Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-17 / 190. szám, kedd

KULTURA •Ú/SZÓ1993. AUGUSZTUS 17. VISSZHANG Tisztelt szerkesztőség! Nem tartozom a grafomániások közé, a kritikát 45 éves színházi pályafutásom alatt mindig elfogadtam, vagy legalább is elgondolkodtam rajta. Nem így a Vasárnap július 25. számán, melyben Dusza István cikkére reagálnom kell. Idézem: „...Lengyel Ferenc, Gombos Ilona, Várady Béla a legnehezebb évtizedeket töltötték a Thdlia Színházban. Mégis, sokszor ők voltak a messzebbre ható változások kerékkötői, ami emberileg érthető ugyan, de mindennek a levét most issza a színház..." Sommás vélemény. Aki nem ismer minket, még azt is gondolhatja, hogy olyan nagy egyéniségekről van szó, akik meghatározó jelleggel bírtak a Thália Színpad alakulására, profiljára alakulásától kezdve a mai napig. Hát nem így volt. A színház (Thália) megalakulásából, megszervezéséből kivettük részünket. Vállaltuk a programot, mely az első bemutató műsorfüzetében olvashaNYUGTALAN INDÁK FIATAL KÖLTÖK ANTOLÓGIÁJA Az egykori - immár irodalomtörténetté lett - Iródiamozgalomról ágakat hajtó Próbaút-nemzedék hat éve mutatkozott be közös antológiában olvasóinak. Azóta újabb nemzedék lépett színre irodalmunkban, helyet kérve és keresve magának az egyre gazdagodó, sokrétűbbé és többközpontúbbá váló magyar kultúrában. Egyszerre zavarba ejtő és szívet melengető az az esztétikai és stílusbeli sokszínűség, a gondolatköröknek és világképeknek az a kaleidoszkópja, mellyel fiatal költőink belépnek - Petőfit parafrazálva - ama boldog-boldogtalannak nyitva álló épületbe, ama szentegyházba, ahova a bejárás bocskorban, sőt mezítláb is megengedett. Rendhagyó rajzása irodalmunknak ez a mostani: tizennégy fiatal lélek tesz kísérletet, hogy a művészet öntörvényű eszközeivel megvallja küldetését, őszinte, eleven, korszerű vallomásokban kűnondja egyetemességvágyát, mintegy hitet téve a szépség és a hiány energiákat felszabadító, esztétikát világra szülő, kultúra gazdagító, örök jelenlétéről. Az antológia a Nap Kiadó és a Lilium Aurum közös gondozásában jelent meg. _ H m tó. A fizikai munkától a fiatal adeptusok neveléséig - mindent. Nem rajtunk múlott Beke Sándor leváltása, az együttes „konszolidálása" a leggyengébb rendezők, a leggyengébb darabok Kassára oszlása. Valamelyik erdélyi külügyminiszter mondta, mikor számonkérték politizálását: „Mi is tudtuk volt, mit kéne cselekedni, de cselekedtük azt, amit lehetett." Sem Várady, sem én nem akartunk az együttes vezetői lenni, de a felkérés mindkét esetben így hangzott: vagy vállalod, vagy igazgatói rendelettel visszavonjuk az együttest Komáromba. És aki a kort ismeri, tudhatja, hogy ez igen is reális fenyegetés volt. Nem tiltakozott volna akkor sem a Csemadok, sem a magyar kormány, de még a párt köponti bizottságának magyar nyelvű napilapja sem. De mi tudtuk akkor is: ha ez az együttes feloszlik, még egyszer nem lesz alkalom egyéniség, pénz az újjáalakításhoz. Mementóként ott volt a Népes. Meg kell őrizni a Tháliát még a gyarmati státusában. még a nívócsökkenés árán is, időt kell nyemi, legyen miből kiindulni, ha jobb napok jönnek. Nem volt hálás feladat, nem voltunk érte népszerűek, lám még ma is kiérdemeljük a „kerékkötő" jelzőt. Mi nem akartunk mást, mint minden színész: jó szerepeket, jó rendezőket, sikert, jó színházat. Úgy kerültünk vezető pozícióba, mint Pilátus a Crédóba. Csak kötelességeink voltak, jogunk alig. Én két évre vállaltam a