Új Szó, 1993. szeptember (46. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-02 / 204. szám, csütörtök

SZUNNYADÓ ÖNTUDAT ÉBRESZTÉSE Ismét egy elvarázsolt falu főutcáját járom. Errefelé déltájban mindegyik ugyanazt a képet mutatja. Talán. A konyhákban már elkészültek az ebédek, a néptelen főutcán legfeljebb egy-egy kerékpározó gyerek és kóborló kutyák. Még délelőtt bezárt a vegyesbolt, s a kocsma estefelé nyit ki. A nyugalom képeit nézegetheti az erre tévedt idegen. Ebben a bóbiskoló délutánban kérdezősködni sem lehet igazán. Vagy mégis... Néhány lépésre a világ bármelyik tájékán azonos jelentésű keresztről felismerhető plébániától mégis szinte belebotlok valakibe. Lezseren kigombolt nyakú fehér ingjéről, vasalt fekete szövetnadrágjáról eszembe se jut, hogy ő az, akit keresek. Horváth Róbert római katolikus plébános hallomás szerint Nagycsalomja élő lelkiismerete. Összemosolygunk a találkozáson, amelyet ki-ki tekinthet elrendeltetésnek vagy véletlen szerencsének. Kettőnknek nem kell külön egyezséget kötnünk. Az egyiptomi rabságból kivezető út Kezdő újságíróként a képes hetilapbeli tanulópénzt fizetgetve az Ipolymentéről származó fotóriporter kollégámmal rendszeresen jártuk ezt a vidéket. Nagycsalomja akkoriban a dölyfös kommunista pártfunkcionáriusok példabeszédeinek szereplője volt a szocialista mezőgazdaság oda pottyantott illatos nagyhizlaldájával. Jó helyszíne volt hát ez a falu a Csemadok járási dal- és táncünnepélyeinek. A nagy ellentmondást azonban kevesen vették észre: valakik lassú, de irányított folyamatban leépítették a magyar iskolát, amely 1977ben meg is szűnt. Pontosan tizenhat éve nem hangzott el magyar szó tanító szájából ebben a faluban. Pedig 1243 óta mások mint magyarok, aligha lakták Nagycsalomját, s az 1291-ben alapított plébániában se igen szolgálta Istent és a híveket más nyelvű pap. - A zavarodottságot tükrözi magának a falunak a névhasználata is. A szlovák elnevezés becsempészte a Nagycsalomja névbe, az „m" betű utáni „i" betűt. Holott az eredeti a Halomja, Csalomja névváltozatot idézi. Ez a helynévbeli zavar szinte jelképe a falu sorsának. Nagycsalomja ki lett szemelve, mint központi község, ahol szlovák iskolát létesítettek. Bizonyára ugyanolyan szándékok motiválták a hatalom képviselőinek döntéseit, mint Zsélyben vagy Bussán. Az előbbiben sikerült is elszlovákosítani a falut, míg Bussán ez a folyamat a rendszerváltás után megállt. De a szülők, az itt élők is felelősek ezért. Ha az ember beadja gyermekét a szlovák iskolába, akkor három generáció sem kell hozzá, és megtörténik a nyelvi és a nemzeti tudatváltás. Mindennek ellenére a mostani katolikus hívek támogatják az egyházi iskola alapításának a gondolatát, s inkább attól féltek, hogy nem engedik majd meg. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy jogos volt a félelmük. Egész irathalom gyűlt össze, mire megkaptuk a hivataloktól az engedélyt. Már tavaly szerettük volna megnyitni, akkor nem érkezett meg a minisztérium engedélye. Eredetileg a szlovák iskola épületében szerettünk volna egy tantermet kapni, de az igazgatónő teljes mértékben ellenezte a dolgot. Elkezdődött a huzavona, amelyből a kiutat egy ötlet jelentette: hozzuk rendbe a művelődési ház kistermét. Ehhez az önkormányzattól minden segítséget megkaptunk. Mindehhez természetesen