Új Szó, 1993. december (46. évfolyam, 280-304. szám)

1993-12-23 / 299. szám, csütörtök

-ú/szoKARÁCSONY K

evés gyermekkori emlék él bennem oly elevenen, mint az a titkolózó szertartás, amikor édesapám meghozta a karácsonyfát. Vette-e, vágta-e, nem firtattuk, de a titok igazából nem volt titok, hiszen tudtunk róla, mint ahogy arról is, nem holmi angyalka-kezek díszítik fel a fát, nem a télapó csempészi alá az ajándékot. Furcsamód, vagy talán egészen természetesen, a varázstól megfosztott képzelet nem érezte magát becsapottnak, hiszen maga az Ünnepi várakozás volt a lényeg, ama adventnek nevezett boldog izgalom, amelyhez szervesen hozzátartozott a József Attila-i fejszemosoly éppjUk a magyar lelkiismeret-furdalásnak, az internacionalizmus félrevezető maszlagai más formát öltöttek. Lóg rajtuk karácsonyfadísz, szaloncukor, gömböcskék és sok-sok ezüstpapír. Minek annyit magyarkodni, sugalmazzák egyesek óvatoskodásból és aggódást mímelve, ám türelmetlenségük és kizárólagosságuk hamar leleplezi igazi szándékaikat. Mintha karácsony estéjén nem szeretteinkre, családunkra, szűkebb és tágabb vérrokonainkra kellene gondolnunk, mintha a keresztényi eszme népektói, fajoktól függetlenül éledt volna fel kétezer éve. Kiábrándító és elszomorító a nemzetvesztőket a mai (igaz, sok hibát elkövető, amatőrség vádjával olykor illethető) nemzetféltőkkel. Így történhetik meg olyan hazugság is, amely a Magna Hungáriát összekeveri a Nagy Magyarországgal. S bár jól tudjuk, a kettő nem ugyanaz, s míg az első történelmi fogalom, utóbbi a megbélyegzés kitalált vádja, még csak a fáradságot sem vesszllk, hogy megvilágítsuk a tévedők elméjét. Fajtáját az ember szidhatja, ostorozhatja, de azért illenék felismerni, hogy koronként mások a bajok, s hogy a magyarság huszadik századi történelme még a tatáijárásnál is súlyosabb kórt szabadított a nemzetre: Magyar karacsony 1993. DECEMBER 23. Késő esti utazás, költőkkel - Jó estét, asszonyom, leülhetek maga mellé? - Persze, nyugodtan. - Látom, délutáni műszakból igyekszik hazafelé. Nem zavaija, ha beszélgetünk? - Kérem... - Ugye magának van családja? Már . csak a bevásárlószatyrából ítélve... - Igen, négyen vagyunk. Még néhány dolgot vettem a holnapi ünnephez. - Ünnep! Tudja, én egyedül élek. És egyedül leszek holnap este is... - Szent karácsony napján? - Miért csodálkozik? Özvegy vagyok, a fiam más országban... De azért ne sajnáljon. Ilyenkor ünnepi asztalt terítek, lesz káposztaleves és hal is. Fölrakok magamnak valami barokk muzsikát, attól karácsonyi hangulatba kerülök. Aztán pedig verseket fogok olvasni. Hangosan. Szeretem a francia moderneket. És persze, a magyarokat. Maga mikor olvasott utoljára verset? - Nahát, miket nem kérdez? - Miért? Időnként szükségünk van a versre. Nem tudta? Miket össze nem írnak a költők! A karácsonyról is. És tudja, sok keserűséget is. - De hát a költők... - Tudom, mit akar mondani. Kicsit őrültek, fékeveszettek, tele önimádattal. Ezek mind ellenszenves emberi tulajdonságok, de látja, pont ezt szeretem bennük. Fogalma sincs, mennyi volt köztük az alkoholista, a morfinista, az összeférhetetlen, zabolázhatatlan természet... - Talán ez kell az íráshoz. - Kicsapongóak voltak, szertelenek, de amit írtak, az megmarkolja az ember szívét és nem engedi el. - Azt mondta, sok keserűséget összeírtak. Nem elég a magunk baja? - Mondja asszonyom, ha most magát