funkciót azzal, hogy szervezésileg, szervezetileg, technikailag rendbehozom az együttest, színház pedagógiailag nem vállaltam, nem az én szakmám. Hat év lett belőle, évente kértem leváltásomat, hol pártfeladatra hivatkoztak, hol az új szezonra, de maradnom kellett, pedig én színpadra vágytam, nem gyűlésekre, adminisztrálásra. Körülbelül sejtem, mire céloz Dusza István a fent idézett cikkében. Gágyor Péter és Szigeti László rövid ténykedéséről a Tháliában, mely időszak sajtóvisszhangja nagyon pozitív volt, de ugyanakkor elvesztettük közönségünk kétharmadát, kiváltottuk a minisztérium és a pártszervek állandó számonkérését, végül egyenes utasítását leváltásukra. Próbáltuk megmenteni a színháznak Szigetit, akit jó szakembernek tartottunk, nem rajtunk múlott, hogy ő is távozott. Ha ő itt marad, biztosan jobb lett volna a dramaturgiánk, talán lassítható lett volna az elszürkülés, az elfáradás. De hát úgy történt, ahogy történt. Én funkciómat 1986-ban adtam át, azóta hét év telt el, eljöttek a jobb napok, a színház önálló lett, négy éve nyugdíjban vagyok, nincs befolyásom működésére. Ha e hét év alatt nem sikerült még az én vezetésem és az azóta eltelt idő alatt a főiskolát végzetteket ide vonzani, megtartani, képzett állandó rendezőt, dramaturgot szerezni - nem nekem, meg Gombos Ilonának és Várady Bélának kell felróni. Thália szekerének kerékkötőit szerintem a céltudatos, hosszú távra kidolgozott káderpolitika, dramaturgia, koncepció hiányában kell keresni. Vendégekkel, legyen az szülész, rendező, tervező vagy dramaturg, nem lehet színházi profilt kialakítani ma még úgy sem, mint abban a múlt időben. Dusza-ez fájt! Nagyrabecsüléssel LENGYEL FERENC VÉGRE SZEMBESÜLNÜNK KELLENE A TÉNYEKKEL Nem akartam fájdalmat okozni, hiszen nem a bántás szándéka motiválta a kifogásolt évadelemző írásomat, s a belőle (ezúttal nem összefüggéseiből) kiragadott mondataimat. Nem volt célom sem Lengyel Ferencben, sem másokban fájdalmat kelteni. Igazából nem is véleményem kelthetett negatív érzéseket, hanem a visszamenőleg megváltoztathatatlan tények. Mindannyian tudjuk, de közülünk leginkább azok, akik valamiféle idealizmustól hajtva elhitettük önmagunkkal, hogy az ideológiai kövek alatt is pálmák nőnek, és a színlelt beépülés a kommunista pártállam szerkezetébe lehetőséget jelent valamifajta erkölcsös cselekvésre a szlovákiai (csehszlovákiai) magyarságért. A magamfajta tollforgatók között alig vagyunk néhányan, akik nyíltan (napi sajtóban, irodalmi szintű publicisztikában) le- és elszámollak volna ezzel a tragikus tévedéssel. Pedig hozzánk hasonlóan a többieknek is ezer alkalmuk lett volna bűnvallásra. Mert megbocsátást csak akkor kaphat az ember, ha bevallja tévelygésének bűneit. Azt hittem, hogy a bírálatomra Lengyel Ferenctől ilyen gondolatiságú és erkölcsiségű választ kapok. Természetesen, kinek-kinek szuverén egyéni joga a véleménymondás. Ennek nyomán szabad a saját tévedéseit igazságként feltüntetni, s a tényeket a maga szemszögéből magyarázni, amely egyben vélt önfelmentést is jelenthet. Mégis botor ember az olyan, aki idealizmusát rejtegetve, nyilvánvaló tévedését takargatva, közelmúltbeli erkölcsi aránytévesztését védelmezve, el akarja hitetni a vele együtt besározódottakkal, hogy a rosszul felismert lehetőségek szerinti cselekedetüket abszolút erkölcsiség motiválta. Holott - magam tudom a legjobban - minden relatív volt. A sorok közé naponta becsempészett biztatás a magyarságtudat