Új Szó, 1993. november (46. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-04 / 257. szám, csütörtök

ÉVFORDULÓ . ÚJSZÓ. 1993. NOVEMBER 4. 1956. november 4. Ezen a napon 1956-ban, amikor Budapest lakosai szovjet tankok dübörgésére ébredtek, a forradalomban részt vevő tömegek jó részében még élt a hit, hogy nem maradnak magukra. A neves filozófus-politológus szerzőpáros, Fehér FerencHeller Ágnes Jalta után című könyvében plauzibilis, azaz hihetőnek, elfogadhatónak látszó meggyőződésként jellemzi azt a korabeli várakozást, hogy a Nyugat segítséget nyújt. „Ez voltaképpen rávilágított arra, hogy a kelet-európai közvélemény nem volt tisztában Jalta titkával" - írják. S ennek folytán még az olyasfajta együgyű vágyképek is sokakat hatalamukba keríthettek, hogy majd jönnek a nyugati felszabadító csapatok. Ennek tulajdonképpen ellenpólusa az a későbbi magyarázat, hogy a Nyugat részéről bárminemű, tehát politikai-diplomáciai lépés is lehetetlen volt, eleve világháborús veszéllyel fenyegetett. A magyarországi és talán a közép-európai közgondolkodásban is azonban megmaradt a csalódottság érzése, hogy a Nyugat az 1956-os forradalmat mégiscsak magára hagyta. Persze, a Jaltában kialakult nagyhatalmi erőviszonyok mindenhatóságáról egyre kézzel foghatóbban győződhetett meg a kisember. De ahhoz már némi politikai-diplomáciai gondolkodásra is szükség volt, hogy felismerje: a mindenkori nagyhatalmi érdekek miként és mennyire merevítették meg ezt a világmegosztottságot, hogy belenyugvásra kárhoztassák a közép-európai kis államokat. Csak szűk körökben merült fel a kétely: vajon elfogadható-e, csak úgy önmagában az a magyarázat, hogy a Nyugat reálpolitikai megfontolásból nem nyújthatott nagyobb politikai segítséget sem az 1956-os magyar forradalomnak. Ott kísértett a kérdés, vajon a világpolitikai realitáskényszerűség akkori állapotának létrejöttében nem működött-e közre maga a Nyugat is, minthogy ebben érdekelt volt, s neki is megfelelt. Vajon nem az önös hatalmi érdekekből kifolyólag vesztette-e el manőverezési készségét, illetve, hogy nem volt hajlandó élni vele. Sokáig úgy tűnt, nem lesz rá dokumentálható bizonyosság. Az utóbbi időben azonban diplomáciatörténeti vizsgálódások és különböző forrásközlések sok mindenre fényt derítenek. Erre hívja fel a figyelmet az alábbi ismertető összeállítás. P MAGYARKÉRDÉS Angol és amerikai levéltárakban végzett többéves kutatások alapján Békés Csaba fiatal történész arra a megállapításra jutott, hogy átértékelésre szorul az a kép, amely az ENSZ és a nagyhatalmak szerepéről az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatban kialakult. A Kossuth Rádió Gondolat-jel című, október 25-én sugárzott műsorában nyilatkozva a szélesebb közvélemény számára is összefoglalta kutatásai eredményeit. Igazi újdonságként arról számolt be, hogy az ENSZ-ben 1956. november 4-e előtt, tehát amikor a Biztonsági Tanács a magyarkérdéssel foglalkozott, a tulajdonképpeni ellentét nem a Szovjetunió és a nyugati hatalmak egységes tömbje között volt, hanem a szuezi válságban érdekelt két nyugateurópai állam, Anglia és Franciaország, valamint az Egyesült Államok között. A kutathatóvá vált dokumentumokból egyértelművé válik, hogy az ENSZ-ben a nyugati nagyhatalmak 1956. október 27-e és november 3-a között egyeztető és titkos tárgyalásokat folytattak. Mindaddig, míg a szuezi válság fegyveres konfliktussá nem alakult, tehát október 29-ig az angolok és a franciák vonakodtak eleget tenni annak, amit az USA indítványozott: a Biztonsági Tanácsban tárgyaljanak a magyarkérdésről. Ők ugyanis október 22—24-e között franciaországi titkos találkozókon időzítették az Egyiptom elleni beavatkozást, s erről az amerikai vezetőket nem tájékoztatták. Attól tartottak, hogy amennyiben a magyarkérdést szovjet agresszióként tárgyalják, az eltervezett, küszöbön álló angol-francia-izraeli Egyiptom elleni támadás is agressziónak minősülve napirendre kerülhet. Ezt igyekeztek mindenképpen elkerülni. így ebben az időszakban az Egyesült Államok sürgető fellépését visszafogva a magyarkérdés tárgyalásának lassítására törekedtek. A helyzet azonban az október 30-tól november 3-ig teijedő időszakban, az Egyiptom elleni támadást követően megfordult, Anglia és Franciaország abban lett érdekelt, hogy az ENSZ-t minél inkább lefoglalja a magyarkérdés, s annál kevesebb figyelem maradjon a szuezi beavatkozás nemzetközi visszhangjára. De az Egyesült Államok álláspontja is megváltozott. Nem elsősorban a magyar ügy, hanem a szuezi fejlemények miatt. Az Egyesült Államok számára előtérbe került a közel-keleti befolyás kiterjesztése, s nemcsak a Szovjetunióval, hanem Angliával és Franciaországgal szemben is. Ezért határozta el - nehogy elidegenítse az arab világot - az angol és francia intervencióval szembeni kemény fellépést, az ottani fegyveres konfliktus mielőbbi befejezésére törekedve. Ehhez képest a magyarországi események ugyancsak leértékelődtek, annál is inkább, mert Anglia és Franciaország megrendszabályozására és a szuezi válság gyors, békés rendezésére megvolt az eszköztár. A magyarországi beavatkozás lehetőségeinek fontolóra vételével viszont az Amerikai Egyesült Államok tulajdonképpen - hangsúlyozza Békés Csaba — ekkor volt kénytelen először szembenézni. Az 1952-től meghirdetett felszabadítási politika valójában mindig is csak a propaganda szintjén létezett. A pragmatikus amerikai külpolitika az 1945 utáni nagyhatalmi erőviszonyok és az adott helyzet elismerését jelentette. A fiatal történész nyilatkozata szerint Nagy Imre szakmailag nem túlságosan megalapozott semlegességi törekvései, mégha ügyesebben is jelentkeztek volna, sem idézhettek elő áttörést. Anglia és Franciaország kezdettől fogva támogatta Magyarország semlegességének ENSZ-beli elfogadtatását, de külön garanciákat nem nyújtva. Egyébként a történész arra figyelmeztet, hogy az osztrák semlegességnek sem volt garanciája - bár Magyarországon ezt úgy gondolták -, igazából egyedül maga Ausztria vállalt örökös semlegességet, s a nagyhatalmak csupán elismerték azt. Az Egyesült Államok magatartását a semlegesség kérdésében Dulles külügyminiszter sajátos hozzáállása is meghatározóán befolyásolta. Míg Eisenhower az adott esetben hajlott a semlegesség szorgalmazására, Dulles azért ellenezte, mert úgy gondolta, hogyha Magyarországon valamilyen módon mégis kivívják a szabadságot, akkor kár lenne az ország mozgásterét az Ausztriáéhoz hasonló semlegességgel korlátozni. Tehát Dulles szerint „ha már véletlenül mégis kiüt a demokrácia és a szabadság Magyarországon, akkor viszont rögtön csatlakozzék a nyugati világhoz" - fogalmazta meg nyilatkozatában a történész Dulles gondolkodásmódját. Az ENSZ november 4-i rendkívüli közgyűlésén elfogadott határozatban a szovjet beavatkozást elítélve a magyar semlegességről mégcsak említés sem történt. Illúziónak bizonyult az az álláspont, hogy a magyar forradalom az adott pillanatban világpolitikai változásokat idézhet elő. ,,A világpolitikát nem az ilyen forradalmak, hanem a mindenkori nagyhatalami érdekek és realitások határozzák meg" - hangzott el a rádióinterjú végén. A népharag által ledöntött Sztálin szobor feje (Rolf Gillhausen felvétele) A BIBÓ-TÁVIRAT UTÓÉLETE A szuezi válság körüli USA-magatartás hátterének feltárulása megvilágítja annak a nyilatkozatnak a tényleges sorsát is, amelyet Bibó István - még a Nagy Imrekormány tagjaként — intézett Eisenhower amerikai elnökhöz. Az okmány a National Archives (Washington), illetve az Eisenhower Library anyagában található. A Magyar Hírlap 1993. október 23-i számában először jelent meg a dokumentum teljes és filológiailag hűséges szövege. Ugyanakkor a lap közölte Bibónak a magyar politikai rendőrségen tett vallomását a táviratról. Bibót 1957. május 23-án tartóztatták le és fogvatartói jó ideig látszólag nem törődtek a távirattal. A kihallgatások ugyan már a következő napon elkezdődtek, de a táviratról komoly formában csak június 14-én és 18-án kezdték vallatni, míg aztán augusztus 13-án nekiláttak a részletes kikérdezésnek. A Magyar Hírlapban e huszonhatodik kihallgatás jegyzőkönyvét - ahogy azt a közlést bevezető tájékoztatás hangsúlyozza - szöveghűen, egy szó változtatás nélkül adja közre a belügyminisztérium történeti irattárából Kenedi János. A terjedelmes, majdhogynem egész újságoldalt betöltő jegyzőkönyv Bibó István sajátkezű aláírását is tartalmazza, mellyel elolvasás után megerősítette, hogy vallomását helyesen rögzítették. Ott szerepel a kihallgatást vezető Bodrogi László őrnagy neve is. Bibó november 4-i nyilatkozatának táviratként, az amerikai követség közvetítésével eljuttatott szövegét november 6-án levél formájában véglegesítette, majd ehhez kapcsolódó, a francia, angol és amerikai követnek címzett expozét és tervezetet is készített. Nyilván, hogy ezekben egymást kiegészítve jut kifejezésre Bibó eredeti alapgondolata: a szuezi és a magyarországi beavatkozással szembeni együttes, összekapcsolt amerikai politikai-diplomáciai fellépés sürgetése. Bibó a kihallgatótiszt előtt többször is félreérthetetlen logikával kifejtette, hogy az USA-tól olyan nagyhatalmi konferencia összehívását és megegyezés létrehozását remélte, amely világhatalmi enyhülést eredményezhet, míg viszont a közbelépés elmulasztása a nemzetközi helyzet kiéleződését vonja magával. Arra célzott, hogy az érdektelenség vagy a pusztán látványos amerikai tiltakozás felerősíti a szovjetellenes hangulatot, mésrészt pedig növeli az agressziós étvágyat. Minthogy a nyilatkozatban szó szerint nem szerepel a tárgyalásos megoldásra utaló megfogalmazás, a kihallgató a fegyveres beavatkozás sürgetésének próbálta minősíteni a Bibó-akciót. Az ilyen irányú igyekezet hirtelen megtorpant, s később más oldalról közeledve jelentkezett, amikor Bibó kijelentette, hogy semmi olyan nem járt az eszében, ami Magyarországot második Koreává tette volna, mert „egy koreai helyzet esetén egy Nagy Imrekormány működése, amely az én számomra egy alapvető kiindulópont volt, nem lehetséges". Úgyszintén elkerülte a kihallgatás Bibónak azt a kitételét, hogy a nagyhatalmi megegyezés eredményeként Magyarország ráléphet a nyugodt és szabad fejlődés útjára. Elmaradt a további faggatózás akkor is, amikor Bibó kijelentette: „Én november negyedikén és hatodikán is Nagy Imre kormányát tekintettem törvényes kormánynak, és meg voltam győződve, hogy a november harmadikán alakult kormány az ellenforradalmi jelenségeknek véget tud vetni, én ebben akartam közreműködni, ha a kormány működni tudott volna". Eisenhower elnök valószínűleg még november 4-én olvasta Bibó üzenetét. Az amerikai kormány olyan lépéseket tett, amelyek látszólag összhangban voltak Bibó javaslataival. Ezek az intézkedések azonban - hangsúlyozza Békés Csaba a távirathoz fűzött magyarázatában — nem voltak összefüggésben Bibó üzenetével, hanem sokkal inkább a világ közvéleményének megtévesztését célozták. Az amerikai kormány magatartását az Egyiptom elleni támadás után a magyarkérdéssel kapcsolatban az ENSZ határozathozatali folyamatának késleltetése határozta meg. Most hát úgy kellett feltüntetni a dolgokat, hogy az Egyesült Államok kezdettől határozottan kiállt a magyar forradalom mellett. Ha lett is volna fogadókészség Bibó üzenete iránt Washingtonban - írja Békés Csaba az eleve megkésett volt, hiszen a javaslatnak csak a második szovjet intervenció előtt lehetett volna bármiféle realitása. November 4-e után ez a különben kétségtelenül reálpolitikai megfontolásokra alapozott elképzelés már csupán arra volt jó az amerikai vezetés számára, hogy újabb érvekkel szolgáljon: miért is lép fel oly keményen a szuezi válság ügyében a nyugat-európai szövetségeseivel szemben. November 5-én Eisenhower egy személyes levélben azt írta, hogy nem csoda, ha ezek után a magyarok egy része - joggal vagy anélkül - mindig úgy fogja érezni, a szuezi kaland akadályozta meg őket a szabadság visszaszerzésében.