Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-19 / 192. szám, csütörtök

5 PUBLICISZTIKA ÚJ SZÓ. 1993. AUGUSZTUS 19. Ugy indulunk, ahogy a francia (vagy olasz?) filmvígjátékokban indul, egy kirándulás. A busz, mely, ha minden jól megy, hu­szonnégy órán át a lakásunk lesz, még áll a bőröndökkel, uta­zótáskákkal telirakott hasával, amikor termoszunkból már kifo­lyik az üdítő, rá a hosszú útra készített szendvicsekre. Remé­lem, soha nem kell menekül­nünk. ^ Úgy volt, hogy Románián és Bulgárián át megyünk, időköz­ben azonban megváltoztatták az útvonalat, okulva az első turnus esetéből: a román határon kiké­szítették őket. Mi Jugoszlávián keresztül megyünk. • Magyarország: ég a napme­legtől a kopár szik sarja, tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta. Kiskőrös után, a tanyák láttán, Petőfi is eszembe jut. Csak török ne legyen sok, mármint a ma­gyar-jugó határon. Talán nem lesz, már megszűnőben az ára­dat, csak itt-ott húz el mellet­tünk egy-egy D vagy A jelzésű kocsi, plafonig tömve mindenfé­le, bizonyára ajándéknak szánt nyugati cuccal, kacattal. Sima átkelés Tompánál. A túloldalon azonban elzavar bennünket a szerb rendőr a határzónából, amikor megállunk megkönnyeb­bülni amolyan közép-európai módra, az út szélére állva, bokor mögé guggolva, miután kiderült, hogy a vécésnéni egy márkát kér egy vizelésért. Valahol Szabad­ka határában, útmenti kerti ven­déglő vécéjében ingyen szaba­dulhatunk fel, illetve meg, a nyomástól. Ugyanitt, persze, nem a guggolás tojlettben, 50 Ft egy pálenkovác, 50 Ft egy üdítő, 50 Ft egy kávé. A két fiatal cseh család azonban semmit nem vesz, nyugati kocsijaik csomag­tartójából lakmároznak, barna kenyeret, konzervet, háromszö­gű sajtot, paprikát. Buszunk rendszámtáblájáról megtudván, honnan vagyunk, örülnek ne­künk, mint földieknek, aztán, Gö­rögországba tartván ők is, meg­kérik sofőrjeinkét, követhesse­nek bennünket az előttünk álló jugoszláv - szerb? - éjszakában. GÖRÖG EURÓPA Órákig megyünk megállás nélkül. Van, aki alszik már, nem zavarják a videofilm sikolyai, robbanásai, vakító villogása. Belgrád után rendőr állít meg, felszáll. Elevensége, balkáni le­zsersége, egész váratlan megje­lenése egyszerre üdítő és zavaró az álomjárta buszban, érdes hangjától felriadnak az alvók: mi történt? Semmi, csak az iránt érdeklődik éjszakai látogatónk, nem csempészünk-e embert, fegyvert. Ha nem, két doboz sörrel is megelégszik, aztán me­hetünk. Úgyis van. Majdnem a szerb-macedón határig csupán az útadók miatt kell meg-megáll­nunk. Azért majdnem, mert az említett, tulajdonképpen épülő­félben levő (újabb!) határátkelő­hely előtt néhány kilométerrel le kell fékeznünk, majd több mint négyórás araszolgatás követke­zik. Mint kiderült, a szerbek na­ponta, de főként a hétvégeken, éjfél után tömegesen indulnak Macedónia felé, üzemanyagért. Ahogy északon Magyarország­ra, csak fegyelmezetlenebbül. Kocsi kocsi hátán, előzik egy­mást jobbról, előzik balról, ár­kon-bokron át vágtatnak-nyo­makodnak előre a szó szoros értelmében, mit sem számít a torlódás, a szembe jövő autó, defektes gumi, az írott és íratlan szabály. Még a határ innenső oldalán gumicsövek kerülnek elő egy-egy kocsiból, műanyag demizsonok és hordók, folyik a benzin, oda és vissza, miköz­ben a hegyoldalban