Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-16 / 189. szám, hétfő

3 KALEIDOSZKÓP ÚJ SZÓ* 1993. AUGUSZTUS 16. A

sajtóban egyre-másra jelentek meg hírek magas tisztségekben levő személyek lemondásáról. Március végén lemondott Novotný köztársasági elnök, lemondott a Csehszlovák-Szovjet Baráti Szövetség elnöke, a nőszövetség elnöke. És lemondott Lőrincz Gyula is Csemadok-elnöki tisztségéről, amelyet közel két évtizeden át, a szervezet megalakulásától betöltött. Indokolta, hogy ez a tisztsége nem egyeztethető össze főszerkesztői posztjával, már a tisztséghalmozás miatt se, ami ellen januárban Novotný esetében ő is hadakozott. A lemondásnak azonban más háttere is volt. A Csemadok egyes elnökségi tagjai fontolgatták, sőt szervezték Lőrincz leváltását, ami lényegében meg is történt azzal a „kegyeletadással", hogy tiszteletbeli elnökké választották. Lőrincz ekkori sértődöttsége is okozhatta azt a pálfordulását, hogy később teljesen átállt januári politikai ellenfelei, a normalizátorok oldalára? A párt országos központi bizottsága április elsején, hétfői napon vitatta meg az akcióprogramot. A prágai ülésre reggel mentem lapunk tudósítójaként. Ugyanazzal a repülőgéppel utaztak a szlovákiai központi bizottsági tagok, köztük Lőrincz Gyula is, akkor még csak leendő főszerkesztőnk. Útközben átadott egy géppel írt szöveget. A Csemadok-javaslat alapján egy-egy fejezetet tartalmazott az akcióprogram nemzetiségi vonatkozásaihoz szánt kiegészítésként. A délelőtti ülés jobbára ügyrendi kérdésekkel foglalkozott. Az ebédszünetben összeakadtam Lőrincz Gyulával, aki közölte, hogy a kiegészítő javaslatokat átadta az illetékes bizottságnak. Mosolyogva mondta, örültek is neki, mert hasonló jellegű észrevételeket eddig nem kaptak. A nemzetiségi ellentétek tovább bonyolították a helyzetet. A prágai reformisták, a prágai tavasz képviselői se lelkesedtek különösebben, hogy a megújhodás élén szlovák áll. A prágai radikálisok részéről történt is kísérlet Dubček félreállítására. A sors iróniája, hogy szlovákiai szövetségesként épp Vasil Birakot, a párt akkori szlovákiai első titkárát (a feltételezett vetélytársat) szemelAPRÓBETŰS TÖRTÉNELEM 4. AZ UTÓDLÓ ELŐD ték ki. Bil'ak becsületére legyen mondva, hogy nem kapott a horogra. Ez az eset a prágai tavasz eseményeinek kevésbé ismert háttere, amiről maga Vasil Bil'ak számolt be egy július végi, estére hevenyében összehívott nagyon szűkkörű sajtóértekezleten (összesen talán nyolcan voltunk) a pártközpont épületében, azon keseregve, hogy ezt követően indult meg ellene a „sajtóhadjárat". Lőrincz a plénum vitájában nem szólalt fel (állítólag Dubček kérésére, hogy a nemzetiségi kérdés körüli, főképp szlovák részről várható vita ne terelje el a figyelmet a fontosabb kérdésekről). Nem tudom, a zavaros helyzetet kihasználó politikus ravaszságának, vagy csupán a véletlenek összejátszásának köszönhető-e, hogy a kiegészítő javaslatok lényegében a plénumot megkerülve bekerültek az akcióprogram végső szövegébe. Ugyancsak az ebédszünetben szólított meg Michal Pecho is, a szlovákiai központi bizottság titkára. Röviden közölte, hogy Lőrincz Gyulát, az Új Szó pártbizottságának javaslata alapján is, rövidesen kinevezik a lap élére. Kért, addig legyünk türelemmel, ne támadjuk az amúgy is távozó Dénest, és ne közöljük a szerkesztőség múlt időszakra vonatkozó értékelését. Még a prágai várból felhívtam a szerkesztőséget. Fónod Zoltán vette fel a kagylót, akivel közöltem Michal Pecho kérését, mire azt a választ kaptam, hogy a titkár elvtárs elkésett, mert az anyag már nyomdában van és a holnapi számban benne lesz. Ez a mozzanat arra a tényre is fényt vet, hogy abban