Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-01-31 / 4. szám
i harmadik megálló ;ó Géza nyugalmazott százados ével, Emmával a Néphadsereg ut- z Október 23-a sugárút kereszte- n lévő autóbuszmegállónál vára- Mindkét kezében tömött szatyor, aprókat pislantva hol rá, hol abba tyba tekinget, amerről az autó- k kell érkeznie. Tipeg-topog mel- jedt rebbenésekkel a szájaszögle- izorítja kopott, de gondosan leke- játkájához a kézitáskáját, ár megint késik az autóbusz Íja. 2n, már megint késik — mondja is, és leteszi a két nehéz szatyrot mellé. lyen időközökben járnak most az szók? - kérdezi Emma a férjét. :m tudom, Emma. Igazán nem i sokáig nem jön, gyalog is elin- ink. zel a két nehéz döggel?! Nem, Megvárjuk. I van. Megvárjuk - mondja yn egy 101-es húz el mellettük. Jeza nyugodt mozdulattal kabát- x-be süllyeszti mindkét kezét, irtelen, mintha darázscsípés érte kirántja. Révetegen felemeli át. Talán a füle hegye magassá, ez nem Feketéék autója? :m tudom. Nem láttam, hogy kik enne. 'tosan ők voltak. Fekete meg :ge. Csak nem akartak észrevenni iket. Elfordították a fejüket. Pe- látsó ülés üres volt. Csak ketten kocsiban. is úgy láttam, hogy a hátsó ülés i üres volt - mondja Emma. 01-es már messze jár, és ők álldogálnak az autóbuszmegállóipán ők ketten, más senki. Tarkó Géza nyugalmazott százados lehajol, és tenyerével megsimítja a bal lábszárát.- Fáj? - kérdezi a felesége.- Egy kicsit. Hasogat. Időváltozás lesz - mondja, és felnéz az égre, de sehol semmiféle borulás.- Nem mutatja az idő — mondja a felesége.- Érdekes - mormogja maga elé Tarkó Géza pedig a sebhely mindig pontosan előre jelzi az időváltozást.- Mindenki tévedhet - veti oda a felesége.- A rosseb egye meg — simogatja meg még egyszer hogy nem tudott ez a golyó tíz centivel arrébb repülni. Most kutya bajom sem lenne.- Ott jön! - kiált fel az asszony.- Kicsoda?- Hát az autóbusz! Nem látod?- Látom, látom — motyogja a férfi, aki már túl volt az ötvenen, de a járása még mindig olyan ruganyos volt, hogy ha nincs a bal lábára egy kis biccenés, az ember azt gondolhatta volna, legalábbis a járásáról, hogy éppen csak elhagyta a negyvenet. Most is fürgén kapja fel a két szatyrot, és a beérkező autóbusz mellé siet.- Érdekes - mondja az asszony üres az autóbusz. Senki sincs benne. Csak a sofőr és a jegykezelő.- Érdekes - mondja a férfi is az autóbuszra sem várakozik kívülünk senki. Az autóbusz éleset csikordul, és megáll. Egyszerre pattan fel mindhárom ajtó. A hátulsó ajtónál ül a jegyszedő. Ott szállnak fel. Az asszony megy előre, megváltja a jegyet, majd a középső ajtónál, a kijáratinál leül. Hátranéz, hogy követi-e férje. Tarkó Géza, nyugalmazott százados két szatyorral a kezében nem tud semmiben sem megkapaszkodni, s a megszokottnál kissé ügyetleneb- bül száll fel az autóbuszra. Csak a szemével int a feleségének, hogy érkezik. Mögötte becsapódik az ajtó. Felerősödik a motor hangja. Egy rántás, és az autóbusz elindul. A rántástól Tarkó Géza kissé megtántorodik, de aztán a lábán marad, és óvatos léptekkel megy a feleségéhez, Emmához. Leül melléje, és ismét a lábához rendezgeti a szatyrokat.- Jól megrántott - mondja.- Láttam - mondja az asszony. - Fontos, hogy nem történt veled semmi.