emberek caplatnak felfelé zöldséggel, gyümölccsel rakottan, folyik a csere-bere, a csencselés. Ezért nehéz haladni. Nekünk. Nekik: ez a háború, az embargó. Mi nem haldoklunk, mi így élünk, jut eszembe megint a régi falfir­ka. Kiszállva a buszból, porosz­kálunk mellette a nedves hajnal­ban, álmosan, dideregve, miköz­ben hol egyikünk, hol másikunk fordul be a bokrok közé, ahol az üvegpaloták mögötti Európa tá­rul eléd, talán az igazi, az egysé­ges Európa, ahol közösek gond­jaink, hasonlók dolgaink, tekin­tet nélkül nemre, fajra, vallásra, nemzetiségre. Elkerülhetetlen, hogy bele ne lépj, benne ne légy. Ezen a szinten már bent va­gyunk, együtt vagyunk, egyek vagyunk. • A tenger fenséges. Hozzá: gö­rög napfény, reggeltől estig. A feleségem és fiam még soha nem látott tengert, vagyis most látnak először. Késő délutáni óra. Éppen le­zuhanyozom magamról a sót, amikor lentről, az utcáról ag­resszív hang hallatszik - hang­szóróból. Kifutunk az erkély­re - most vajon mit árulnak a hófehér panzió „hölgy- és úr­vendégeinek"? Dinnyét, rozoga kisteherautóról. Leszaladok, hátha olcsóbb, mint az üzlet­ben - mondom a feleségemnek, aki mindjárt a kezembe nyom néhányszáz drahmát. Mennyi ájn kilo? - kérdem a feketeszakállas, kis embertől. - Marlboro - kacsint huncu­tul. Minthogy az ujjával is mu­tatja, hamar megértem, egy do­boz Mariboróért ad nekem egy dinnyét. - Kájne Marlboro, no - mon­dom. - Bond jeszty, tózse ameri­kánise, americkí az is - vála­szolom. - Bond? A, Bond. Gut Bond. Felszaladok, hogy lehozzak legalább két dobozt. Még otthon vettem néhány kartonnal, abból maradt. - Adj gyorsan két cso­mag Bondot, jó üzletet kötök a göröggel. Két dinnyét ad érte ­mondom a feleségemnek. - Jó üzletet? - kérdez vissza, miköz­ben látom, frissen mosott szőke haja alatt bekapcsol a „számoló­gép". - Már nem sok Bondod van, ha elfogy, vásárolhatod majd itt négyszáz-négyszázöt­ven drahmáért a cigarettát. Any­nyiért meg már tizenöt kilós dinnyét kapunk. Jó üzlet, de a görögnek. - Igazat adván ne­jemnek, végül is csak egy dobozt viszek le. Persze, ha azt veszem, hogy otthon tizenöt koronáért sikerűit szereznem a Bondot, akkor azért rövid távon én is nyertem az üzleten, tizenöt koronáért lett kb. nyolckilós dinnyénk. De nem ez az érdekes. Hanem a Bond útja. Amerikában kezdődött, Oroszországnak szánt segélycso­magban, ahonnan aztán Ukraj­nába, pontosabban a Kárpátaljá­ra került. Ott egy piacon meg­vette egy bodrogközi ember, majd áthozván az ukrán-szlo­vák határon, továbbadta egy másik bodrogközi embernek, is­merősömnek, aki elküldte ne­kem a Csallóközbe, ahonnan im­máron a mi bőröndünkben folytatta útját Görögországba, ahol - amint az imént meséltem el - egy görög embertől vettem érte egy görögdinnyét. Tengerben még soha nem hor­gásztunk. Megérkezésünk más­napján mindjárt el is indulunk a fiammal a kikötőn túlra, ahol előző este valószínűtlenül hosz­szú horgászbotok „lengedezé­sét" láttuk a több száz méteres hullámtörő sziklái fölött, amo­lyan tanulmányútra, hogyan, s főként mivel horgásznak erre­felé. Nem sok mindent látunk, halat meg végképp nem. De azért csak ülnek, csak várnak a horgászok, mint nálunk. Mondják, apály van most, meg meleg a víz, hűvösebb, mélyebb tájakra húzódnak ilyenkor a ha­lak. Azért megpróbáljuk mi is