az időszakban a pártközpont legilletékesebb képviselői se befolyásolhatták saját lapjukat. Május 14-én kisebb ünnepség keretében szűkös szerkesztőségi üléstermünkben búcsúztattuk Dénes Ferenc főszerkesztőt és iktattuk be utódját (a sors iróniájaként elődjét is), Lőrincz Gyulát, aki Dénest megelőzően hat évig volt a lap első főszerkesztője. Dénes Ferenc ellentmondásos személyiség volt. Párthűségét jócskán motiválták egyéni ambíciói. Szigorúan internacionalistának vallotta magát. A nemzetiségi jogok elismerését is azzal az indokkal odázgatták el, hogy a szlovákság ellenállásába ütközhetne, ami viszont bontaná a társadalom egységét. Ô volt az, aki a hatvanas évek elején (már akkor is!) a felsőbb szerveknek a helységnevek kizárólagos szlovák elnevezésének használatára vonatkozó utasítását a képviselői és főszerkesztői tisztségéből adódó tekintélye teljes latbavetésével támogatta. A szerkesztőségi levelezésből birtokomban van Jozef Lenártnak, a pártközpont titkárának címzett levél másolata, amelyben a magyar írókat és értelmiségieket elmarasztalja, amiért a rendelkezéssel szembeszegülnek. Levelében bizalmasan bevallja, hogy a szerkesztőségben is akadnak elvtársak, akik nem értenek egyet a helységnevek szlovák használatával. Félreértések elkerülése végett levele végén leszögezi, hogy ő a helységnevek szlovák használatával egyetért. Lőrincz Gyula, az utód, széles látókörű, nyugati műveltségű művész, higgadt egyéniség volt. A nemzetiségi kérdésben Dénestől eltérő, és a megoldást tekintve is más álláspontja volt. A felsőbb szervek szemében sokszor szálka Csemadok élén ő maga is kezdettől fogva vállalta a nemigen hangoztatott nemzetiségi érdekvédelmi szerepet. A Csemadok alakuló gyűlésén (1949-ben) elhangzott beszédében a csehszlovák hazafiság mellett tett hitet. A csendes diplomácia embere volt. Meggyőződésem, hogy nem bátorság hiányában nem szónokolt fennhangon a nemzetiségi jogokról és sérelmekről. Tudta, hogy a hangos követelés mindig ellenszenvet és ellenállást vált ki. A hatalom képviselőit inkább személyes kapcsolatai révén állította a maga oldalára egy-egy kérdésben. A konfrontációt kerülte, nem tekintette számunkra járható útnak. Szólni mindig a megfelelő helyen és alkalmas időben kell - mondta egy füleki óvodával kapcsolatos leleplező cikkemről, szemrehányásként, már az átigazoló bizottság tagjaként 1970-ben. Az utóbbi események tanulságainak levonásakor számtalanszor felvetődik bennem a kérdés, nem volt-e legalább részben igaza. A konfrontáció általában az erősebbnek kedvez, mert a kisebbség erőmérésben csak ritka esetekben indulhat reális esélylyel a többséggel szemben. Érdemes megfontolni, vajon a konfrontációt nem a többségi nemzet megrögzött nacionalistái provokálják-e, hogy eleve hátrányos helyzetbe kényszerítsék az ellenfelüknek tekintett kisebbséget. Lőrincz Gyulát szerkesztőségünk élén a prágai tavasz élharcosaként üdvözöltük. Visszatérése mégis kisebb meglepetés volt számomra. Első találkozásunkkor, 1949 nyarán arról panaszkodott, hogy a főszerkesztői poszt terhes számára, szívesebben festene. Ezt mondja hatvannyolcban is az évkönyvben közölt interjújában: „Nem voltam újságíró, és a főszerkesztői tisztséget is csak szükségmegoldásként vállaltam egy évre. Aztán hat lett belőle..." Viszszatérését mégis elégtételként emlegette, amiért akkor távozásra kényszerítették. A főszerkesztő-csere hivatalos része után a vendégeknek frissítőt szolgáltak fel. Dénes Ferenc élettársa akkor tette fel a kérdést, továbbra is érvényes-e a budapesti Népszabadság meghívása balatoni üdülésre. „Feri bácsi" fanyar mosoly kíséretében maga adta meg a választ: Ugyan már, hogy