Új Szó, 1993. december (46. évfolyam, 280-304. szám)

1993-12-30 / 303. szám, csütörtök

5 KALEIDOSZKÓP ÚJ szói 1993. DECEMBER 30. Hol tart az elhurcoltak kárpótlása? Ladislav Boroňnál, a Szlovák Köztársaság Igazságügyi Minisztériuma jogi rehabilitációs osztálya vezetőjénél az iránt érdekődtünk, hogyan áll a háború után a Szovjetunióba jogellenesen elhurcolt egyének jogorvoslási követelésének ügye. A következőket tudtuk meg: a kárpótlási igény bejelentésének határidejéig összesen 11 480 kérvény érkezett az osztályra. Ebből október végéig 3371-et bíráltak el, a jogos kérelmekre összesen 92 459 419 koronát fizetett ki a minisztérium, részben kamatozó állami értékpapírban (66 326 000 korona), részben pedig készpénzben (26 133 419 korona). A benyújtott kérvények egyharmada szorosan a határidő letelte előtt érkezett. Ennek ellenére 23 kérvényt határidőn túl nyújottak' be a kérvényezők (mind magyar nemzetiségűek), s ezeket a törvény értelmében már néni bírálják el. A fenti adatok bizonyítják, hogy folyamatban van a 319/1991 Tt. sz. törvény szerinti kárpótlás. Tehát, nem igaz, hogy félbeszakadt az eljárás, s minden alapot nélkülöz az a nézet is, hogy aki hasonló sérelem kárpótlásáért jelentkezett a magyarországi Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatalnál - annak megszűnne a hazai kártalanítási jogosultsága. Megállapítható viszont, hogy a kérelmek elbírálása lassú. Ha éves viszonylatban átlagosan csak 4 ezer kérvényt intéznek el, az egész úgy lezárása 1995 végéig is elhúzódhat. Az ügyintézés a kérvények beiktatásának és nyilvántartásba vételének sorrendjében történik. Ezért a jogalkalmazó szerv (a minisztérium) nem veszi figyelembe a közbenjárásokat és a sürgetéseket. A ténymegállapítást a minisztérium visszaigazolja a kérvényezőnek. Az alábbi válaszokat kaphatja: pénzügyi kártérítésre jogosult; pénzügyi kártérítésre nem jogosult; pénzügyi kártérítésre a néhai sérelmet szenvedett jogosult, de a kérvényező örökös nem jogosult; a kérvény nem teljes, kiegészítésre szorul. Az eddigi kárpótlási határozatoknak csak a fele pozitív, a többit kizárják a kárpótlási jogosultságból. Az elhurcoltak kárpótlásának feltételeit a törvény 2. §-ának (2) bekezdése határozza meg és sajnos, a kárpótlásból kizárja mindazokat, akiket nem a mai Szlovákia területéről hurcoltak el. A szlovák törvényhozó testület a kárpótlási törvény megalkotásakor kizárta a kárpótlások köréből mindazokat, akiknek elhurcolása fegyveres szolgálattal hozható összefüggésbe, még akkor is, ha nem közvetlen katonai kötelékben volt. Ilyen az elhurcolt magyar leventék esete is. Az igényérvényesítés elvesztését okozhatja az is, ha a kérvényezőt valóban polgári életből hurcolták el a munkatáborba, de hazaérkezésekor a gyújtőtábori elbocsátóján mint katonát jelölték meg. Ilyen esetben helye van a fellebbezésnek a kárpótlási határozat ellen, amit a Szlovák Igazságügyi Minisztérium kárpótlási osztályánál kell előterjeszteni (Ministerstvo spravodlivosti SR, riaditeľ odboru odškodňovania 813 11 Bratislava). Ilyen esetben a minisztérium a tényállás megállapítása végett a Védelmi Minisztérium Központi Levéltárában folytat kutatást, és ha nincs bizonylat a korábbi határozatra, döntését megváltoztatja. A harmadik csoportba tartozóknál törvényes a kizárás, mert a törvény rendelkezése szerint az elhalálozott (vagy eltűnt) kárpótlása a gyermekeket és az élettársat illeti. Ha ilyen nincs, akkor a sérelmezett szülei válnak jogos személyekké. Több esetben nem a gyermekek, vagy az élettárs (pedig élnek) kérik a kárpótlást, hanem a testvér vagy annak leszármazottjai. E rokoni kapcsolat már kívül esik a törvényen, tehát nem léphetnek a jogosultak körébe tartozók helyébe. A negyedik csoportba tartozó esetek között gyakori az egészségkárosodást igazoló okirat hiánya, annak ellenére, hogy a kérelmező az igénybejelentése során tetl nyilatkozatában ilyen sérelemre is utal. A kérelmező egészségi állapotáról szolo dokumentációt a járási egészségügyi intézet munkaügyi orvosi szakbizottsága állítja ki, amit végső elbírálásra Pozsonyba, a központi szakbizottsághoz kell elküldeni (KLINIKA PRACOVNÉHO LEKÁRSTVA A TOXIKOLÓGIE, Ďumbierska 3, 831 01 Bratislava). Tudni kell, hogy az elhurcoltak egészségi károsodásáért vagy maradandó fogyatékosságáért mint többletsérelemért kárpótlás jár a 119/1990 Tt. sz. törvény, illetve a Szlovák Köztársaság Egészségügyi Minisztériuma 1991. I. 16-án kiadott LPS-198/91-B/ll-F számú rendelete alapján is. BARTAKOVICS ISTVÁN LAKÓ - HÁZ - ÜGY L. K.: A férjem elhalálozása után élettársi viszonyban élek. Négy évvel ezelőtt az élettársam nevére lakásszövetkezeti lakást utaltak ki, de ennek árát én fizettem meg. Élettársi kapcsolatunk az utóbbi hetekben megromlott; az élettársam ki akar tenni a lakásból, miközben a bútoraimat, illetve a lakásban levő dolgaimat sem akarja visszaadni nekem, holott a lakásba én is be vagyok jelentkezve. Mit tehetek ilyen helyzetben? Ha a lakást közösen vásárolták volna (magántulajdonba), számításba jöhetne az, hogy a lakásnak mindketten a társtulajdonosai. A lakásszövetkezeti lakások viszont a lakásszövetkezet tulajdonában vannak, és a Polgári Törvénykönyv 700. §-ának harmadik bekezdése kógens, azaz megkerülhetetlen rendelkezésként szögezi le, hogy az ilyen lakás esetében közös lakásbérleti jog csak házastársak között keletkezhet. Ez a rendelkezés tehát kizárja azt, hogy az élettársaknak egy adott lakásszövetkezeti lakással kapcsolatban közös bérleti joguk keletkezzen (az úgynevezett községi lakások esetében viszont a törvény ezzel is számol). Önmagába véve nem sokat nyom a latban az a körülmény, hogy a lakásszövetkezeti lakás árát (pontosabban a szövetkezeti tagrészt) ön fizette ki, de az sem, hogy a lakásba bejelentkezett (ez inkább csak a lakosság rendőrségi nyilvántartásával kapcsolatos kérdés). Tényként kell leszögezni, hogy a jogrend nem sok védelmet nyújt önnek, hiszen a lakásbérleti jog az élettársát illeti meg, és az ön lakhatási joga csak ettől a bérleti jogtól származtatott jog. Igaz, a bírósági joggyakorlat értelmében ilyen esetben sem lehet valakit - egyik napról a másikra - kitenni a lakásból. Ugyanígy törvénybe ütköző az is, hogy az élettársa visszatartsa, eltulajdonítsa, a sajátjának tekintse azokat a vagyontárgyakat, amelyek önt illetik meg. A fent elmondottakkal kapcsolatban ajánlatos lenne, ha ügyvédhez fordulna, aki az eset körülményeinek pontosabb ismerete alapján választaná meg a követendő eljárást (így például azt, hogy a lakásszövetkezethez, a szabálysértési hivatalhoz vagy a bírósághoz fordul-e). Tény viszont, hogy a Polgári perrendtartás 80. §-ának a) pontja értelmében olyan megállapítási keresetet terjeszthet elő, amellyel a vitatott kérdések többségét rendezhetné. Dr. P. D. Az elvesztegetett idö ára GONDOLATOK EGY TUDOMÁNYOS TANÁCSKOZÁSRÓL A „szocializmus" a leghosszabb ut a kapitalizmushoz - jul eszünkbe a régi vicc. Csakhogy a közvélemény szellemessége kifogyhatatlan. Lehet, hogy már valahol születőben is van a csattanó, amely mondjuk, olyasmivel találhat telibe, hogy: a mai közép-európai rendszerváltás a legrövidebb út a fejletlen kapitalizmushoz. Olyan ez, mintha útelágazásokon a közlekedés megváltozása felcserélt táblákkal történne. Ugyanakkor a feltüntetett magyarázó jeleket és adatokat egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni. Pedig ettől még a maguk helyén lehetne eligazodást adó értelmük. De a nagy sietségben nincs rá igény. U

gy tűnik, a hasonlat ugyancsak ráillik az elmúlt évtizedek pártállami keretek között kibontakozott reformtörekvéseinek az értelmezésére. Közvetlenül a rendszerváltás megindulásakor a magyarországi értelmiség köreiben még voltak elképzelések, hogy megújulva él majd tovább a korábbi reformszellemiség. Főleg a gazdasági átalakulással kapcsolatban mutatkoztak ilyesfajta elvárások. Az idő tájt már szinte könyvtárnyi irodalom foglalkozott e problémával. Most viszont a budapesti Politikatörténeti Intézetben Lázadás, reform, világpolitika címmel megtartott nemrégi tudományos tanácskozáson Nyers Rezső - akit a magyarországi reformok „atyjának" is neveztek - kénytelen volt számot vetni a reformok örökségével szembeni politikai közömbösséggel, sőt, elutasító magatartással. Higgadt helyzetértékeléssel állapította meg, hogy a reformerők által képviselt áramlat, amely utat nyitott a mára már pártokká szerveződött liberális és nemzeti beállítottságú, egykori ellenzéki mozgalmak számára, nem tudott számottevő hatást gyakorolni a rendszerváltásra. Jómaga nem bocsátkozott az okok feltárásába, inkább a sokrétű elemzés elvégzését szorgalmazta. A vitában felvetett észrevételekre válaszolva hívta fel a figyelmet arra, hogy a következetesebb és állhatatosabb végiggondolást megnehezíti a magyar gazdasági reformok politikai kiteljesedésének meghiúsítása, ami az 1968-as prágai tavasz leveréséhez kapcsolódik. Az utána következő időszak problémája lett a rendszer megreformálhatóságának, illetve megreformálhatatlanságának a kérdése. De vajon elhanyagolható-e, hogy milyen idevágó felismerések és következtetések születtek az eredetileg reformelkötelezettségű alkotó értelmiség körében, s azok milyen következményekkel jártak? A nyolcvanas évek végén nyugati szerzőktől származó tanulmányokban is megfogalmazódott, hogy a reformközgazdászok végül is megrekedtek a piaci logika bővületében. De menynyire játszott ebbe bele, hogy a hatalom megakadályozta a társadalmi és a politikai demokratizálódást? A reform irányítói 1968-at követően politikailag önvédelembe szorultak, s így meg sem kísérelhették a tömegek bevonását a gazdaság és a társadalom irányításába - hangsúlyozta felszólalásában Balogh Sándor. így viszont a piaccal szembeni — se nem bürokratikus, se nem helyi, kisközösségi, atomizált - társadalmi ellenőrzés szerepe sem kapott távolabbra tekintő figyelmet. Természetszerűen adódik a következtetés: a magyar reformgyakorlat is inkább a tényleges piaci mechanizmus érvényesülésének korlátozása miatti elégedetlenséggel hatott a rendszerváltás során, nem pedig a kapitalista piacgazdálkodás negatív hatásaival számoló baloldali modellkeresési ösztönzésekkel. akori kérdésfelvetés tehát, hogy volt-e VJT y hatásosabb, sikeresebb alternatívája a reformoknak, ami nem azt jelenti, hogy a pártállami rendszer megreformálhatóságát állító érvelés akarna kapaszkodót találni. Sőt, olyasfajta önigazolási igyekezetnek sem minősíthető, hogy a közép-európai reformtörekvéseket rendszerváltással azonosítsák, annak tudatosan kialakított lépcsőfokaként. A kérdés lényege ugyanis - amint azt a tanácskozás bizonyította -, hogy miként kötődnek a reformmozgalomhoz olyan, a polgári társadalomban is fontos baloldali és egyetemes társadalmi értékek, amelyek a közép-európai átalakulás során a kirekesztés sorsára jutnak. A szükségszerű rendszerváltás mikéntje a történelemnek mindegy, de a benne részt vevő emberek és közösségek számára nem. A mai kialakuló rendszeren belüli megoldásmódok esélye szempontjából nem becsülhető le múltbeli közösségi értékek megléte, kibontakoztatása, avagy politikai érdekharcokból fakadó ellehetetlenítése. Ilyen értelemben nem érdektelen és történelmietlen az a vizsgálódás sem, hogy vajon a husaki ún. konszolidáció volt-e az 1968-as csehszlovákiai kísérlet egyedüli lehetséges sorsa. Földes György, a Politikatörténeti Intézet fiatal igazgatója most már hozzáférhető egykori bizalmas dokumentumok alapján érzékeltette, hogy az eddiginél jóval árnyaltabb az a kép, amelyet a kádári vezetés 1968-as, a dubčeki politikát segítő magatartása mutat. Kiderült, hogy még 1968 decemberében is Kádár János olyan élesen megfogalmazott véleménynek adott hangot, hogy Jurij Andropov arra kérte: változtassa meg a hangnemet, a szó- és a fogalomhasználatot, mert ebben a formában a feljegyzést elő sem terjesztheti a legfelsőbb vezetés számára. A elmúlt évtizedek, de főként az 1968 r\L utáni magyarországi megtorpanás egysíkú megítélésének mai kihatásaira döbbentett rá a tanácskozáson Föglein Gizella előadása. A magyarországi nemzetiségekről készült 1968-as helyzetfelmérés és későbbi párthatározat elemzésével kimutatta, hogy a júliusi értékelés magabiztos, kritikai szemléletre elszánt magyar vezetést mutatott. Igyekezett szembenézni a nemzetiségek gondjaival, a kisiskolák leépítésének fenyegető veszélyével. A határozatból, amely a csehszlovákiai beavatkozás után született, viszont erről már szó sem esett. Kérdés, pillanatnyi politikai érdekek mennyire szólhatnak bele ma is a múltbeli mulasztások következményeinek még mindig lehetséges orvoslásába? Vojtéch Mencl professzor, akit a volt csehszlovák szövetségi kormány 1990-ben megbízott az 1968-69-es események értékelésével foglalkozó kormánybizottság vezetésével, előadásában az akkori öngerjesztési reformlehetőségek megmentésének esélyei iránti érzékenységért emelt szót. Feltűnést keltett azzal a kijelentésével, hogy: „Ha valamikor és valahol egy rendszerre alkalmazható volt a szocializmus elnevezés, akkor az éppen Csehszlovákia volt 1968 májusától augusztusig. Joggal mondható el. hogy a prágai tavasz példája volt az aktívan küzdő és a maga módján harcos civil társadalomnak. Ez meglehetősen nagy kontraszt azzal szemben, ami ma van: a fogyasztáseszménnyel, a piac mindenható erejébe és önműködésébe vetett babonás hittel es a rövid távú pragmatizmussal, ami mára a társadalmi tudat meghatározó tartalmává vált." Mencl professzor hangsúlyozta, hogy az elvesztegetett időért mindig nagy árat kell fizetni. A történelem által adott idő értékére figyelmeztetve juttatta kifejezésre meggyőződését, hogy az 1968-as prágai tavasz a mai körülmények között a mind időszerűbbé váló civil társadalom különféle változataival kapcsolatos ismeretek forrása. P

ersze, a vitában vissza-visszatért a tűnődő együttgondolkodás: miként avathatok hagyománnyá azok a múltbeli reformértékek, amelyek szerencsétlenül egybefonódtak a bukott államszocializmus tehertételeivel. Wiener György és Krausz Tamás közösen készült előadása a hatvanas-hetvenes évek nyugati újbaloldali eszmevilágának megfenekléséről és a közép-európai demokratikus szocializmus szellemiségének visszaszorulásáról adott látleletet. A szerzők rámutattak, hogy a bürokratikus hatalom sem ott, sem itt nem engedélyezett társadalmi-politikai kísérleti terepet. De megítélésük szerint az a tény, hogy Lukács György tanítványai, vagyis Heller Agnesék a liberalizmusnál kötöttek ki, nem magyarázható önmagában a gyakorlati-politikai visszaigazolás hiánya miatti kiábrándulással. Közrejátszhatott ebben, hogy a gondolati ihletettséget nem sikerült lefordítani az értelmiségi közgondolkodás és végső soron a politika nyelvére. Ehhez kapcsolódva kapott sajátos, a baloldali hagyományok életre keltésére helyeződő hangsúlyt Kósa Ferenc filmrendezőnek, a Magyar Szocialista Párt vezető alakjának személyes visszaemlékezése. Kósa a Balázs Béla Stúdió erjesztő hatását felidézve, 1968-as csehszlovákiai élményeinek tükrében világított rá az általuk képviselt szellemiség nemzeti és egyetemes humanisztikus beállítottságára. A művész beleérző képességével szólt arról, hogy csak a mai új viszonyok között felvetődő problémákra adott baloldali válaszokkal csillanthatok fel a múltbeli reformértékek. A tanácskozás arról tanúskodott, hogy a szociális igazságosságért síkraszállva a politikai prakticizmus csak az eszmei, elméleti útkereséssel párosulva lehet eredményes - középeurópai és tágabb nemzetközi keretekben. KISS JÓZSEF