holnap, mondom a fiamnak, az­tán szikláról sziklára lépdelve elindulunk visszafelé a hullám­törőgáton, miközben zúg-hul­lámzik a tenger. A kikötőhöz érve, két férfit veszünk észre, amint ülnek a be­tonparton, lábuk csaknem a víz­be ér. Nem drága szállodák la­kói, az biztos, arcuk borostás, egész külsejük elhanyagolt, üres sörösüvegek mellettük. Meg da­miltekercs, döglött kishalak, hal­darabok, melyekről a feketehajú időnként szétmorzsol egyet­egyet ujjai között, majd beszórja a húscafatokat a vízbe. Horgász­nak tehát, de nem bottal. Náj­lonzacskó is van a betonon, ben­ne két, virsli nagyságú hal, hol­tak már. Mint kiderül, ezekre horgásznak. Ha fognak még ötöt, megvan a vacsora. A szőke hajú mögött guggo­lok. Negyven körüli lehet. Igazá­ból még nem láttam az arcát. És akkor egyszer csak mit hallok. Énekelni kezd, halkan: Raszcvetali jablonyi i grusi, raszplili tumani nad rekoj. Vihogyila na bereg Katyusa, na viszokij nabereg kruto j. Felveszi a beton széléről a füstölgő pelmelt, beleszippant, majd újra jobb kezének mutató­ujjára helyezi a damilt, melynek felcsalizott vége valahol a jacht alatt. Egyébiránt, a képbe egye­dül a piros-fehér pelmeles doboz nem illik bele. Vihogyila, pesznyu zavogyila, pro sztyepnovo szizovo orla. Pro tovo, kotorovo ljubila, pro tovo, csji piszma beregla. Nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem, honnan is­meri ezt a dalt. Ukrán vagyok, válaszolja oroszul, majd el­mondja, hogy márványt farag itt, nyolcadik hónapja. Kétezer dollárt spórolt meg eddig. Ami­kor azt kérdezem, jó itt?, azt válaszolja, nem, már alig várja, hogy otthon lehessen. - És otthon jobb lesz? - Akármi is van ma Ukrajná­ban, ott a legjobb. Ott a felesé­gem, két gyermekem, már na­gyok lehetnek. - Arrafelé biztosan több a hal, mint itt. - Az én hazámban? Ez itt semmi ahhoz képest. Hazafelé ugyanaz, mint oda­felé. Csak: hazafelé. BODNÁR GYULA ORDÓDY KATALIN m/*m » S £ m W L/m B m S JflT B H ÄĽ^^l B / m m' ^ n JP ' Jrm Ak 1 § El kellett valahogyan tölteni az időt vacsoráig. Kínálkozott egy délutáni mo­zielőadás, beült, hogy megnézze. Ne­gyedóra sem telt belé, már otthagyta volna, részben, mert rájött, látta valami­kor, lehet annak tíz éve is, és akkor sem volt tőle elragadtatva. Részben pedig kellemetlenül érezte magát a terem fül­ledt levegőjében. Nagyokat szippantott, mikor kilépett a szabadba. Az órájára nézett. Vacsorára éppen hazaérhet. De hajó nem indult. A járatok mind más irányba mentek. Hogy jutok most haza, ijedezett. Meg kellett volna néznem a menetrendet. Autóbusszal nagy kerü­lő, csak éjfél felé vetődnék haza. Törte a fejét, mitévő legyen. Ej, mit! Felszáll a legközelebbi hajóra, ami a déli partra viszi. Onnan már busszal is könnyebben hazajut. A vacsoraasztalnál gyéren ültek a vendégek, néhányan a sörüket fo­gyasztva. A terasz hangos volt, behallat­szott a beszéd, nevetés, azt a benyomást keltve, kinn csupa boldog, vidám ember élvezi a nyári estét. Vajon Toncsiék is kinn ülnek? Esetleg Borka is velük van? Szeretné látni Toncsit, élénk tekintetű szemét, könnyen nevetésre álló száját, úgy, ahogy ismeri. Mert az az arc, mikor a partra vonszolták, a halál árnyékát viselte magán. Arról meg kell feledkez­nie. Lehet, hogy még nem is engedték haza. Hogyan tudhatná meg? Ott van