Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-02-07 / 5. szám
Vladimír Meciar jött, látott és győzött. Január 1-jén teljesítette történelmi küldetését: Szlovákiát, a világ- történelem kipergetett gyöngyszemét a gyöngyhalászok kissé elfulladó lélegzetével mutatja majd föl a nagyvilágnak. Nemigen találhatunk olyan népet, amely már bölcsőjében is előre megírt sorsát hordozta, és más népek régészeti leleteiből előfutárainak csontjait olyan biztosan tudná összedrótozni, mint a szlovákság. Miért is törődnének olyan jövevények állításaival, akik az ő etnogenezisüket másképp, a korai iparosodás magnéziumrúd- jainak villogásában készült néprajzi fotókon akarják csak látni? Ha nem is hiszünk abban, hogy ez a történelem azokban a régi időkben kezdődött, amikor a középkor apró angyalai csillogó lyukakat fúrtak az A táblák nem csupán a község, hanem az ország határát is jelzik Prikler László felvételei égboltozatba, azt azért el kell ismernünk, hogy századunkra alaposan behoztak minket. Vannak népek, melyek felnőnek történelmi küldetésük magaslataira, és vannak, amelyek nem. Miért ne lehetne a diplomáciai asztal melletti sorozatos győzelem is küldetés? Szlovákiának ráadásul stílusa is van. Ez a kisállamiság és a falvak meghódításának kultusza, azaz a szegények imperializmusa. A kisállamiság első fordulója 1920-ban még túl nagy, túl soknemzetiségű államokat teremtett: az 1989 utáni változások hozták meg a forma és tartalom majdhogy marxizáló összhangját. A harmadik forduló - kisállamiság a kisállamiságban, azaz autonómia - még a legmérsékeltebb szlovákokat is elborzasztja. Miért kéne a magyaroknak önkormányzatot adni? A szlovákság sohasem volt türelmetlen: lassan emészti meg a felvidéki magyar falvak és városok népességét. A szegénység és az állami alkalmazottak kötelességtudó imperializmusa ráadásul úgy tüntette el az etnikai határ felett élő nyolcvanezres szórványmagyarságot, hogy még bennünk sem merült fel a békési szlovákság „sanyarú“ sorsán való példálózkodáskor a rájuk való hivatkozás. Különben is, nincs megfelelő definíció a „nép“-re, de még a kisebbségekre sem. A nemzet meghatározás csak azokat a népeket illeti meg, amelyeknek van saját államuk. Ha Koszovóban az albánok közt ennek kapcsán elindult revíziós mozgalom néhány nyugati politikusban némi megértést vált is ki, a magyarokat ugyanők még az autonómia kérdésében is megfeddik. A hivatkozási alap egyszerű: a magyarok nem albánok. Feltehetően 1956 emléke is csak azért vált ki osztatlan rokon- szenvet a világban, mert ez volt az egyetlen forradalmunk, amelyet a je-' lenlegi határok mögött vívtunk meg. Ezen kívül vesztesek vagyunk. 'A „győztesek“ - Szerbia, Horvátország és Szlovákia - a német egyesítést és a baltiak önrendelkezési jogának kimondását követően úgy rúgták fel a rájuk kényszeritett szerződéseket, ahogy jónak látták. A szlovákok menetelése még a magas pénzügyi körök enyhe tetszését is elnyerte, akárcsak honi liberálisainkét: volt, aki a bősi csatározásokkor Gibraltárral példálózott, ahol a spanyolok és angolok viszonya a megoldatlan helyzet ellenére barátságos maradt. Ha Szlovákia megbirkózik a maga realitásaival - jelentette ki a szónok -, boldogan élhet az idők végeztéig. Beszéljünk tehát a realitásokról: talán megnyugtatóbb lesz, mint a történelem intrikái. A romló élet- színvonallal ugyanis a csehszlovák föderalisták hetvenéves munkája néhány tollvonalással kárba veszett. A romlás a cseheket radikális reformokra, a szlovákokat viszont ennek elutasítására ösztönözte. Klaus személyében a gazdasági liberalizmus, Meciaréban pedig egy balosán nemzeti irányzat győzött, amelynek érzelmi gyökerei Husák íróasztal-nacionalizmusában keresendők. A kardcsörtetés Havel és Dienstbier „békeprogramjának“ meghirdetésével kezdődött, amikor is a fegyver- gyártás gyors leállításának terve alternatíva nélküli csapást mért a szlovák gazdaságra. A választások előtt aztán már hiába tűnt fel cseh részről annak beismerése, hogy a fegyver is áru, az események természetes folyását ez nem változtatta meg. A föderáció megbukott, s míg a csehországi gazdag rétegek azt jövendölik, hogy Szlovákiára gazdasági anarchia vár, a szlovák városok és a különösen hazafias északi és kozépső vidékek örömtüzeket égettek, hogy megünnepeljék a csehekkel kötött házasság felbontását. A kását forrón eszik: a pénzunió a két ország közötti gazdasági különbségek miatt talán a fél évet sem éri meg. A vámuniót a mezőgazda- sági termékek fölötti vita teheti kérdésessé: a repülőgépen szállított holland szekfü például olcsóbb, mint a csallóközi vagy mátyusföldi fóliás gazdáké. Az eladhatatlan mezőgazdasági termékeknél is súlyosabb gond a tankok gyártása vagy annak megszüntetése: a fegyveripar átállításához legalább egymilliárd dollár kellene. Miután a Nyugat magatartása Közép-Európa stabilitását illetően nem egyértelmű, az is elképzelhető, hogy Szlovákia a csehek ügyeskedése folytán egyfajta szúróként fog működni Kelet irányába, de az is, hogy megfelelő gazdasági haladás nélkül az Ukrajnához, Romániához és Szerbiához való katonai közeledést fogja választani. Az utóbbi esetben az eddigi szerződések és ünnepélyes okiratok annyit fognak érni, mint egy köteg biztosítási papír, amely a házzal együtt ég el. A hazai vezető politikusokban - főképp kormánykörökben - Szlovákia kényszerű köszöntése mögött a pesszimista jóslatokba vetett hit bujkál. Kísértetiesen ismétlődik az a magatartás-forma, amelyet az első szlovák köztársasággal kapcsolatban Peéry Rezső írt le: „Magyarország. .. ugyan elsőnek ismerte el az önálló szlovák államot, de vele szemben nem volt világos és egyöntetű külpolitikai elgondolása. Riasztóan mutatkozott meg ez, valahányszor azt hallottuk, hogy felelős magyar kormányférfiak szerint Szlovákia nem életképes, és önmagától fog összeomlani. ‘Csakhogy Szlovákia akkor és most is a volt Csehszlovákia a miénknél tágabb gazdasági lehetőségeivel és a Vág-völgyben összpontosított tartalékjaival indult útjára. Helyzete most sem reménytelen. Németország után Ausztria a legnagyobb beruházó az országban, őket az Egyesült Államok és Hollandia követi. A Benelux államok sikeresen építették át a hadiiparukat: mind az ő, mind a franciák tapasztalata és tőkéje komoly segítséget fog jelenteni számára. Ezenkívül számítanak az amerikai és kanadai tehetős emigráció támogatására is. Míg Szlovákia fontos közvetítő szerepet játszhat a Nyugat-Kelet között kialakuló újfajta árumozgásban, belső piacát az egymással vetélkedő osztrák, morva és cseh cégek erősíthetik. Hogy alakul a dolog velünk, ha nem jönnek be a pesszimista jóslatok? A bajt nem az okozza majd, hogy ostobák vagyunk, ellenkezőleg, talán épp az, hogy bölcsen előrelátók. A magyar közvélemény ugyanis akként érzékeli az új állam megjelenését, mint az európai óramutató újabb lassulását. Úgy látjuk, hogy minden új bank, minden új gyár, minden új állam egy új közép-európai víz- özönt finanszíroz. Konzervatívak lennénk? Vagy éppen ellenkezőleg, túlságosan is hatottak ránk Spielberg apokaliptikus filmkockái? Azt érezzük, hogy a századvég sem oldotta fel kitaszítottságunkat, s hogy úgy ágyazott be a történelem bennünket ebbe a térségbe, mint a nitroglicerint. Egy jó felvidéki másképp jó, mint egy jó erdélyi, egy bátor délvidéki másképp bátor, mint egy bátor anyaországi. Budapesten mást jelent a tisztesség, mint Kolozsváron, Kassán vagy Szabadkán. Ki ne gondolna arra, hogy a szlovák vezetés fennen hirdetett „reálpolitikai“ érzékével fölényes játszmát fog vezetni velünk szemben? Tamáska Péter Világszövetség, 1993. január 5. Okmányok ellenőrzése a szlovák-cseh határon Rohanó vonóval... Tóthpál Gyula felvétele Nem sok hiányzott hozzá. hogy Viktor Sklovszkij megérje 100. életévét, mindvégig megőrizve gondolkodásának elevenségét és munkaképességét. Nem tudom, mi olvasható sírkövén. De azt tudom, hogy a legkifejezőbb sírfelirat az lenne, amit ö saját magáról állapított meg: „Sokat gondolkodott, keveset felejtett és nem értett meg mindent. “ ASzó & A tévedés energiája szerzőjének emlékére Sohasem volt túlságosan szerény, de azért nem tett úgy, mintha kanállal enné a bölcsességet. Megértette, hogy milyen sokat érnek a keresés útján elkövetett tévedések. Végül könyvet is írt erről A tévedés energiája címmel. Sklovszkij becsülte a Szó újjászületését felfedező szabadság kivételességét. Azt is tudta, hogy a Szó, ha az újdonság erejével kíván hatni, csak nyílt, megtorlás nélküli párbeszédként születhet. Ő maga arra kényszerült, hogy felülbírálja saját leleményét, elutasítsa a prózaelmélet kutatásának formalista módszerét. Az élet őt is odajuttatta, hogy leírja: „Vacakul élek, virózismentesen, mint egy óvszerben. “ Majd 1990-ben jó adag beletörődéssel és sztoikus szenvtelenséggel vetette papírra: Még senkinek sem sikerült érinthetetlenül haladni át az időn. “ Élete végén alkotott új prózaelméletet, de azt szabadon tette meg, anélkül, hogy ifjúságát, az akkori munkásságát megtagadta volna. Valahogy úgy, mint Picasso a képzőművészetben, meg akarta érteni a „formák grammatikáját“, hogy miként fest a mű felépítése önmagában, milyen változásoknak van kitéve a modern Szó, ha a költő él vele, beleemelve azt saját művészi világába. Hihetetlen állóképességre, szívósságra és munkakedvre volt szüksége ahhoz, hogy az irodalomtudományban újat mondva különböző hadseregek katonájaként 1914-től 1920-ig járja a hadak útját, 1917-ben Kornyilov tábornoktól bátorság érdemrendet kapjon, túlélje a haslövést, s közben mindenütt a költői nyelvvel foglalkozzék, három tanulmánykötetet jelentessen meg. Kellett, hogy legyen benne valami hazardéria, ha olyasmire volt képes, hogy éjjel egykor a kávéházban kiselőadást tartson, lekötve a hallgatóság figyelmét, vagy hogy a harmincas évek Szovjetuniójában kérni merészelje: „Adjatok lehetőséget arra, hogy a nemes fajtákkal is foglalkozhassak. Nem jó, ha mindenki búzát arat. “ Bárhogy is alakult Sklovszkij sorsa, fő, hogy az élete nemcsak úgy egyszerűen lepergett, rendkívüli dolgokat művelt. Úgy írt könyvet az irodalomról, hogy ott van benne annak az embernek a legszemélyesebb története is, akinek az irodalom volt a mindene. Személyes műfajt teremtett, amelynek jellemzője, hogy szinte minden leírt mondat aforisztikus erejű gondolat, minden egyes mondat egy önálló bekezdés. Volt valami, amiben Mandelstamhoz, a költőhöz hasonlított, akinek verssorai úgy sorjáztak, mint az igazgyöngyök. Sklovszkij is így gyöngyözte a gondolatait. Nem véletlen, hogy amikor megkérdezték tőle, mi is szerinte a szerencse, ezt válaszolta: „A pompásan megfogalmazott gondolat. “ Igazi öröm olvasni könyveit, amelyek lenyűgözik, váratlanul fel is zaklatják, de soha sem untatják az olvasót; sőt, talán abban is segítik, hogy eligazodjon ebben a mai világban, amely nem mindig tűnik valami ésszerűnek. Oleg Szemak 1993. II. 7. B ilasárna