ápolására. Az önigazoló lázadások, amelyekről a büntetőszankciókat elrendelő főnökeim, a dührohamaimat megértően elviselő kollégáimon és hitvesemen kívül kevesen tudtak. Ezt már csak tetézte mindaz, amit a rendszerváltás után az egyik nagytudású, éppen ezért általam a mai napig elismert, de meg nem értett cenzor közölt velem: többször is megmentett az utcára kerüléstől. Vagyis: bármennyire is idealizáltam önmagam előtt a belső ellenálló szerepét, még ezt is a maga hasznára fordította a kommunista hatalom. Csupán, mert rosszul jött volna nekik néhányunk eltávolíttatása. Igen, a kenyéradóinknak - ahogyan azt akkoriban barátiaskodva időnként ők is meg-megsúgták. Miért az előbbi kitérő? Csupán, mert Lengyel Ferenc válaszcikke jó ürügy volt erre. Meg arra, hogy kifejtsem, nemcsak a Komáromi Jókai Színházban és a Kassai Thália Színházban nem néztek szembe negyven esztendő minden megalkuvásával, nagystílű és kisstílű bűneivel, művészietlen színházi folyamataival, hatalmi harcaival. A Csemadok újdonsült főtitkárának - Végh Lászlónak - lapunk számára adott interjúja döbbentett rá: három és fél évet vesztegettünk el, csupán azért, mert a magamfajták többsége erkölcsi idealizmusának örvendve a fordulat után nemzetiségi, nemzeti vagy kisebbségi alapon (tessék választani!) gyorsan politizálni kezdett. S tartva attól, hogy az egyetlen erkölcsi héroszból lett magyar pártvezér fejükre olvassa bűneiket, hallgattak és hallgatnak. Ennél mélyebbre már csak azok süllyedtek, akik hagyták magukat parlamenti képviselőkké választani, holott tudák: zseblámpák fénye elég átvilágításukhoz, s utána távozniuk kell. De ma már ez sem okozhat senki számára erkölcsi dilemmát. Szlovákiában politikai divat lett erről hallgatni. Így kollaboráltunk és kollaborálunk a mindenkori hatalommal. Most hallgatnia kell a két magyar parlamenti mozgalmunknak is erről a súlyos - meggyőződésem szerint erkölcsi kérdésről mivel ebből a koalícióból „került" ki viszonylagosan a legtöbb „leköszönt " képviselő. Ebből is kitetszhet, hogy a nemzeü kisebbség történelme kirótta sorsvállalás és az ennek érdekében való cselekvés a szlovákiai magyar értelmiség számára valamilyen formában - újságíróként, színészként, költőként, pedagógusként vagy politikusként - most és mindörökké erkölcsi kötelesség, s az eközbeni besározódás foglalkozási ártalom is. Ami nem jelenti azt, hogy helyes idealizálni önmagunk cselekvési lehetőségeit a pártállamban, s nem jelentheti azt sem, hogy a szlovákiai magyarok egyetlen erkölcsi hérosza lekommunistázhatja politikai ellenfelét, mert időnként ellent mer mondani. Remélem, a Lengyel Ferenc és a saját véleménymondásomban érintettek is megszólalnak. Szeretném olvasni például D ráfi Mátyás véleményét, aki fiatalon éppen 1968-ban volt a Matesz igazgatója, s tőle tudom, ma sem nyugodott bele a Thália Színház létébe. Megszólalhatna Beke Sándor és Dobos László is, akik megvalósítói voltak a pontosan felismert szükségszerűségnek. Megnyilatkozhatna Takáts Emőd is, aki igazgatóként felmondott Gágyor Péternek és Szigeti Lászlónak. Holocsy Istvánnak sem kellene hallgatnia, hiszen régi igazgatója mellett több mint egy évtizedért terheli felelősség. Végre szeretném olvasni - legalább töredékesen - azokat a dokumentumokat, amelyek korántsem csupán a színház belügyeivel függtek össze, s melyeket tudomásom szerint Szigeti László őrzött meg. Azt is örömmel venném, ha a Lengyel Ferenc válaszcikkében közvetve ugyan, de