Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-12 / 186. szám, csütörtök

PUBLICISZTIKA IÚJSZÓI 1993. AUGUSZTUS 12. E

zerkilencszázhatvannyolc éles történelmi választóvonalként rögződött tudatunkban. Nemzedékünk életének fontosabb társadalmi és politikai eseményeit gyakran úgy vesszük számba, hogy mi történt előtte és mi utána. Hatvannyolc nélkül aligha lett volna bársonyos forradalom. Az 1968 után idegen tankokra támaszkodó hatalom alapjait a prágai tavasz hónapjaiban eszmélt és ezt követően a rendszerben végképp csalódott tömegek ingatták még. Hiába tűntek volna fel üstökösként új politikusok, ha nem lett volna a változásokat váró és sürgető népakarat. A hatvannyolc eszméit titokban is őrző és istápoló apák, anyák, nagyszülők, papok és tanítók formálták fiaik, leányaik, híveik és tanítványaik életszemléletét, akik azután 1989 novemberében a prágai Vencel téren felnőtteket megszégyenítő bátorsággal szálltak szembe a hatalommal. 1968-at a rendszer belső ellentmondásai váltották ki. Nem a sors végzetszerűsége volt, ahogy az később is közszájon forgott, miszerint Csehszlovákia történetében a nyolcas számmal végződő évek jelzik a sorsfordulókat. Ezt követően a nemzetközi és hazai események alakulásából következtetve az országban babonaszerűen, de nem megalapozottság nélkül hatalmasodott el az a hő óhajból táplált hiedelem is, hogy 1988 is valamiféle jelentős változást hoz. Ez alkalommal azonban a történelem egy röpke évet késett... 1967-ben került sor az írók nagy érdeklődéssel várt kongresszusára. Ezt a várakozást a kulturális lapokban megjelent, akkori viszonylatban egyre bátrabb hangvételű írások váltották ki. A kongresszus valóban viharos volt és bizonyára nem túlzó megállapítás, hogy kihatott az események további alakulására. Nemsokára következett az újságírók országos, majd szlovákiai kongresszusa, ahol a küldöttek szokatlan, valósággal megdöbbentő nyíltsággal szóltak á sajtószabadság és a társadalom demokratizálásának sürgős megoldásra váró problémáiról. A Csehszlovák Újságírók Szövetségének V. országos kongAPRÓBETŰS TÖRTÉNELEM 1. ÚJSÁGÍRÓK RAPORTON resszusán a szövetség titkára, Adolf Hradecký leszögezte: „.. .fejlődésnek indult a legégetőbb problémákat feltáró, nyílt hangvételű publicisztika". De nyomban bírálta is - főképp a kulturális lapokat, amelyek a problémák felvetésében a legmesszebbre merészkedtek. Tehát nyílt hangvételt igen, de azért túl messzire ne menjünk! A kongresszuson a párt- és kormányküldöttség vezetője, Jirí Hendrych, központi ideológiai párttitkár felszólalásában az újságírókat a párt harcostársainak nevezte. ígérte, hogy a párt „nagyobb teret biztosít a szabadságjogok érvényesülésének" és az újságírókat nagyobb kiállásra szólította fel. A párttitkár azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy az újságírók miféle nagyobb kiállására gondol. A sajtó szemére vetette, hogy „az állampolgárokat nem tudta meggyőzni a párt politikájának helyességéről. " A bírálatok gyökere tehát e logika szerint nem a fogyatékosságokban, hanem az emberek meggyőződésének hiányában keresendők. A kongresszuson — bizonyára a kedélyek lecsillapítására - tájékoztattak új sajtótörvény előkészületeiről. Történt ez akkor, amikor minden nyomdában ott ült a sajtófelügyelő, a belügyminisztérium dolgozója, aki nyomás előtt minden oldallevonatot elolvasott és csak az ő jóváhagyásával indulhatott a nyomás. Bármilyen cikket leállíthatott, ha úgy ítélte meg, hogy nincs összhangban a párt politikájával. Papírra kívánkozik, hogy sok függött a sajtófelügyelő személyétől, hozzáállásától. Az Új Szó ellenőrei társaikhoz viszonyítva is „elnézőbbek" voltak. Bár tény, hogy szerkesztőségünk se okozott sok problémát nekik, hisz főszerkesztőnk tőlük is nagyobb szigorral őrködött a hivatalos vonal betartásán. Az ő rostáján átszűrt anyagokkal a felügyelőnek aligha akadhatott gondja. Az országos tanácskozást nemsokára az újságírók szlovákiai kongresszusa követte, ahol a magyar újságírók képviseletében engem is beválasztottak a központi bizottság elnökségébe. íratlan törvény volt, hogy egy helyet ebben a tisztségben magyar nemzetiségű újságíró számára tartottak fenn. A poszton Dénes Fereftcet váltottam, aki elnökségi tagságát inkább a pártsajtónak kijáró tiszteletbeli tisztségnek tekintette és nem is igen vett részt munkájában. Bizony, akkor nem gondoltam, hogy az új körülmények között mennyi bonyodalommal járó terhet vállaltam magamra. E bonyodalmak nem sokáig várattak magukra. A kongreszszuson az országban is egyre hevülő hangulat tükröződött. A küldöttek szükségesnek vélték, hogy az ott elhangzottakról a szervezet s természetesen rajta keresztül a nyilvánosság is tudomást szerezzen. Ezért született meg a határozat, hogy a kongresszus teljes anyagát, a felszólalásokkal együtt, sokszorosítva minden tagnak megküldik. Ugye, milyen egyszerű? Mai szemmel! Csakhogy azokban az években a sokszorosítást (még a munkahelyen belüli egyszerű meghívókat is) felelős személy engedélyéhez kötötték, pontosan nyilvántartották és minden lapot számoztak az engedélyező aláírásával. A párt központi bizottságának sajtóosztálya a kongresszus után rögtön az új elnökség tudomására hozta, hogy az illetékes pártszervek a kongresszusi anyagok terjesztését a leghatározottabban ellenzik. Hiába hivatkoztunk a kongresszus, a legmagasabb szerv határozatára, amit elnökségünk nem változtathat meg. Sok-sok meddő vita után se sikerült dűlőre jutnunk. Utolsó szalmaszálként megbíztuk elnökségi tagunkat, Ondrej Klokočot, a Pravda főszerkesztőjét, hogy- t&k+ntélyéf és kapcsolatait felhasználva próbálja jobb belátásra bírni Alexander Dubčeket, a szlovákiai központi bizottság első titkárát. Klokoč küldetése se járt sikerrel. Az újságírók kongresszusai felettébb nyugtalanították a pártvezetést. Az írók bármennyire is radikalizálódtak, őket inkább az eszmei front hátsóvonalbeli katonáinak tekintette, akik nem vesznek részt a napi politikai csatákban, műveikben az eseményekre is később reagálnak és könyveikkel szűkebb rétegeket befolyásolnak. Ezzel szemben az újságírók az eszmei front első vonalából milliókat megcélozva lövik ki nyilaikat. S jaj, ha ezek a nyilak mérgezettek! Egyszer azután váratlan dolog történt. Estefelé szerkesztőségi asztalomon megcsördült a telefon. A pártközpont sajtóosztályáról hívtak, hogy másnap Antonín Novotný, a párt első titkára megbeszélésre várja a szlovák újságírók szövetségének elnökségi tagjait és néhány lap főszerkesztőjét. Főszerkesztőm nehezményezte, hogy nem szerepel a meghívottak között, ugyanakkor nem kis kárörömmel jegyezte meg, hogy most lesz majd fejmosás, amit meg is érdemlünk, ha nem férünk a bőrünkbe ... Az igazat megvallva, rosszat sejtettünk. A párt történetében adódtak esetek, amikor valakit megbeszélésre rendeltek be és csak évek múlva, esetleg soha nem tért vissza. Ha erre 1967ben már nem is gondoltunk, de alapos agyöblögetésre (vagy ahogy akkoriban mondták: agytágításra) feltétlenül számítottunk. Minden másképp történt. Novotný párttitkári irodájában fogadott bennünket. Az asztalfőn ült, mi pedig a szűkebb tanácskozásra alkalmas fényezett nagy diófaasztal körül foglaltuk el helyünket. A megbeszélés pontban négykor kezdődött. S Novotný, akit nyilvánosan papír nélkül még soha nem láttam beszélni, elkezdte csaknem este tíz óráig tartó monológját. Papír nélkül! Szólt a vészesen gyülemlő gazdasági nehézségekről. Nosztalgiával idézte fel a régi szép időket, amikor ugyan az 1953-as pénzváltáskor mélyen belenyúltunk a lakosság zsebébe, de a gazdaság felmenőben volt. Fegyvereinknek is nagy keletje volt (s az mindig nagy üzlet). Említette, hogy amikor az egyiptomi küldöttséggel nagy szállítmányokról tárgyaltak, az előszobában már másik afrikai küldöttség várakozott hasonló szándékkal. Hosszan ecsetelte az akkoriban nagy port kavart Barák-ügyet. Először hallottunk arról, hogy a volt belügyminiszter villája fürdőszobájának kockái alatt nagy mennyiségű jogtalanul elsajátított valutát találtak, amit a hírszerzésre szánt (szigorú elszámolást nem igénylő) alapból „tett félre" saját használatára, nem is beszélve fia külföldi költekezéseiről a kincstár pénzéből. Novotný tájékoztatójában a nyíltság volt szokatlan. S inkább panasznak tűnt, nagyobb megértést keresve a pártvezetés gondjai iránt. Az újságírók kongresszusáról — várakozásunk ellenére, említést se tett. Valamivel tíz óra előtt azzal fejezte be, hogy későre jár, fárasztó nap áll mögötte, s ígéretet tett, hogy a legközelebbi összejövetelünkön majd mi beszélünk, s ő fog bennünket oly türelemmel hallgatni, ahogy azt mi tettük. Elbúcsúzott, mi pedig szállodánkban, az ott várakozó kíváncsi prágai kollégákkal hajnalig latolgattuk, mi lehetett e beszélgetés célja. Ez volt első és utolsó találkozásom Novotnýval. ZSILKA LÁSZLÓ Következik: 2. Lépéshátrányban ORDÓDY KATALIN / / / 1 / /i / • • é'l'll^l 11 h Hallani lehetett a vonat közeledtét, a hangosbemondó is megszólalt. Összerezzentek. Egy-két perc és válniuk kell. Az állomás mögött ismét megállt egy autó, de zaját elnyelte a vonat és a készülődő utasok lármája. - Dóra, drágám, várni foglak. Érezd jól magad... És ne udvaroltass. - Nagyon fogsz hiányozni. Dóra szemébe könnyek szöktek, gyors szégyenlős mozdulattal letörölte őket. Egy csók, és Pali már a vonatablakból nézett ki. Istenem, milyen furcsa lett az arca... Milyen különös. A válás miatt komorult el ennyire? Mit mondhatna neki? Valami vidámat, biztatót kellene... Eszébe jutott a napernyő, amit valóban elfelejtett odaadni. - Palikám, Palikám, azt a szép ernyőt kinek viszed? És már nyújtotta kezét föl az ablak felé. - Az ernyőt? A feleségemnek. Neked pedig jó mulatást! Mi volt ez? Káprázat? Álmodik? Az az arc... Mi volt a pillantásában... Fájdalom, megvető gyűlölet? Feleség... Az ernyőt a feleségének... Megsemmisülve, bénultan állt, üres tekintettel nézett a vonat után, ami már alig látszott. Akkor egy kéz érintette a vállát könnyedén. Hátrafordult. Borka állt szorosan mögötte. - Én is el akartam köszönni a barátunktól, ha már egyszer drukkolt nekem a versenyen, de sajnos, későn érkeztem. Csaknem