- Velem nem egykönnyen történik valami - emeli meg egy kissé a hangját a férfi. Egy ideig hallgatnak, majd az asszony ismét megszólal:- Érdekes; senki sincs az autóbuszban. Egyedül utazunk. Talán csak nem ültünk téves autóbuszra...- Nem hiszem - mondja bizonytalanul a férfi...- Jó volna megkérdezni...- Kérdezd - mondja maga elé nézve Tarkó Géza. Aztán meggondolja magát, hátrafordul, és az autózúgásban jó hangosan odakiált a jegyszedőnek:- Mondja, a Limánra megy ez az autóbusz? A jegyszedő a motorzúgástól és az ablakok hangos zörejétől nem hallja, hogy mit is mondhat az az ember.- Mit akar? - kiált vissza. - Nem értem, hogy mit akar - toldja meg. Nem lehetett kiérezni a hangjából, hogy jóakarásból-e vagy unalmában tol- dotta-e meg mondanivalóját.- A Limánra megy ez az autóbusz? - kérdezi Tarkó Géza ismét kiáltva. A jegyszedő azonban, aki most sem érti, csak von egyet a vállán, és elkezd fütyörészni.- Biztosan a Limánra megy — fordul a feleségéhez Tarkó Géza. — Mi a harmadik megállónál szállunk le. Ott már félig otthon is vagyunk. Az autóbusz robog. Aztán megáll az első megállónál. Nem száll fel senki. A másodiknál is megáll. Itt sincs egyetlen utas sem. Most a harmadik megálló következik.- Mondtam, ugye, hogy a Limánra megy - mondja Tarkó Géza a feleségének.- Igen, a Limánra megy.- Mindjárt leszállunk - mondja a férfi. Lehajolt, megfogja a két szatyor fülét. Az egyiket a jobb kezével ragadja meg, a másikat a baljába fogja.- Legyél készen te is - mondja a feleségének. - Ha megáll az autóbusz, mindjárt leszállunk. Az üres autóbusz élesen kanyarodik a megállóhoz, és hirtelen zökkenéssel megáll. így állnak meg a bravúros vezetők. Tarkó Géza feje előrelódul, jobb kezéből kiengedi a szatyor fülét, és elkapja, az utolsó pillanatban kapja el az ajtó melletti fémrudat. A kapaszkodót. A szatyor eldől, most ez után kap. A feltápászkodó asszony az ablakhoz perdül.- Nem ütötted meg magad? - kérdezi aggódva a férje.- Nem, nem ütöttem meg magam — mondja Emma.- Várj, előbb felveszem a szatyrot, aztán leszállunk. Tarkó Géza nlegfogja a szatyor fülét, majd felegyenesedik, jól kihúzza magát, mint aki szégyellj, hogy vele ilyesmi megtörténhetett, hogy ő ilyen kis lökéstől előrebillenjen, és kiejtse kezéből a szatyrokat... Kilép az ülés elől. A felesége várja, hogy amint hely lesz, ő is utána induljon. És akkor olyasmi történik, amire Tarkó Géza nyugalmazott százados még álmában sem gondolt volna. Az autóbusz ismét előreugrik, hangos csattanás- sal csapódnak be az ajtók. Egyszerre mind a három.- Itt leszállunk! - kiáltja Tarkó Géza. Felesége, Emma, rémülten néz a férjére. Tekintetében ez a kérdés ül:- Most mi lesz?- Álljanak meg! Itt leszállunk! - kiáltja a férfi, és a tekintete hol a sofőrre, hol a jegyszedőre ugrik. A sofőr harsányan elkacagja magát, és gázt ad. A jegyszedő tovább fütyörészik, és sapkáját mélyen a szemére húzza.- Nem értik?! Álljanak meg! Itt leszállunk. A harmadik megállónál akarunk leszállni! Itt lakunk a harmadik megállónál... A sofőr széles váltóval a kormány fölé hajol, erős gázt ad, és harsányan kacag. Tarkó Géza nyugalmazott százados egész testében remegni kezd, homlokát elönti a hideg veríték, most már nem üvölt, zsibbadó kezéből kiengedi a szatyrokat, aztán melléhez kap, majd kabátja hajtókájában egyre mélyebbre csúszik a keze, a szeme összeszűkül, most már ólomlábakon jár, és nehéz, kimért léptekkel elindul a sofőr felé.