félreérthetetlenül - rossz rendezőnek minősített Gágyor Péter is megszólalna. Ugyanakkor politikai, szellemi és kulturális életünk mai és egykori prominenseinek véleményéi, bűnbánatát vagy mentegetőzését is szívesen látnám végre fehéren-feketén. Mert manapság úgy teszünk, mintha azok lennének a főbűnösök, akik bevallják bűneiket, s a hallgató és az új helyzetben idomuló többség pedig vétlen lenne mindabban, amit Lengyel Ferenc és jómagam felvetettünk. Többről van tehát itt szó, mint három vagy négy ember tévedéséről. Igazából egyetlen erkölcsi héroszunk van, aki jó érzékkel ugyan, de egyre inkább vitatható politikát kreál elvitathatatlan erkölcsi tőkéjéből. Meg kellene hát igazából tisztulnunk. Sajnos, már nemcsak nekünk, múltbeli idealistáknak, hanem maiaknak is. Ezt az utóbbi három év bizonyítja. DUSZA ISTVÁN VALAMENNYI KISEBBSÉG ANYANYELVÉÉRT ALAPÍTVÁNY FÉLMILLÓ NÉLKÜL Kevesen vannak, akik emlékezhetnek rá: tavaly ősszel milyen könnyed mozdulattal vándorolt át egy lelkes pozsonyi magyar kézből a vöröshasú bankó az illetékes kezébe. Egy alapítvány első adományozójának mozdulata volt ez, s azok a kevesek lehettek tanúi, akik el-eljárnak a pozsonyi Magyar Kulturális Központ rendezvényeire. Akkortájt - ősszel - hozták létre az Anyanyelv Alapítványt, egyrészt a Csemadok Országos Választmánya, másrészt pedig a magyarországi Interkoncert Rt. alapítókkal. Szomorú tény, de magánember a továbbiakban nem tolong az adózók listáján. Bárdos Gábor Csemadok-titkár illetékesi minősítésben erről így nyilatkozik: - Addig nem is akartuk megkeresni a vállalkozókat, amíg kuratóriumunk nem dolgozza ki a pályázati rendszert. Majd ha ez meglesz, ha konkrétak a pályázati feltételek, a működési szabályzat értelmében megkezdhetjük a közületi, vállalkozói és egyéni megkereséseket. A kuratórium, amelynek tizenegy tagjából kilenc hazai művészember, irodalmár, polgármester, kettő pedig a magyar alapító részről vesz részt a munkában, idén szeptember második felében ül össze, s vitatja meg a valós működéssel kapcsolatos teendőket. Az alapítvány használ eddig még kérelmező nem is élvezhette, de a cél elsősorban az volt, hogy fölfuttassuk és gyarapítsuk a törzstőkét. Három rendezvény valósult meg idáig, amelynek a bevétele az alapítvány számlájára folyt be, ebből kettő a komáromi Lehár-napok keretében, egy pedig a Bősi Kulturális Ünnepség kapcsán került megrendezésre. Legalább félmilliónyi korona törzstőke mellett meg lehet majd kezdeni - gondolom - jövő évtől a pályázók jelentkezését, akiknek tíz-húszezer koronáig terjedő támogatást tudunk majd esetenként nyújtani. Az alapszabályból következően az anyanyelvi kultúrát ápoló rendezvények, kiadványok, kutatások kapnak támogatást, és ami külön érdekessége az alapítványnak, hogy nem csupán a hazai magyar nyelvű, hanem más kisebbségek számára is hozzáférhetővé szeretnénk tenni az alapítvány támogatását. Javasolni fogjuk a kuratóriumnak, hogy azoknak a rendezvényeknek az esetében, amelyek az alapítvány javára fölajánlják tiszta bevételüket, ennek az összegnek az ötven százalékát kötelezően újabb, természetesen anyanyelvi rendezvény lebonyolítására szabja meg. Az alapítvány legközelebbi feladata tehát az, hogy ősztől pontosan körülhatárolt pályázati rendszerrel lépjen a közvélemény elé, részben a felajánlók, részben pedig a pályázók megkeresésére. Természetesen, addigra meg kell oldanunk a gazdasági felügyeletei és az alapítványt kezelő titkár személyét is. (bit)