megszállná a költői zseni ihlete, mégis mi jutna eszébe hirtelen a mostani karácsonyról? - Nem is tudom. Idén valahogy keservesebben hoztam össze az ünnephez valókat. - Látja. Most pedig mondok egy példát. Ugye, hallotta Kosztolányi nevét? Tudja, mi jutott eszébe a karácsonyról? Megírta egyik versében, amit most maga gondol. Hogy jeges vidékre tévedtünk, rég kihamvadt a kedélyünk, s a lelkünket dér borítja. Nemsokára leszállok, de még gyorsan befejezem, amit Kosztolányi írt egy barátjának a karácsonyról. Azt mondja, sok hatalmas gondolat tódul az agyunkba, de a fánkról kopott dió hull. Mondja, asszonyom, maga nem ilyesmit érez most is? - De lehet, hogy én is ilyeneket írnék. - Gondolja? Figyeljen csak, most idézem: A gyertyalángunk ellohad, füstölve pattan rajt a szikra, s kékes kialvó lángot ad. S rásüt vonagló arcainkra. - Várjon, uram, még ne szálljon le. Hiszen úgysem siet. Eszembe jutott nekem is egy költő. A húsz fok hidegről írt, a karácsonyról, amikor a lombok meghaltak, de született egy ember... - Nahát, asszonyom, micsoda meglepetés... - És még azt is írta, hogy a szeretet melegít, és hogy az újszülött rügyező ágakkal lángot rak a fázó homlokok mögé! - Őszinte elismerésem, asszonyom. És kicsoda ez a költő? - Én most leszállok, uram. Boldog karácsonyt. A költő? Nemrég volt ötvenhat éve, hogy vonat elé vetette magát... BROGYÁNYI JUDIT úgy, mint később a babonás-keresztényi szokások rekvizitumai: a fokhagyma a vacsoraasztalon vagy a szentestei kolompolás, amikor csengőkkel, ostorokkal, kolompokkal, mindenféle zajcsináló herkentyűkkel jártuk a kis falut, még kamaszfejjel is, mint valami újkori pásztorok, hogy valami ősi szokást elevenítsünk meg, amelyről fogalmunk sem volt, honnan ered, mi az értelme, célja. Akkor, az ötvenes években a pásztorok nyájait rég kollektivizálták, a gyülekezetet szétzüllesztették, az imát internacionalista szólamok sugalmazása helyettesítette. S mégis, a várakozás, a varázslat nem tört meg teljesen. Talán azért, mert gyökerei mélyre nyúltak, kitéphetetlenUl ott éltek a lelkekben, s többször negyven év sem moshatta ki a génekből. A mindennapi skizofrénia talán még képes volt felismerni önmagát, vagy legalábbis tudatosult a sejtés, valami nagy baj történik velUnk és körülöttünk, ám a hazugságmáz alatt megmaradt a lényeg. Hogy mekkora volt a ztlllés és ,roinlás, csak most fogható fel teljes egészében. Példának okáért, szinte aggódva írom fel a címet, Magyar karácsony, s már látom, hallom a felhördülést bizonyos helyeken, ahol nem memek közösségben és nemzetben gondolkodni, s fajtájuk kínját és fájdalmait söpörnék a szőnyeg alá, fátylat reá, felejtstlk el, tekintsünk a jövőbe. A szöveg túlságosan ismerős, új reneszánszát élT. Lacikát a jó öreg Charles Dickens bizonyára a keblére öleli örömében, ha nem választja el őket egymástól tér és idő. Mert attól eltekintve, hogy T. Lacika nem a múlt század Angliájában élt, az égvilágon mindene megvolt ahhoz, hogy ideális Dickens-gyermekhőssé váljon. Már a lakáskörülményei is 'olyanok voltak, hogy beköltözhetett volna hozzájuk Dickens tücske. Igaz, hogy hamarosan ki is költözött volna, mert a falu szélén roskadozó putrinak még kéménye sem volt, a civilizált lakáskultúra egyéb kellékeiről már nem is szólva Az, hogy T. Lacika szülei analfabéták voltak, Dickens számára nem Méry Gábor illusztrációs felvétele rendszerváltás óta olvasni a független magyar sajtót. Mintha az oroszok kivonulása után, a KGST, KGB, Stb és más eszmerendszerek összezuhanása után feledni kéne száz bajunk, s egymás szájába, gyomrába könyökölve, egymás tányéijába bámulva kéne szimatolni, hol lappang némi sovinizmus, kire kellene gyorsan ráslltni a nacionalizmus bélyegét, bárha az illető csak fajtájában mer gondolkodni, s még azt is szőrmentén, óvatosan, más népeket nem sértve, csupán nemzetét védve a végromlástól. S teszik ezt sokan azzal a balga és félresiklatott hevülettel, amit Ady óta ismerünk. Csakhogy Ady a nemzet fekélyeit ostorozta, azokat a tökmagjankókat, akik fejére méltán száll az utódok átka, mert hagyták szétszaggatni a nemzetet. Rosszindulatnak is kevés nevezni azt a vakságot, amely egy kalapba dobja az egykori lett volna téma, mert az ő hősei se nagyon foglalkoztak írással, olvasással, ellenben nagyon helyre figurát kanyarított volna az apából, az alapjában véve jó szívű és gyermekét imádó notórius alkoholistából, aki rendre elitta azt, amit alkalmi munkákkal megkeresett. Dickens azt a körülményt is szemérmesen elhallgatta volna, hogy T. Lacikának rögtön az év elején meggyűlt a baja a tanító nénivel, aki apró lakókat fedezett fel a hajában, s efölötti felháborodásának olyan nyomatékkal adott az oszíály előtt hangot, hogy a gyerekek nyomban úgy kezdték kerülni Lacikát, mint a leprást. Mivel Dickens korában még a walesi herceg családja sem használt Vidal Sassont, azt sem ecsetelte volna, milyen sajátos módon reagált Lacika a kiközösítésre; ha valakiferdén nézett rá és látványosan elhúzódott tőle, belenyúlt a hajába, úgy tett, mintha kivett volna belőle valamit és angyali mosollyal a finnyáskodó felé dobta. Dickens, aki különösen remekelt a legkülönbözőbb rendű és rangú gyermekidomár szörnyetegek leírásában, valószínűleg nem tartotta volna megírásra érdemesnek T. Lacika tanító nénijét, aki valóságos tündér volt azokhoz képest. Talán csak annyi írható a rovására, hogy méla undorral kezelte T. Lacikát, és semegosztottságot, szétveretést, szellemi csonkolást. Ismerve és elismerve félelmeiket, értve kételyeiket, némileg értetlenül figyeltem azokat a „magyarokat", akik a beneši praktikákkal összeeszkábált, összehazudott Csehszlovákiába úgy hogysem akarta észrevenni, milyen játszi könnyedséggel oldja meg a számtanpéldákat, noha az írással, olvasással örökösen hadilábon áll, leckéje soha nincs, könyve, füzete se nagyon, és következetesen a kezefejét használja zsebkendő helyet. Amit Dickens biztosan megirt volna, az T. Lacika karácsonya volt. Történt ugyanis, hogy a karácsonyi szünet után a tanító néni megkérdezte a gyerekektől, hogyan töltötték az ünnepeket, és mit kaptak ajándékba. Azok egymást túllicitdlva sorolták, mit találtak a karácsonyfa alatt. Amikor T. Lacikára került a sor, kiderült, hogy náluk volt a leggazdagabb a karácsony. Rengeteg ajándékot kapott, szebbnél szebb és drágábbnál drágább játékokat, köztük nemegy olyat, amiről a többi gyerek csak álmodozott. A gyerekek először dennedten hallgatták Lacika folyékonyan előadott ajándéklistáját, aztán egymás szavába vágva kiabálni kezdtek: „Nem is igaz, nem kapott semmit, nekik nincs is pénzük, mert az apukája mind elissza!" A tromfot az egyik kislány vágta ki, aki az általános hangzavarba belesüvítette: „Még karácsonyfájuk sincs! Tudom, mert benéztem az ablakukon. Nincs karácsonyfájuk!" Erre aztán nagy csönd lett. A gyerekek talán azon töprengtek, mikapaszkodtak, mint gyermek az anyja emlőjébe, mintha az Etelközből jövet már eleve Prágához akartak volna tartozni. Pedig a történelem meglehetősen ritkán osztogat olyan kegyeket, hogy beismeri tévedéseit. A mi téveszmékbe kapaszkodó „díszmagyaijaink" még azt sem tartják szégyenletesnek, ha egy kormány által indított tévéadást (merthogy ennek a kormánynak jutott a feladat) egybevetnek a harmincnyolcas bevonulással, a magyar történelmi filmet a szocreállal, vagy azt a Csoóri Sándort igyekeznek minél több sárral bekenni, aki már akkor is mert összmagyarságban gondolkodni, amikor ezek az urak lapítottak, vagy visszakívánkoztak a párt kebelére. Pedig a vak is láthatja, hogy egy-egy eszme (ha mégoly szimpatikus is) nevében hogyan lehet nemzetet gyarapítani vagy beolvadásra kényszeríteni. Sok egyéb mellett erről is szól Közép-Európa huszadik századi történelme. Mit is kívánhatnánk ezen a karácsonyon önmagunknak? Csak azt, amit másoknak is óhajtunk, s amit másoktól sem irigyelhetünk: hogy szeressék-szeressUk a fajtánkat, s ne úgy próbáljunk helyet keresni ebben a felbolydult Európában, hogy importáljuk jobbik felét, vagy magunkat marhavagonokba gyömöszölve keljtlnk útra, hogy utolérjük a lekésett vonatot, hanem UljUnk le szépen az asztalhoz, s béküljünk meg a gondolattal, hogy ha már egyszer itt vagyunk, s valószínűleg itt is kell maradnunk, úgy maradjunk itt, ahogy az anyánk megszült: magyarnak, zsidónak, szlováknak, románnak, lengyelnek. S nem kommunistának, liberálisnak, szocialistának, konzervatívnak. Hogy a politika misztériuma mögött s az eszmék acsarkodása közepette se feledjük, kik vagyunk, honnan jötttlnk, és hová tartunk. T

eli kételyekkel és bizonytalansággal, a titoktól megfosztott képzelet és realitásérzék kézen fogva járnak. Jézus is teli volt félelemmel, amikor felkiáltott: „Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?" De vállalta feladatát, hogy beteljesedjék az írás. KÖVESDI KÁROLY lyen is lehet a karácsony karácsonyfa nélkUl. No de Dickens nem lenne Dickens, ha nem happy enddel végződne e történet. Márpedig azzal végződik, mert kiderült, hogy T. Lacikáéknak igenis volt karácsonyfájuk. Nem is akármilyen. De ide már valóban a jó öreg Charles Dickens kellene, hogy leírja, milyen. Mivel Dickens már nem él, kénytelen vagyok a szakácskönyvek receptleírásaihoz folyamodni. íme: végy egy hatéves T. Lacikát, állítsd a putri közepére, kérd meg szépen, hogy álljon mozdulatlanul, kitárt karokkal, és aggass a karjaira szaloncukrokat, amelyeket a szociális osztály utalt ki a karácsony örömére. A szaloncukros dobozban található néhány ezüstszálat rendezd el művészien a szaloncukrok között, aztán végy egy öreg kalapot, a tetejére csinálj lyukat, helyezd a gyerek fejére, és a közepébe tégy egy nagy, égő gyertyát. Mivel a legutóbbi temetésen bőven osztogatták a gyertyákat, kettőt még meggyújthatsz, és a gyerek kezébe nyomhatod. Végül állítsd a gyereket az ablakkal szembe, hadd lássa, milyen szép élő karácsonyfát varázsolt belőle az anyja. Eddig a recept, újkori őskapitalizmusunkban talán többen is kipróbálják. T. Lacika karácsonyfdskodása idején, a boldogult szocializmusban még nem szabadalmaztatták, igy rajta kívül nem próbálta ki senki. Irigyelte is érte a többi gyerek. VOJTEK KATALIN Hamis karácsony