Gergő bácsi, a mindentudó. Gyorsan végzett az evéssel, de Gergő bácsit nem találta, a recepción a szikár öregasszony tett-vett. A folyosóról Edus hangja hallatszott. - Tizenegyre hazajövök, apa, meg­várhatsz a teraszon. Addig eltart a kár­tyaparti. - Ha éjfélig tart is, én nem ébresztem fel anyádat, de ti egy szobában laktok. Korábban is hazajöhetnél. - Korábban? Akkor el sem érdemes mennem. Már kilenc óra elmúlt. Dóra megtudta, amit akart. Az egyik oszlop mellé húzódott, hogy háttal álljon a közeledőknek, ne vegyék észre. A lé­pések elhaladtak mögötte, aztán nyílt a kapu. Odanézett, látta, amint Edus hosszú léptekkel elsiet. Méhes az étter­men át igyekezett a teraszra. Toncsika tehát a szobájában van. Pi­hennie kell még, de látni akarja. Nem fogja kifárasztani. Toncsi is örülne neki. Halkan bekopogott Méhesék ajtaján. - Nyitva van. Te vagy az, Dóra? De jó, hogy jöttél! Gyere, ülj az ágyam szélére. - Toncsikám, rettenetesen aggódtam érted... Örülök, hogy már csaknem a ré­gi vagy. - Nem éppen kellemes pillanatokat éltem át, míg valahogy életre pofoztak. Brrr... Hozzá még az uram is a legrosz­szabbkor érkezett. Ha holnapután jön, ahogy eredetileg tervezte, az egész egy szót sem érdemelne, a kutya se emlékez­ne már rá. Mennyire örültem, hogy sike­rült két nappal korábban elszabadulnia. Életemben annyi szemrehányást nem kaptam tőle, mint most. Edusnak is kiju­tott belőle, és... Ne vedd rossz néven, Dórácska, de téged is csúnyán lehordott, fenyegetőzött. A gondolat, hogy az eset tragikusan is végződhetett volna, elvette az eszét. - Meg tudom érteni, szörnyen éreztem magam, mikor rám támadt. Engem okolt a történtekért. Megértem, mert téged féltett. Nem merek a szeme elé kerülni. Kár, hogy így kell elválnunk egymás­tól... Minden elromlott a szabadságom végére. - Ne vedd annyira a szívedre. Azóta biztosan ő is röstelli a kiborulását. Borka mit szólt a történtekhez? Dóra vállat vont. - Nem tudom, nem láttam azóta... De megyek, nem akarlak kifárasztani. - Elég ramatyul érzem még magam, de nem kell annyira sietned. Mit szólsz, Borka milyen figyelmes. - Nem tudom, mire gondolsz. - Nézd a tükörnél azokat a gyönyörű rózsákat. Ö küldte ma. Nem lehet rá haragudni, legalábbis tartósan nem. Meglásd, megtalálja a módját, hogy té­ged is kiengeszteljen. - Kerülöm a társaságot, mégis az az érzésem, mintha leprás lennék. Minden­hová együtt jár velem a baj. - Ne képzelődj. Nem engedem, hogy ilyen lehangoló érzésekkel menj el. Hol­nap lesz az utolsó esténk, házimurit csapunk a teraszon. Meglátod majd, mi­lyen kedves is tud lenni az uram. Képes egész este elmulattatni egy társaságot. -Nem hinném, hogy erre inspriálná a jelenlétem. - Jó, ezt még megbeszéljük. Látogass meg holnap is, mert ugyan kialkudtam, hogy amennyiben elég erősnek érzem magam, délután felkelhetek, de a dél­előttöt még ágyban kell töltenem. Dóra elgondolkodva ment a szobájá­ba. Fontos, hogy Toncsi jól van, s erről a saját szemével győződhetett meg. A holnapi napot majd kibírja valahogy. Azonban az biztos, hogy az estét nem tölti abban a társaságban, ahol Méhessel és Borkával kellene együtt ülnie. Nappal könnyű megszökni. A hőség visszatért, még egyszer kiélvezheti a ki­adós úszások gyönyörűségét. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom