Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-19 / 192. szám, csütörtök

1993. AUGUSZTUS 19. HOLNAP ESTE: BEMUTATÓ A MARGITSZIGETEN ATTILA - ISTEN KARDJA IÚJSZÓM MOZAIK la, kezében a karddal most már egyenrangúnak érezhette magát a római császárokkal, s így mindig talált okot arra, hogy birodalmát állandó fenyegetésben tartsa. A fennmaradt mondák nagy része nem is vet jó fényt Attilára, bár az elmúlt évtizedek torz történelemszemlélete is érezteti negatív hatását. A vérszomjas fejedelem, a barbár hadvezér, a keresztény világ nagy fosztogatója - így emlegetik őt ilyen-olyan „források", megrendelésre írt történelemkönyvek. Azt, hogy egységes Európa megteremtésére törekedett, olyanfajta együttélésre, birodalomra, amelyben az egyes népek, népcsoportok megőrizhették s ápolhatták volna hagyományaikat, nem mondta ki egyik sem. Nemeskürty István, a témával foglalkozó neves történész, aki Szörényi Leventével régóta együttműködik már, a Biblia örökség - A magyar küldetéstudat története című könyvében azonban sokkal árnyaltabb Attila-képet fest, és ennek akar megfelelni Vikidál Gyula, a rockopera címszereplője is. „Nincs a darabban semmiféle magyarkodás sem - mondja -, a történelmünket pedig nem kell szégyellenünk. Örülök az új időszámításnak és boldogít a tudat, hogy az alkotók engem találtak a legérdemesebbnek Attila megformálására." Hun papok, germán lányok, bizánci katonák, rabok és sátorépíjtők, lovasok és udvarhölgyek szerepelnek még a színlapon, de lesz majd csatazaj és nagy bevonulás, fény- és tűzijáték, jellem- és jelmezcsere, minden, ami egy nagyszabású szabadtéri előadáshoz kell. Száz évet is megértek már a margitszigeti fák, de Koltay Gábor szavai szerint ők sem láttak még olyan előadást, mint amilyen ez a mostani lesz. A trón még üres. Attila holnap érkezik. SZABÓ G. LÁSZLÓ NYILVÁNOSHÁZ-EURÓPA PETR PITHART: HATVANNYOLC Nemcsak témájában felkavaró esszé Petr Pithart könyve, hanem az elemzéseit lezáró következtetéseit továbbgondolva is nyugtalanság uralkodik el olvasóján. Nem azért, mert mindenkinek van - és e könyvet elolvasva is lesz - valamilyen hatvannyolca. Ezek az életkortól és a társadalmi betagozódástól függően különböznek egymástól, ugyanakkor egy dologban azonosságot mutatnak. Mindenkinek voltak illúziói mindazzal kapcsolatban, amit ma már egyszerűen „hatvannyolcnak" hívunk. Csak így egyszerűen - számnévi és évszámi lényegét ebben az esetben immár történelemmé, rosszabbik esetben illúziókká és fétissé változtatva. A reformkommunisták szinte már érintetlennek tekintik mindazt, amiről - de elsősorban róluk - az utóbbi három esztendőben kiderült: igencsak ösztönszerű, társadalmi oldalról nézve megalapozatlan, a kommunista eszmék idealizmusára alapozott erkölcsi reformkísérlet volt. Nem a rendszert akarták megváltoztatni, hanem a szocialista társadalmat szerették volna „emberarcúvá" kozmetikázni. Kétségtelenül ez az egyik nagy illúzióvesztés, amiről Petr Pithart könyve szól. Ezzel megközelítőleg vetekedik a hatvannyolcat saját felnőttééréseként, vagy éppen az életkort követő történelmi élményként megélő két nemzedék illúzióvesztése. A megelőző években a beat és a rock szubkultúráján belülre kerültek a mai negyvenesek és az ötvenesek nemzedékei, akik a szovjet tankok lánctalpainak zörgését a zene decibeljeinek nagyságával, a szerelem felszabadult élvezetének örömhangjaival igyekeztek elnyomni. Az első napokban az utcán, majd a zártkörű házibulikon, amolyan féllegális vitaklubokban, ahol siratni lehetett önmagukat, tehetetlenségüket. S amikor Petr Pithart 1977 és 1978 között az események tizedik évfordulójára megírta a magyarul most megjelent (Kalligrarn, 1993) könyvét, indiai és jugoszláv licenclemezekről hallgatták mindazt, amit a multinacionális tőke a rockkultúrával tett. Akkor már sokan felismerték, mennyire beépültek maguk is abba az európai rendbe, amelynek 1989-ig a „kettéosztott világ" belenyugvása volt a meghatározója. Mert nemcsak hatvannyolc augusztusában egyeztek ki a nyugati nagyhatalmak a szovjet hegemónia kelet-európai fennmaradásával. Helsinkiben is csupán kiegyeztek, mint ahogy önmaguknak adott haladék volt a SALT-tárgyalás, majd a Charta 77 aktivistáinak csendes támogatása, miközben Husákkal paroláztak, s saját jólfelfogott gazdasági érdekükben kidörzsölték szemükből a szovjet tankok kavarta afganisztáni port. S nem tesznek most sem mást, mintsem önmaguk nyugalmát - a jólét súlya alatt immár betört, 1968-ban még lázadó angol, francia, német diákokból lett kispolgárok nyugalmát - féltik, amikor Boszniára igyekeznek lokalizálni a balkáni tűzfészket. Abban a bizonyos európai rendben helye volt annak a be- és leépülésnek, amely a nyugati polgárság gazdasági prostituálódását és kulturális értékrendjének amerikanizálódását (értsd: szétesését) ugyanúgy jelentette, mint az ún. szocialista országokban élők jövőjét felélő, egyenlőségre alapozott pártelvű paternalizmus. A lényegi különbség a nyújtott demokráciából és szabadságból, illetve annak megtagadásából adódott. így az utóbbi létformával terhelt tízmilliók nemcsak valóságos, de szellemi szögesdrótokkal is körül voltak véve. Ennek a kétirányú elszigeteltségnek az eredménye lett az a fajta elzárkózás és bizalmatlanság, amely a nyugati országok részéről a posztkommunista, önmaguk szabadságában a nacionalizmustól megrészegedett társadalmak iránt megnyilvánul. Ebből az irányból közelítve Petr Pithart Hatvannyolc című monografikus esszéje nem tekinthető befejezett műnek. Megírása idején elsősorban a monografikusság, a tények felkutatása és számbavétele, azok elsősorban csehszlovák szempontú osztályozása jelentette az értékét. Ma ez elsősorban történelmi tényekre alapozott kordokumentumnak tetszik, amely nélkül lehetetlen hatvannyolcat megérteni. Befejezetlensége abból ered, amire előszavában maga a szerző is utal: „Elsősorban arra kívánt rámutatni, hogy egy más világban élünk. Hatvannyolc legnagyobb érdeme az volt, hogy elbukott: attól az időtől kezdve világosabban látunk - vagyis azok legalább, akiknek van szemük a látásra. Világosan látjuk azt, ami volt. Világosabban látjuk vajon azt is, ami van? Egyébként mire lett volna jó az 1968-as mitológiai esztendőt követő normalizációs időszak?" Petr Pithart könyvéhez méltatlan a magyar fordítás nyelvi színvonala, amit az előszóhói kiragadott idézet is bizonyít. Egyáltalán nem biztos, hogy a cseh nyelvi környezetben élő Gál Jenő személye minden esetben a legmegfelelőbb fordítója lesz a Kalligramnál majdan megjelenő cseh műveknek. DUSZA ISTVÁN A kisalföldi magyar és szlovák néphagyományban a Szent István alakja köré csoportosuló történeti mondák nyilvánvalóan nem közvetlenül első keresztény uralkodónk halála után, a nép körében, spontán módon alakultak ki. Ahhoz túlságos következetességgel, tűzzel-vassal kellett terjesztenie az új vallást, semhogy túl népszerű lehetett volna a régi, pogány hitéhez kezdetben minden bizonnyal erősen ragaszkodó alattvalói körében. A föld népe szájhagyományában a közelmúltig fellelhető Szent István-tradíció (amely egyébként más uralkodóinkhoz - mint például Szent Lászlóhoz vagy Korvin Mátyáshoz - viszonyítva feltűnően szegény) inkább a korabeli, tehát István szentté avatása utáni egyház népnevelő tevékenységét dicséri, s nyilvánvalóan felső ráhatásra terjedt el a nép körében. A későbbiek folyamán ez a mesterségesen útjára bocsátott hagyomány már a népköltészeti alkotásók klaszszikus életét élte tovább. Vajka alapítója A csallóközi hagyomány szerint Szent István legény korában, amikor még Vajknak hívták, nagyon szeretett az Öreg Duna erdeiben vadászni. Egy ilyen vadászkalandjához kapcsolódik az a szép történet is, amelyet Timaffy László néprajzku„RÓLA VAJKÁNAK NEVEZTÉK EL" SZENT ISTVÁN ALAKJA A KISALFÖLDI NÉPHAGYOMÁNYBAN tatónak sikerült följegyeznie, s a közelmúltban Győrben megjelent kisalföldi mondagyűjteményében közzé is tette. Ebből megtudjuk, hogy Vajk, aki „szép, deli legény volt és igen-szeretett vadászni (...) egyszer, amikor erre járt, meglátott egy csudaszép szarvast a vízparton. Óvatosan becserkellte és meglőtte a nyilával. A szarvas még egy nagyot ugrott egyenesen a vízbe, belehuppant a magos partrúl. Nagy vót a víz, minnyá el is kapta, osztán sodorta befele. Vajk meg szalatt a parton utána, sajnáta igen, hogy eviszi tőle a víz a szép szarvast. Ámint futott, hát láttya ám, hogy a sziget sarkába két ember halászik. Odakiáltotta őket, hogy vegyék a ladikjukba, osztán mennyenek a szarvas után. Azok meg is tették". A szarvas üldözése azonban olyan szerencsétlenül végződött, hogy mindhárman ladikostól belefordultak a vízbe, s a kétségbeesetten kapálódzó királyfit az egyik halász élete kockáztatásával tudta csak kimenteni a Duna habjai közül. Vajk hálából „azonnyomban azt a fődet, ahol a gunyhójuk vót, nekik adta, meg az egész határt is a szigetekkel együtt. A halászok meg hálábul azt & kis falut, ami itt keletkezett, róla Vajkának nevezték el". Más csallóközi hagyomány szerint a sziget tizenkét legrégibb templomát maga Szent István alapította, s a tizenkét apostol tiszteletére szenteltette fel. 0 maga pedig Vajkán lakott, s a templomkert hatalmas somfáját is ő ültette (ez a hagyomány egyébként részben összemosódik a vajkai Mátyás-hagyománynyal, amely - az István bácsi Naptára 1857. évi kötetében olvasható, Csallóköz ismertetése c. írás szerinta vajkai szigeten egy vén nyárfát tart számon, s ezt Korvin Mátyás személyéhez köti. Prohászka István, somorjai festőművésznek létezett egy képe - vajon megvan-e még valahol? -, amely Szent István vajkai somfáját ábrázolja Mátyás király asztalának darabjaival). A bényi sáncok bevétele A helyi hagyomány szerint Vajk Esztergomban született, sőt ott is keresztelték meg. Egy másik tradíció azt tartja, hogy a közelben, valahol a Garam partján övezték fel, német módra. Nos, ezek után talán nem alaptalan, ha a környéken Szent István alakja köré szövődő népmondák után nyomozunk. Csókás Ferenc közléséből tudjuk, hogy midőn István Esztergomban székelt, pogány magyarok egy csoportja bevette magát a bényi sáncerődbe. Mivel az uralkodónak nem volt megfelelő hadereje, cselhez folyamodott: „elrendőte, hogy számottívő szekeret rakjanak meg kövekkel. A szekerek tengőit ne kenynyík meg, hogy a kerekek szárazon forogjanak, nyikorogjanak. A szekerekre pedig ültessenek fő mindkét felirű katunának őtöztetett szómabábúkot, annyit, amennyi csak elfér egy sorba..." Az így előkészített „szekérhadat" megindította Bény felé. Amikor az ottani őrszemek meglátták a közelgő hadat, azonnal jelentették vezérüknek, aki ijedtében kivonta csapatait Bényből és István könnyűszerrel elfoglalta a sáncerődöt. A pöstyéni lányok kútja A mátyusföldi szlovák nép körében is él szent királyunk alakja. Mednyánszky Alajos Vág-menti regéket és mondákat tartalmazó, 1829-ben német nyelven megjelent gyűjteményében olvashatunk a pöstyéni lányok kútjáról. Helyszűke miatt, meg aztán nem is tartozik szorosan tárgyunkhoz, nincs módom ismertetni a szép regét, így csupán arra utalok, hogy a helyi néphagyomány szerint a pöstyéni gyógyforrás közelében álló (Mednyánszky idejében is csak romjaiban látható) templom alapkövét szent királyunk a maga kezével rakta le „és az ő boldog lelke őrzi szeretettel a saját alkotását". A helybéli szlovák lányok augusztus 20-a előestéjén kimennek a templomrom közelében fakadó forráshoz, hogy megtöltsék korsóikat annak kristálytiszta vizével. Az a hit járja ugyanis, hogy aki ebben a vízben megmosakszik, az másnap reggel, templomba menet meglátja jövendőbelijét. Érdemes lenne utánajárni, vajon ismeretes-e még ez a hiedelem Pôstýén környékén. Ugyanúgy mint annak a Hajnal Ignác által közzétett mondának, amelyet a Trencsén megyei Ócsad községben jegyzett föl a század elején. E szerint Szent István seregével a Nyugati Beszkidek Racsa nevű hegyének belsejében tartózkodik „és csak a kellő alkalmat várja, hogy felszabadítsa a népet és az országot..." LISZKA JÓZSEF A címszereplő: Vikidál Gyula (Méry Gábor felvétele) Attilát heteken át „túlsúlyos" testőrök vigyázták. Fehér inget és fekete nadrágot öltött marcona képű fogdmegek, akik kapunyitástól kapuzárásig terpeszben állva figyeltek, igazoltattak, ellenőriztek. Dőlt kifelé a folk, meg a rock a Margitszigeti Színpadról, Vikidál, Kovács Kati, Sebestyén Márta és a többiek playbackje, harminchét fokos melegben is szünet nélkül folytak a próbák, de belépni a kiskapun előzetes bejelentkezés ellenére is csak másfél órás várakozás után lehetett. A szabályt szabálytalanul gondolkozó „fontosok" szabták meg, az ajtónállók csupán feladatot teljesítettek. Szörényi Levente Attila - Isten kardja című rockoperájának holnap esti bemutatóját lemezfelvételek és kora délelőttől késő éjszakáig tartó próbák hosszú sora előzte meg. Táncosok, kaszkadőrök, statiszták százai váltották egymást Varga Mátyás díszletei közt, az előadás szereplői: Csengeri Attila, Varga Miklós, Kováts Kriszta, Sasvári Sándor, Begányi Ferenc, Daróczi Tamás, Balogh Márton és a többiek Koltay Gábor irányításával még a legkeményebb hőségben is derekas kitartással dolgoztak. Az eredmény: három lemezből álló díszes album, dupla kazetta és CD, de legelőször is egy monstre produkció, amelyet szeptember 12-ig tizenhat alkalommal mutat be az együttes. Pontosan tíz évvel az István, a király színpadra állítása után Szörényi Levente ismét történelmi személyt választott rockoperája főhőséül. A magyar mondákban Ethelaként, a németeknél Etzelként, a skandináv sagákban Atliként emlegetett Attilát, aki nagybátyja, Rugha halála után lett a hunok királya, és 433-től 453ig uralkodott. Birodalma, a feljegyzések szerint, a Volgától a Rajnáig, az AlDunától a Balti-tengerig terjedt, s a hunokon kívül olyan törzsek tartoztak alá, mint az alipzurok, bardorok, bittugurok, itimarak, tonozurok, ulszinzurok, továbbá szlávok, germánok, keleti gótok, gepidák, markomannok, turingok és csak a történészek tudják, kik álltak még mellé húsz évi uralkodása alatt. Amelynek legeslegelején margusi békét kötött a kelet-rómaiakkal, hogy azok írásban kötelezzék magukat: nem támogatják a hunok ellenségeit, az évi adót pedig 350 font aranyról kerek 700-ra emelik. Később, amikor Attila a keleti hun szkíta törzseket is meghódította, birodalmának egyik pásztora kardot talált, a hadisten kardját, amelyet a hun szarmata népek babonás tisztelete övezett, mivel a világ feletti uralom jelképét látták benne. Atti-