a lelkekben végbemenő változás is kellett. Az iskolaalapítás feltételét azok a szülők teremtették meg, akik tavaly az ipolybalogi magyar iskolába íratták elsős gyermekeiket. Ők heten lesznek a mi másodikosaink, de sokan vannak olyanok, akik felsőbb osztályokba is oda járatják a gyermekeiket. Ebből a szempontból igen sok áldozatos szülő van, köztük olyan is, aki szemközt lakik a szlovák iskolával, mégis az ingázást választotta. Ezekkel szemben tartozunk mi felelősséggel, s az ő cselekedeteik és kiállásuk kötelez bennünket. Tény azonban az is, hogy sokan engedtek a kénytelen csábításnak. Most három elsősünk van beíratva, igazából azonban a tanévnyitón derül ki, hogy merik-e vállalni többen a magyar iskolát. Örömmel vennénk, ha a bátortalanoknak bátorítást adna a választási lehetőség. Most már nem lehet hivatkozási alap a döntésük indoklásakor a magyar iskola hiánya. Erőt adó elhivatottság Hatszáznyolcvan polgárból ötszáz magyarnak vallotta magát, ami megközelítőleg azonos a katolikus hívek számával. Ha ezt vesszük alapul, teljes létjogosultsága van a magyar iskolának. Ennek alapítását igencsak megnehezítette, hogy a másfél évtizedes tévelygés eredményeképpen helyben nem találtak olyan tanítót, aki elvállalta volna a feladatot. Mégis, a szomszéd faluban találtak valakit. Kissimonyi Árpádné nemcsak fiatalsága és elszántsága révén kelt bizalmat. Gondolkodásmódja is bizonyítja rátermettségét: — Kétségtelen, hogy meg kell szolgálnom, meg kell erősítenem a szülők és az egyház belém helyezett bizalmát. Igaz, nem ilyen okból választottam a Tolnai-módszert, hanem kiválósága miatt. Hiszek ennek a hatékonyságában és eredményességében, amit a Tolnai Gyulánéval való találkozásom igencsak megerősített. Négy évtizedes pedagógiai tapasztalatát sikerült öszszesűrítenie és átadnia ebben a módszerben. Ehhez a lelki atya segítségével sikerült beszerezni a szükséges könyveket és eszközöket. A mi együttműködésünk sokkal fontosabb dolgokban is létezik. Maga az említett tanítási módszer is a szeretetre, a hitre épül. Nélküle aligha tudok majd teljes értékű munkát végezni, hiszen az iskola lelkiségének kialakításához nem elegendő az én katolikus hitem. Minden mozzanatot át kell hatnia a szeretetnek, amit a lelki atya nélkül aligha tudok megvalósítani. A lépcsöjárás dilemmái Látva a tanterem méreteit, egyre csak az jár a fejemben: mikor növi ki ezt a kisiskola? Lesz-e elegendő kitartás a szülőkben, hogy vállalják önmagukat, s gyermekeik iránti elkötelezettségükben is magyarok maradjanak? Nem véletlenül fogalmazom meg ugyanezeket Vanda Péter polgármesterrel beszélgetve, aki mindenben támogatója, segítője volt a kezdeményezésnek: — Boldog vagyok, hogy segíthettem. Nem látom úgy a falu lakóinak helyzetét, hogy okunk lenne az elkeseredésre. Valójában a társközségek önállósodása után bizonyos értelemben jobban tudunk gazdálkodni a költségvetéstől kapott pénzzel. így a polgárok óhaja a magyar iskola újbóli megnyitására számunkra is kötelességet jelentett. Felnőtt itt két-három olyan nemzedék, akikből sokan csak szlovák iskolába járhatnak. Az ő gondolkodásuk dönti majd el ennek az iskolának a jövőbeni sorsát, hiszen hamarosan édesapák, édesanyák lesznek. Persze valamicske beleszólásunk nekünk, nagyszülőknek is lesz... Még nem készült el a tábla, még csak a lelkekben jelöli név a nagycsalomjai alsótagozatos magyar alapiskolát: Magyarok Nagyasszonya Magyar Alapiskola Áldás lesz az iskolán, ha áldás van a névben? DUSZA ISTVÁN RIPORT 1993. SZEPTEMBER 3. A RÁKOS BETEGEK NYILVÁNTARTÁSÁRÓL Munkatársunktól Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) mellett működő Rákregiszterek Nemzetközi társulása 1993. szeptember 13 — 15-én Szlovákia fővárosában ( a Kijev szállóban) tartja meg soros kongreszszusát. A pozsonyi találkozón a világ számos — nemcsak európai - országának szakemberei (kb. 150) az időskori rákos megbetegedések problematikáját vitatják meg, mint például a rosszindulatú daganatok és a környezetszennyeződés kapcsolatát, de hangsúlyosan a regisztráció, a nyilvántartás korszerűsítésére, az új, számítógépes adatfeldolgozás lehetőségeire összpontosítanak majd. S hogy miért éppen Pozsonyra esett a választás? -Talán azért - tudtuk meg a tegnapi sajtótájékoztatón, amelyet a Szlovák Onkológiai Társaság védnöksége alatt rendeztek meg -, mert a hazai nyilvántartás — hála az onkológusok odaadásának — színvonalas. Noha, hangsúlyozta dr. Ivan Pleško docens, voltak olyan elképzelések is, hogy a nagy erőfeszítéssel kialakított nyilvántartás további bővítését — anyagiak hiányában - szüneteltetni kell. A szlovák nemzeti ráknyilvántartásban viszont már 400 000 beteg szerepel, s a 23 éves múlttal rendelkező adatbázis nemcsak a statisztikusoknak, hanem főleg az orvosoknak, illetve a kutatóknak szolgál. Az elfogadott szigorú nemzetközi szabályok szerint összeállított űrlapokat a hazai járási kórházak onkológiai részlegein, többnyire számítógépek nélkül vezetik, a WHO szerveitől mégis kiváló minősítést kapnak. Habár csak ritkán tudatosítjuk, Szlovákiában rákban évenként tízezren halnak meg, s évente 20 000 új rákbeteget vesznek nyilvántartásba. (péterfi) ORDÓDY KATALIN / ŕVí /I (p <21 J_J L/ J- V -M. • ... . a Szerelmes, szenved a szerelemtől, nézett szánakozó szeretettel lányára Síposné. Hiába, nős embert el kell felejteni. Úgy látszik, ez nem könnyű. Dóra alig beszélt róla, azt lehetett hinni, múló kis nyári szerelem, ami nem hagy sebeket maga után. Most látja, másról van szó. De mit tehetne ő? Csak nézheti, amint kínlódva, elcsendesedve eljut a felejtésig. Ha a felejtésig talán nem is, de a megnyugvásig. - Mondd, mit tegyek, ha megint rám ront? - Azt csak te döntheted el. Talán nem próbálkozik többé... De az is lehet, hogy nem adja föl. A te helyedben én nem futnék előle. Hadd mondja el, amit akar. Akkor te is elmondhatod a magadét. A legkevesebb, amivel tartozik, hogy tiszteletben tartja a kívánságodat. Nem volt fair veled szemben, viselje a következményeket. - De azt én viselem, anyuka, én viselem - mondta panaszosan Dóra. - Kislányom, én csak azt mondtam, amit én tennék a helyedben. Nem tanácsot adtam. Megindító volt látni a szenvedését, már-már legszívesebben azt mondta volna: ha annyira kívánjátok egymást, engedjetek a szerelemnek. Ezt azonban semmiképpen sem mondhatta. A legrosszabb döntés lenne, a boldogtalanság lavináját indítaná el, ki tudja, hány embert temetne maga alá. # * # Sápadtan, idegesen ébredt. Munkába menet állandóan maga köré tekingetett, félt, hogy a közelben megpillantja Palit. Milyen boldogtalan arccal nézett utána. Az irodában megnyugodott, védettnek érezte magát. Hazamenet sem érte incidens. Nem vette észre Palit, amint az épülettől tisztes távolban őgyelgett, hogy láthassa őt. Biztosan belátta, nincs értelme újra fölvenni a kapcsolatot, gondolta Dóra. Mindkettőnket fölöslegesen dúlt föl ez a találkozás. Kezdte visszanyerni nyugalmát, mikor váratlanul szembetalálkozott vele. Váratlanul, s mégis számított a találkozásra. Úgy néztek egymásra mint két ellenfél, akik tudják, hogy most elkezdődik a harc, és mindenre el vannak szánva. - Kérlek, ne futamodj meg - hadarta Csuthy —, adj nekem a napból harminc percet. Adósod vagyok. Már nem bírom terhét ennek az adósságnak. - Mivel lennél adósom? Nem tudok' róla. Azt mondod, harminc perc? Az ember többet is eltékozol. Jó, mondd el, amit olyan fontosnak tartasz. Hová megyünk? Vagy itt akarod, sétálva? - Nem. Itt a kocsim. Elmegyünk valahová, ki a városból. Szótlanul beült az autóba, nem kérdezte, merre, hová, talán egy óra is lesz a harminc percből, de az is eltelik. És az sem érdekes, mit fog mondani. Egyszer csak befejezi. A döntő az lesz, amit ő válaszol rá. Azt most már sziklaszilárdan tudja, mi lesz ez a válasz. Nyet. Akár valamikor a szovjet küldöttek az ENSZ-ben. Nyet. Nézte a kezét a volánon. A kezét, amit annyira szeretett. De mit határozgat ő itt előre? Hátha nem is lesz mire nemmel felelnie. Tudja ő, hogy mit akar Pali mondani? Adósságról beszélt. Ugyan miben érezheti magát adósnak? Elhagytak néhány falut, az autó lekanyarodott az úttestről, megálltak egy csárda udvarán. Tarka abrosszal leterített asztal mellé telepedtek le: Nézték egymást, és azokra a helyzetekre gondoltak, amelyek nagyon hasonlóak voltak ehhez, mégis annyira mások. Néztek egymásra tele kétséggel és félelmekkel. - Mit iszol? - Muszáj? - Valamit mégis... - Egy fröccsöt. Pali két fröccsöt hozatott. Dóra forgatta a poharat az ujjai között, s bár kiszáradt a torka, mégsem kívánt inni. — Nehezen találok szavakat - kezdte akadozva Pali. - Pedig annyit, de annyit gondoltam rád. Ezerszer végiggondoltam együtt töltött napjainkat, egyes mozdulataid, szavaid kitörölhetetlenül élnek bennem. Pedig azzal az elhatározással jöttem haza, hogy elfelejtelek, irgalmatlanul kitéplek magamból. Aztán minél többet gondolkodtam, annál inkább lett világos előttem, hogy nem te vagy a vétkes, hanem én... -És úgy gondolod, hogy bocsánatkéréssel tartozol? Hát ide figyelj! Kvittek vagyunk. Te elég alantas módon mindvégig megtartottál engem abban a tévedésben, hogy számíthatok rád. Ha nem is egy életre, de amíg szeretjük egymást. Emlékszel? Én persze, mégis úgy reméltem, hogy örökre. Igenis! Örökre, mert annyira szerettelek, hogy képtelen voltam alább adni. Mert létezik örökre, létezik mindig és létezik soha. Ha érzelmi töltetük nincs is állandóan ugyanazon a fokon, intenzitásuk, minőségük változáson mehet keresztül, mint ahogy a tartós napfénynek kitett ruha is fakóbbá válhat, vagy a használatban megkopik, foszladozik, de az állaga ugyanaz marad. De te eleve tudtad, a mi esetünkben nincs semmi esély az örökkére. És ezt csak a legutolsó pillanatban közölted velem. Ez a te megbocsáthatatlan bűnöd. Az enyém pedig az, hogy olyan könnyen hittem neked. Ostoba liba voltam, így aztán kvittek vagyunk... Ivott egy-két kortyot, de mikor Pali közbe akart szólni, fölemelte a kezét, jelezve, még van mondanivalója. (Folytatjuk)