Új Szó, 1993. december (46. évfolyam, 280-304. szám)

1993-12-30 / 303. szám, csütörtök

1993. DECEMBER 30. ÚJ SZÓI MOZAIK 4 Működik a hadsereg bizalomvonala A szociális bizonytalanság a hadsereget sem kerüli el. Nem véletlen tehát, hogy a védelmi tárca bizalomvonalán a telefonálók többsége ezt a problémakört érintette. A hívások a hivatásos katonatisztek és a tényleges szolgálatukat teljesítő katonák, illetve családjuk szociális helyzetéről, anyagi támogatásuk hézagairól, komoly gondjaikról tanúskodnak. A fegyveres erők bizalmi telefonvonala a szlovák védelmi minisztérium létrejöttével egyidőben kezdte meg működését, a szlovák hadseregben végbemenő demokratizálódási folyamatokat, a tabukérdések eltűnését is igazolva. Növekvő • népszerűségének bizonyítéka: januártól októberig közel 500 kérdéssel, kérelemmel fordultak hozzá. Az is eredménynek könyvelhető el, hogy a bizalomvonalat a hadsereg kötelékében szolgálókon kívül majdnem ugyananynyi polgári személy vette igénybe. Ez a tény a nyilvánosság bizonyos fokú bizalmának megnyerésére utal. A közvélemény rokonszenvét a legjobban az növelné, ha a telefonálók választ kapnának kérdéseikre, felvetett problémáikat pedig orvosolnák. Erre azonban ritkán képes a bizalomvonal, de a védelmi minisztérium is. Nagyobb anyagi biztonságot, lakásokat, vagy jobb munkafeltételeket képtelen teremteni. Jozef Nemeš alezredes, a védelmi minisztérium katonai tájékoztató- és sajtóügynökségének vezetője érdeklődésünkre elmondta: nem vitás a bizalomvonal hasznossága, 42 esetben adtak (írásban és személyes találkozás formájában is) kimerítő magyarázatot, milyen módon lehet a katonai szolgálat elutasításáról szóló kérvényt beadni, illetve a tényleges katonai szolgálat hogyan helyettesíthető polgárival. A bizalomvonal azért is célszerű, mert a hadseregen belüli problémáknak is tükre lehet. Sok telefonáló kifogásolta például azt a rendeletet, hogy a katonák nem szolgálhatnak olyan alakulatnál, amely lakhelyükkel azonos járásban van. Többen érdeklődtek a köztársasági elnök (a hadsereg főparancsnoka) arra vonatkozó parancsa iránt, amely az egyenruha viseletére kötelezi a katonákat. Megnőtt azoknak a telefonálóknak a száma is, akik a parancsnokaik módszereivel, bánásmódjával kapcsolatos panasztétel módja iránt érdeklődtek. Az újonc katonák bizalmát bizonyára megnyerte a telefonvonal azzal, hogy öt esetben segítségükre sietett, s gátat vetett az öregkatonák kénye-kedvének. Nemeš alezredestől megtudtuk, fejleszteni szeretnék a bizalomvonalat. A gyors és szakszerű válaszadás érdekében például számítógépes adatbankot szeretnének kiépíteni. Szorosabbra igyekeznek fűzni kapcsolataikat a tömegtájékoztató eszközökkel. A hadsereg kötelékében szolgálatot teljesítő, avagy a polgári személyek kérdéseire választ kapnak a 07/257 202, vagy a 07/ 257 196 telefonszámon, a hadsereg bizalomvonalán. -zsár AZ ELUTASÍTOTT CELLA Monoszlóy Dezső hetvenéves Tavaly ősszel, úgy október közepén történt egy pozsonyi írótalálkozón. Azoknak az összejöveteleknek az egyikén, amelyeken nem unalmas szervezeti, írószövetségi, szabályzati pontokon rágódott a hazai tollforgatók népes csoportja, s még csak nem is egymás csepülése, a negyven évig lefojtott indulatok kieresztése, régi számlák kiegyenlítése volt a téma, hanem az irodalom dolgai. Pontosabban a posztmodern jelenségét próbálták többen megfogalmazni, meglehetősen langyos érdeklődés mellett. A kétnapos rendezvénybői egyetlen kép vésődött belém leginkább: amikor egy nyúlóssá váló szünetben megpillantottam Monoszlóy Dezsőt Győry