- Gézám, Gézám... - nyöszörgi a felesége, és érzi, hogy nem mehet utána, mert valamilyen láthatatlan erő az ablakhoz szögezi. Tarkó Géza közben a sofőr háta mögé ér. Hirtelen mindkét keze a magasba lendül, ujjai, mint a karvaly csőre, begörbülnek, és a sofőr meztelen nyakába vájja körmeit. És ekkor soha nem hallott csattanás, mint egy velőtrázó sikoltás, vágja el az őrülten zúgó motor hangját. Az autóbusz az új Duna-híd előtt fellendül a magasba, a levegőbe, merész íveket, köröket rajzol, majd megrázkódik, és hullatni kezdi kerekeit, ablakait, mind a három ajtaját, már Pétervárad felé repül, a jegyszedő szemére húzott sapkájával madárijesztőre hasonlít, a sofőr széles vállát átszúrja a kormánykerék, és kibuggyanó vére vörös csíkot húz az égre. Ebben a hangzavarban és forgatagban Tarkó Géza mégis meghallja azt a neszt, amellyel Emma, a felesége a két szatyrot a karjára fűzi. Látja, hogy olyan mozdulattal, mint aki búcsúzni kíván, Emma kilép a kijárat helyén tátongó semmiből a légbe.- Édes egyetlenem - mondja Géza, és utánalendül. - Édes, nyújtsd ide a kezed! Emma feléje nyújtja kezét, karján a szatyor hol jobbra, hol balra libben, s így éri el férjének a karja. Tarkó Géza egy mozdulattal magához vonja a feleségét, karjába veszi: — Édesem - mondja —, pihend ki magad. Mindjárt otthon leszünk. korai időpont miatt az t, és ez a hideg reggelt ;tlen magányt és bána- tt, ahol a kékesszürke iklatottan vibráló kelő azán vétlen napot is gy, macskaköves térre tói, mintha felmosták zett volt itt minden, [inkább, hogy a korai férfiak jöttek-mentek, ovak patkói, az asszo- tra, illemtudó nénikék éli köhögés hallatszott, ab, hogy amit az állo- >tt, egy csöppet sem egy varázsajtón ment gban találta magát. Ezt rezte, s bánata szerte- vüli történjen. :, egy férfi cigarettával zt kunyerált tőle, ket- azt is ajánlotta, hogy a. Az egyik elkapta ;nül került ide. Aztán erköc kérdésére, hogy gy mi a foglalkozása, ber-e, és utoljára párt- n szokott hazudni, íeked a város neveze- szeplős. ametőbe vitték, amit itatták egy valódi álsírját, akit nem tudni, sors, aztán megmutat- it, aki szerelmi bánatá- ápolnát, ahol csodák űvet, amelyet a kapszi z a matróz vezette be ákok agyonlőtték, aan vagytok? - kapott V ío. : Komnatov. nygatta a kis szeplős. :t magunk döntjük el. : mi nem akarunk.- Na és akkor mit csináltok? - kérdezte, mihelyt magához tért. , — Ki mit - felelte az első fiú. — Én például olvasok, szörnyen imádom a könyveket. Most „A latin sírfeliratok titkai“ van a soron.- Én nem szeretem a könyveket - mondta a kis szeplős. - Irtózatosan sok a hazugság bennük. Én bütykölni szeretek. Tudja, milyen ezermesterek vagyunk mi az apámmal?! Bármit megépítünk...- Mi az apád foglalkozása? - vágott közbe Komnatov. A •• U JUZEM- Nincs foglalkozása, egyszerűen csak dolgozik, tudja, ez a foglalkozása. Most például egy hidrogénreaktort épít az erőművünkhöz.- Tényleg fantasztikus jó fej az apja - erősítette meg az első fiú. - Gondolja el, egy egész üzem helyett dolgozik. Az utolsó ötéves tervben megépített egy vízvezetéket. Még Moszkvában sincs ilyen: vízvezeték cső nélkül.- Érdekes! - álmélkodott Komnatov. - És akkor hogy folyik a víz?- Nem folyik - válaszolta a kis szeplős -, kondenzálódik. Eközben az aktivitási koefficiens gyakorlatilag nulla.- De a papád magánéletét nem helyeslem — mondta az első fiú. - Tisztesség is van a világon. Mi az ördögnek nősült már hetedszer!- Ez viszont nem ránk tartozik - mondta a kis szeplős. - Nősüljön csak annyiszor, ahányszor jólesik neki. És mi ez az új módi, hogy mindenkit leszólsz? Tudod, mit mondott Mark Twain: csak olyan alapról van jogod kritizálni, amelyen te magad merőlegesen állsz.- Mire akarsz kilyukadni?- Akimovára és Preobrazsenszkajára.- Hát igen... Hát persze - hagyta rá békésen az első fiú. A harmadik fiú mindvégig hallgatott. Beszélgetés közben észrevétlenül odaértek a következő nevezetességhez, a helyi fürdőhöz. Első látásra csak az volt rajta nevezetes, hogy egy régi oszlopos homlokzatú villában kapott helyet.- Ez a fürdő - magyarázta az első fiú. - Külön-külön tisztálkodnak benne, de a gőzben már együtt vannak... érti, ilyen nálunk a fürdő.- És nem szégyellik magukat? - érdeklődött Komnatov aggodalmasan.- Mért szégyellnék? — kérdezte vissza a kis szeplős. - A test az test. Meg aztán kiskorunktól hozzászoktunk ehhez... na, világos, hogy mihez, és később már nem olyan izgalmas az egész. Komnatov csodálkozva nézett a fiúkra, megcsóválta a fejét, de hallgatott, mert ugyan mi ellenvetése lehetne az emberi test ellen. A fürdő után megnézték a templomot, aztán egy házikót, ahol megfordult Szavinkov, az ismert harcos-politikus, és még egy másik házikót, amelybe egy nyugdíjas miniszter költözött. Komnatov kérdésére, hogy ugyan miért itt telepedett le a volt miniszter, az első fiú így válaszolt:- Fogta magát és letelepedett. Azt mondja, szeretnék végre boldog emberek között élni. Azt mondják, soha életében nem látott ennyi boldog embert, mint Újüzemben.- Csak most már irtóra elegünk van belőle - tette hozzá a kis szeplős -, mindig és mindenütt felszólal: „Dolgozni kell elvtársak, dolgozni, dolgozni, nem azért, mert félnek, hanem, mert lelkiismeretük így diktálja.“ Persze kinevetik. Néha a szavába vágnak, hogy ugyan minek kell dolgozni, nyugalmazott miniszter elvtárs. „Hogyhogy minek - feleli azért, hogy anyagi javakat teremtsünk..." A rpieink megint csak nevetnek.- Megállj - mondta Komnatov hiszen a te apád is dolgozik, szóval belőle is gúnyt űznek?- Az én apám kedvét leli a munkában, mi ebben a nevetséges? ... Komnatov feszengett. Azazhogy már az előbb is feszengett, de most valahogy nagyon feszengett.- Egyvalamit nem értek, gyerekek - mondta. - Ha szinte senki sem dolgozik nálatok, akkor hogyan éltek?- Klasszul! - felelte az első fiú. - Mi tiszteljük a személyiséget. Ezen alapul mindennapos szép életünk. Más helyeken még nem jutottak el idáig, és ezért persze úgy néznek a mi életünkre, mint borjú az újkapura. Komnatovnak elevenébe vágtak ezek a szavak, de nem mutatta.- Én ezt a formulát javaslom - fűzte hozzá a kis szeplős -, szovjethatalom plusz a személyiség tisztelete egyenlő mindennapos szép élet. Ezért aztán a nép nálunk alkalmazkodó, jólelkű, és kizárólag a maga örömére dolgozik.