indult a vonat. Ha szólsz, hogy idejössz, kihoztalak volna. De legalább visszaviszlek. Na, gyere. Olyan pofon csattant az arcán, hogy megtántorodott. Nem volt ínyére, hogy a jól sikerült akciót látták néhányan, sietve beült a kocsijába és elhajtott. Dóra mit sem törődött az emberekkel, bevánszorgott a váróterembe, lerogyott egy padra, a támlára hajtotta fejét és zokogott, zokogott szívszakasztóan. Lassan működni kezdett az agya. Gondolkodott, mi is történt. Ez az átkozott Borka! Egyrészt még talán jó is, hogy jött. Pali dühében legalább kibökte az igazságot. Felesége van, akinek ajándékot visz. Ő meg milyen biztos volt benne, hogy csak szórakozottságból nem adta át a napernyőt. Pedig azért vette meg, mert gondolta, hogy jó ízlése van és a feleségének is tetszeni fog. Lassan elapadtak a könnyei. Elindult vissza a Koszorúba. Óvatosan ment át a halion, nem szívesen találkozott volna bárkivel is. Délre járt az idő, ilyenkor a villa eléggé kihalt. Ebédvendég csak kevés akadt, azok már bent ültek az étteremben, az üvegajtó függönyén át látta őket. Fölment a szobájába, ledőlt az ágyra, s elhatározta, hogy vacsoráig ki sem mozdul. Láz'asan gondolkodott, néha elsírta magát. Lehet, hogy nem is szereti a feleségét. Lehet, hogy rosszul élnek. Lehet, hogy válni akarnak. Talán ezért nem is említette Pali... De az a délután Tihanyban... Az úszásaik, a sétáik, a csókjaik... Mind csak azért lett volna, hogy magába bolondítsa, aztán elérje, amit akar? Palinak is csak az lett volna fontos? Felnyögött az emlékek hatása alatt. Nem, az nem volt csak csupán szeretkezés, egy egészséges, hetekig magányos fiatal férfi természetes vágya a nő után. Szerették egymást, egymásra találtak, egyesültek testben és lélekben. Ez szerelem volt. Tökéletes. Ezt a gyönyörű összhangot bontotta meg tegnap este Borka. Ha Pali el akart volna tőle szakadni, felhasználhatta volna a kínos jelenetet, de bár a féltékenység, gyanakvás, harag ellene hangolta, az iránta való érzései, a szerelme erősebb volt. Még az este minden rendbe jött. És akkor most délelőtt megint... Újból oda lyukadt ki, hogy Borka talán akaratlanul is szolgálatot tett neki. így legalább Pali a tudtára adta, hogy nős. Másképp talán nem is lett volna ereje bevallani. De miért vette annyira biztosra, hogy szabad ember. Hogy nem viselt jegygyűrűt, igazán semmit sem jelent. Egyenesen vagy indirekt, de meg kellett volna kérdeznie tőle. Igaz, Pali sem tudakolta, férjes asszony-e. Biztosra vette, hogy nem az. Hanyattfeküdt az ágyon, a mennyezetet bámulta, és fejében vadul, kuszán kergették egymást a gondolatok. Estefelé már érezte, hogy ma nem is ebédelt. Érdekes, akármilyen világvége hangulatban van az ember, ennie akkor is kell. A szokottnál nagyobb gonddal hozta rendbe magát. Elhatározta, erős lesz. Senki, semmit nem vehet rajta észre. Vacsora után újra fölmegy a szobájába, valahonnét szerez egy altatót, és holnap új életet kezd. * * * Borús volt az ég, de a hőség nem szűnt. A víz meleg volt, és a parttól távolabb senki sem úszott a közelében. Itt, ezen a tájon fújhatta le a szél a kalapját. Itt úsztak érte versenyt Palival, itt váltották az első néhány szót. Szeméből megeredtek a könnyek, nyugodtan sírhatott, bánatának nem volt tanúja, de még ha látták volna is, akkor sem tudták volna megkülönböztetni könnyeit az arcára csapódó vízcseppektől. (Folytatjuk}