Attilával kvaterkázni az előcsarnok karszékeibe süppedve. A meghökkentő látványhoz, persze, tudni kell, hogy az akkor még kötet nélküli, de felfigyeltető írásokat közlő Győry hátul copfba fogott haja, fülkagylóján és cimpáin hintázó karikákkal, homlokán kalózformán viselt színes kendőjével nyugdíjas tisztviselőnők rémálmait közelítette megtestesíteni, míg a hetedik ikszéhez közelítő Monoszlóy, hatalmas bajuszával, bozontos szemöldöke alatt szúrós tekintetével, méltóságteljes testtartásával és hanghordozásával, szivarzsebből előrángatott sztorijaival inkább egy hazalátogató amerikai nagybácsit formázott. Világok, ha találkoznak, jutott eszembe a látványról az elcsépelt hasonlat. Ha üres szlogenen túl mégis izgalmas volt a kérdés, amely önkéntelenül felmerült az emberben: vajon mi mondanivalójuk van egymásnak? Mi a közös és mi a különböző bennük, leszámítva az életkort. Talán az, hogy mindketten tollforgatók, ha a startvonal meglehetősen különböző távolságra is esik mögöttük? Talán az, hogy az egyik volt tengerész, a másik pedig nemrég vált azzá? A vonzalom a női nemhez? A modernség mint létforma vagy írói eszköz? Pozsony utcái, melyeket, húsz év kényszerű távollét után, ismét járhat, nézhet, belélegezhet a haza-hazalátogató emigráns? Zavart mégsem akkor éreztem, mert, mondanom sem kell, az akkori beszélgetés az élet legtermészetesebb egyszerűségével folydogált, hanem most, amikor a hetvenesztendős Monoszlóy Dezsőt kellene köszönteni ebben a megperdült, s olykor a feje tetejére állni látszó világban. Ebben a rohanásban, amikor egymásra alig jut fél percünk, jó szavunk, érdeklődő kérdésünk. Hiszen jóformán nem is ismerem! Rövid szócsere a szerkesztőségben, ahová a fordulat és a határzár feloldása után hozott-küldött újra kéziratokat, verset, novellát, azzal a természetességgel, amellyel - talán természetéből adódóan - igyekezett azt sugallni, hogy csak tegnap távozott innen, s nem is ment messzire, csak a szomszédos Bécsbe. Mondhatni: a kert alá. Vagy inkább: a kert alól a ház elé. Vélhetően (az információk egyoldalú közlekedése folytán) többet tudott rólunk, mint mi, itthoniak róla, hacsak el nem csíptünk egy-egy rádiójátékot az éter hullámain. Húsz év alatt a puszta nevét sem volt szabad leírni, megjelentetni nálunk, még a bibliográfiák száraz adathalmazából is gondosan kirostálták, mint valami oda nem illő gyomot a piros rózsakertből. Egy Magyarországon kiadott lexikonban találkoztam csupán lakonikus egyszerűséggel megfogalmazott életrajzával, köteteinek listájával. Utóbbi adat tiszteletet parancsoló: vagy húsz kötetet adott ki pályája eddigi ötven évében. Versesköteteket, novellákat, regénytrilógiát, verses regényt, gyerekverseket. És persze, rádiójátékokat, amelyekből elmondása szerint több tucatot írt, s nagyrészt ebből élt, idegen nyelvi környezetben. Hány könyvét ismerjük? Milyen lapokban találkozhattunk írasaival? Az Új Látóhatár, a Katolikus Szemle vagy az Irodalmi Újság példányai, az emigráns magyarok fórumainak színe-java mihozzánk igencsak gyéren jutottak el, veszélyes csempészárunak minősültek. Generációnk, hát még a fiatalabbak, honnan is tudhattuk-tudhatták volna, hogy Monoszlóy Dezső a szlovákiai magyar irodalom meghatározó egyénisége volt egészen 1946-tól (amikor Budapestről Pozsonyba költözött) 1969-ig? A kései felfedező megkésett elégedettségével olvashattuk újra, immár csonkítatlanul, az utolsó fejezet hozzácsatolásával megjelent regényét, A milliomos halálát, amelyet huszonkét év után adott ki újra a Madách Könyvkiadó. Pályájáról ha csak annyit sorolnák fel, hogy jogi végzettséget szerezve volt bányász, kőműves, tengerész, tanár, rádiós szerkesztő, az Irodalmi Szemle szerkesztője, az írószövetség magyar szekciójának titkára, hogy köteteit Münchenben, Rómában, New Yorkban és Budapesten adták ki —, már pusztán ez is nem mindennapi életutat rajzolna elénk. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy Monoszlóy Dezső írásmú'vészete két évtizedes kinnlevőségi állapot után ismét itthon van, az íróval együtt. Sok fiatalt megszégyenítő frissességgel, mintha nem akasztották volna szögre az időt. A jubileum kapcsán, természetesen méltathatnánk és taglalhatnánk írásait. Szólhatnánk verseszményének fejlődéséről, arról, hogyan tágultak szabadversekké az első kötetek zárt formái, rövid négysorai, hogyan „modernedett" lírája. Vizsgálhatnánk regény- és novellahőseit, ezeket a furcsa, esendő, nem mindennapi figurákat, vagy éppen föntebb említett regényének társadalomkritikáját. Az ominózus, kicenzúrázott Bánya című fejezet, s egyben maga a regény is ezekkel a mondatokkal zárul: „Nem akarok cellába jutni. De nincs hangom. Berger már felfelé vonszol a szűk folyosón. Nem látom az arcát. Nem is a kezemet, a torkomat fogja. A járat, amelyen a szenvedés sem fért át, mindjobban szűkül. Már egészen körém szorul, s egyre elhalóbban hangzik az összeomló tárna sikolya." Erre az összeomlásra, sajnos, még húsz évet kellett várni. De Monoszlóy elutasította a cellát, melynek rácsai közt oly sokáig ültünk. KÖVESDI KÁROLY Törvényadta jogunk (Folytatás az 1. oldalrol) nunk az annak megfelelő érvényes törvényeket. A közigazgatásról szóló, 369-es törvény kimondja, hogy a falvak szabadon alkothatnak különféle társulásokat. Az állam ma csak úgy ad jogköröket az önkormányzatoknak, ha amellett beleszólhat a falvak irányításába. Szerintem az államnak nem szabadna beleszólnia az olyan dolgokba, mint például a munkaügy, az iskolaügy vagy az egészségügy. A nyugati rendszerekben a községek társulása és az önkormányzatok csak azt ruházzák át az államra, amit nem tartanak fontosnak, vagy amivel megelégszenek, ha más intézi helyettük. - Szükségesnek tartja a délszlovákiai választott képviselők és polgármesterek társulásának létrehozását? - A jövőben egyre kevesebb pénz jut majd az állami költségvetésből a községeknek. A falufejlesztés területén szükségesnek látom a régión belüli együttműködést. Például a szennyvízelvezetés és a hulladéktárolás esetében nem gondolkodhatunk lokális megoldásokban. Egy falunak ugyanis sohasem lesz anynyi pénze, hogy képes legyen 40-50 millió koronás beruházásokra. Ezt tehát közösen kell vállalnunk. Viszont én csak akkor léphetek valakivel pénzbeni közösségre, ha megbízom benne, ha meg tudok vele egyezni a közös irányításban úgy, hogy abban mindenki érdekelt legyen. Ezt pedig csak egy társulás formájában tudom elképzelni. Szerintem igenis szükség van az említett társulásra, különben a polgármester egyedül, támasz nélkül áll a fronton. A komáromi összejövetelen fel kíván szólalni valamilyen konkrét javaslattal? - Még nem tudom, ezt majd a helyzet hozza magával. De talán azt kellene elmondani, hogy nem akarunk mi Magyarországhoz tartozni, de a szülőföldünkön otthon szeretnénk érezni magunkat! GAÁL LÁSZLÓ AHOGY ÉN LÁTOM Zászlót bontunk? A belügyminisztérium rövid sajtóközleményt adott ki arról, hogy közeleg 1994. január 1-je, az önálló Szlovák Köztársaság kikiáltásának első évfordulója, amikor is zászlódíszbe öltözik az ország. Gondban vagyok, és furcsa gondolattársításokat vált ki bennem a főhivatali felhívás. Vásároljak hármashalom-kettőskeresztes zászlót? Ne vásároljak? Mekkora lobogót vegyek? Papírból legyen, amely az utcaablakban is elhelyezhető egy virágcserépbe tűzve? Vagy selyemből valót vásároljak, jó vastag zászlórúddal, amely esetleg önvédelmi célra is alkalmas? Miközben így morfondírozok, furcsábbnál furcsább dolgok jutnak az eszembe. Eszembe jut például régesrég a másvilágra távozott szomszédom a Schiffel utcából, aki körzeti zászlófelelős volt 1971-ben. Feladata abból állt, hogy egy nappal a májusi ünnepek előtt körüljárta a panelházakat, és noteszába strigulákat rajzolt. Majd beesteledvén meglátogatott némely családokat, felhívta a figyelmüket, hogy közeledik május 1-je, a világ proletariátusának legnagyobb ünnepe, arról már nem is szólva, 9-én a felszabadulás évfordulóját ünnepeljük... Jó érzéssel gondolok vissza ezekre a napokra, ha másért nem, mert 22 esztendővél fiatalabb voltam. Potančuk elvtárs mindig meggyőzött. Elfogadtam tőle a Román Népköztársaság és a Mongol Népköztársaság papírzászlaját, nemkülönben a nemzetközi proletariátus sarlós-kalapácsos veres zászlaját (szintén papírból), és másnap reggelre kitűztem az erkélyre, a virágok közé. Nem utolsósorban azért, mert vendégem, Potančuk elvtárs a hatodik pohár borovicska után elárulta, hogy nem engem „buzerálnak a körzeten", hanem őt „basszák le a sárga földig", ha „zászlóktól csupasz marad a Schiffelova". Otthon, a padláson egész zászlógyűjteményem van. Á legrégebbi még a tizennégyes háborúból származik. Az anyai öregapám, aki haditengerész volt, végkielégítésként kapta 1918-ban, és közönségesen csak schwarzgelbnek nevezte. Aztán ott van a gyűjteményben egy magyar nemzeti zászló, amelyet apám 1938 őszén vásárolt egy pengő húszért, és amelyről hét évvel később, amikor Csehországba akarták vinni kényszermunkára, kesernyésen megjegyezte: „Életem legborsosabb árú zászlaja". Van még a padláson egy - méreteit tekintve is - méltóságteljes USA-lobogó, amelyet Amerikát járt barátom hozott ajándékként, van három másfélszer négyméteres csehszlovák zászló, amelyet jó fél esztendővel a Prágától való elszakadás után vettem egy készletkiárusítási akció során darabonként egy korona ötvenért. A vörös zászlót már nem is említem. A papírforma szerint most szlovák nemzeti zászlót kellene vásárolnom hármas halommal és kettős kereszttel. Egyelőre nem veszem meg. Várakozó álláspontra helyezkedtem. Kötözni való bolond lennék, ha nem tanultam volna a padlásomon levő zászlók története alapján. Haditengerész öregapám a schwarzgelb mellé még egy gránátrepeszt is hazahozott a lábában, amely később mint az Orbán lelke járt a testében. Apám egy pengő húszas magyar zászlaja azért volt drága, mert úgyszólván még ki sem számította, hogy az 1,20 pengő csehszlovák koronára átszámítva mennyit ér, már lebüdöscsehkommunistázták az anyaországból érkezett hazafiak. És így tovább. Lehet, hogy falumban, Gútoron ismét kineveztek valakit zászlófelelősnek. Aki szilveszter napján majd végigjárja az utcákat, és szorgalmasan gyártja a strigulákat a zászlódíszt elszabotáló magyarokról. Lehet, hogy a kocsmában majd pálinkázás közben kiselőadást tart az állam iránti lojalitásról. Egyelőre akkor sem veszek zászlót. Elégedjenek meg a zászlófelelősek azzal, hogy nem sértem meg az ország törvényeit. Az állam pedig igyekezzék kiérdemelni, hogy egyszer, valamikor majd érdemesnek tartsam megvásárolni a hármashalom-kettőskeresztes zászlót. Ha érdemesnek tartom, akkor is olyat veszek, amelynek jó vastag rúdja lesz, hogy önvédelmi eszközként is használhassam. TÓTH MIHÁLY *