-Tudjátok mit, gyerekek — mondta Komnatov lehet, hogy ez jó, de még nincs itt az ideje.- Persze, hogy nincs itt! - helyeselte a kis szeplős. - Csak már irtóra szeretnénk jól élni!... I tt a beszélgetés rövid időre abbamaradt, és Komnatov a szünetet arra használta fel, hogy megpróbálja megérteni, amit a fiúk összehordtak neki. Világos, hogy Újüzemben különös, szokatlan élet zajlik, amelyben osztoznak a kamaszok is, és nemcsak hogy osztoznak benne - ez még természetes is lenne -, hanem minden lehetséges módon támogatják is, pedig papírforma szerint a kamaszok semmit sem támogatnak, és az esetek többségében nem is osztoznak semmiben. De mivel még egyáltalán nem tudott kiigazodni az életükben, és nagyon feszélyezte, hogy az újüzemiek nyíltan semmibe veszik a munkát, Komnatov komolyan idegenkedett tőlük. Olyan érzés volt ez, amilyet gyakran táplálnak az emberek a „dologkerülő kiválasztottakkal“, a hősökkel és a bölcsekkel szemben. Komnatovnak összeszorult a torka, olyan elviselhetetlenül vágyakozott vissza, haza. Elhatározta, hogy azonnal kimegy az állomásra és megveszi a jegyet visszafelé - ezt közölte is a fiúkkal. A fiúk egyáltalán nem csodálkoztak.- Majd ö kikísér - mondta a kis szeplős a hallgatag fiúra mutatva. - Mindannyian kikíséménk, de nincs időnk, sietünk. Felnőttesen kezet nyújtottak Komnatovnak, és ki-ki elsietett a maga dolgára. Komnatov hirtelen meg akarta kérdezni, hogy pontosan hova is, de megijedt, hogy most már valami egészen fantasztikus választ fog hallani, így inkább hallgatott. A pályaudvaron Komnatov megváltotta a visszafelé szóló jegyet, leült az állomás végén magányosan álldogáló padra és várakozott. A hallgatag fiú leült mellé.- A nagynéhém Moszkvában él... - szólalt meg váratlanul. - Illetve nem Moszkvában, hanem Moninóban. De hát az már majdnem ugyanaz, mintha Moszkvában élne, nem igaz? És megint elhallgatott, szomorúan meredve a messzeségbe. A vonat indulása előtt mégis megjelentek a barátai: gyanakvó, ferde pillantást vetettek a hallgatag fiúra, átadtak Komnatovnak egy csokor zelnicét, és mikor elindult a vonat, hosszan integettek utána, mígnem Komnatov csak megható pontoknak látta őket... „Milyen furcsa az élet - gondolta Komnatov a legfelső ágyon. - Ha az apósom nem érkezik vendégségbe, ha nem veszem össze a feleségemmel, ha nem megyek el otthonról, akkor sohasem tudom meg, hogy csupán százötven kilométerre az én otthoni börtöncellámtól teljesen más elvek szerint élnek az emberek...“ És érdekes: kicsit később arra gondolt, hogy tulajdonképpen ez az életforma igencsak csábító, hogy mindent összevetve Üjüzemben tényleg szép élet zajlik, az ő otthona pedig valóban börtöncella, amelyben különben újabb jelenetek és tökfilkó apósa várják - a legjobb esetben befordulhat a falnak. Komnatovban valamiért csak a hallgatag fiú keltett gyanakvást. Nem tudott rajta keresztüllátni, ez annyira nyugtalanította, hogy hirtelen heves vágy fogta el, hogy leszálljon és átszálljon egy visszafelé tartó vonatra. „Bolond vagy - mondta magának -, kötözni való bolond!...“ A vonat időközben lassított és megállt. Komnatov kinézett az ablakon, hogy megtudja, mi az állomás neve; az állomás neve Újüzem volt. Schiller Erzsébet fordítása * >