láthatnának vendégül a szomszédos pártüdülőben egy lebukott dogmatikust... A távozó főszerkesztő józanul felmérte a helyzetét. De korántsem törődött bele! Augusztus drámai napjaiban a pozsonyi szovjet nagykövetségen több társával együtt készítette jelentéseit a magyar sajtóról és a magyar újságírók megszálláskor tanúsított magatartásáról. A Népszabadság eredeti meghívását később átruházta az új főszerkesztőre, aki július második felét töltötte a balatoni pártüdülőben. Feltehetően ez is fontos állomás volt Lőrincz Gyula későbbi politikai pályamódosításában. A hatvanas évek közepétől elmélyült együttműködésünk a Népszabadság szerkesztőségével és rajta keresztül a Magyar Távirati Irodával is. Számunkra mindig probléma volt a terjedelmes pártanyagok (Hruscsov, Brezsnyev hosszú beszédeinek, a kommunista pártok kongreszszusi anyagainak) gyors fordítása. Külpolitikai rovatunk kezdeti megoldásként elintézte, hogy a Magyar Távirati Iroda az anyagok fordítását másolatban rendelkezésünkre bocsátotta. Egy gépkocsi Budapestről hordta a határra, a másik a határról a szerkesztőségbe. Később a távirati iroda nagyvonalú segítséget ajánlott fel: rendelkezésünkre bocsátott egy 20 ezer dolláros rádiótelexet és felszerelte a hozzá tartozó vevőkészüléket. így a külföldi híreket magyar fordításban a magyarországi szerkesztőségekkel egy időben kaptuk. E híranyag vételéhez azonban szükséges volt a Csehszlovák Sajtóiroda, a külföldi híranyag vételére egyedül jogosult hazai intézmény engedélyére. Ez is nehézségekbe ütközött, mert akkor is attól tartottak, hogy a szerkesztőség Budapest befolyása alá kerül. Lám, a bizalmatlanság a nagy proletár testvériség idején is nyugtalanította hazai korifeusainkat! Ezt a bizalmatlanságot Dénes Ferenc, a csehszlovák hazafi, személyes sértésnek vette és az engedélyt valósággal kierőszakolta. Ilyen megnyilatkozásai is akadtak lapunk sok másban elmarasztalt főszerkesztőjének... ZSILKA LÁSZLÓ Következik: Egy fejezet lezárult ORDÓDY KATALIN // i i 11 i » fi vj Dóra nem bírta tovább hallgatni ezt a társalgást, felkelt. — Hozok magamnak sálat vagy szvettert, ha a teraszon hűvös lenne. A szekrényből kikeresett egy fehér stólát. Anyja horgolta, elbűvölően finom csipkemintája volt. Mégsem azért vette most magára, hogy megcsodálják, hanem mert úgy érezte, ha magára teríti, mintha anyja karjai ölelnék, melegítenék, védenék. Várt egy ideig, hadd menjen Borka a klubba, ne találkozzon már vele. Hadd helyezkedjenek el az asztal körül, kezdjék meg a kártyacsatát, ne is nagyon vegyenek róla tudomást, ha csöndben odahúz egy széket Toncsi mögé. Vállára dobta a stólát, kilépett az erkélyre. Valóban varázslatos este volt. A szellő sem rebbent, levél sem rezdült, a kertben már senki, csak a virágok, növények illata szállt fel. A vízen ezer darabra törve ragyogott a hold. Ennyi szépségtől megsajdult a szíve. Jobbnak látta hátat fordítani neki. Mielőtt kilépett a teraszra, megállt. Toncsi asztalánál nemcsak a kártyapartnerek ültek, hanem egy hölgy és egy úr is, de ott ült Borka is. Meggondolta magát és nem ment a klubba. Éppen mesélt valamit, láthatólag ő volt a társaság központja. A pincérnő közeledett az asztalukhoz, és egy nagy tálcáról poharakat, sörös üvegeket rakott le, Borka pedig maga kezdte töltögetni a habzó italt. Nézte őket, aztán egy kis tétovázás után sarkon fordult és visszament a szobájába. * * * Az éjszaka mélységes csöndjében gyülekezni kezdtek a felhők. Mire megvirradt, borús lett az ég, a napok óta tartó meleg is enyhült. A meteorológusok mégsem tévedtek. A szokottnál későbben ment a reggelihez, s most jól számított. Borka a hallban ült a telefon mellett, újságot olvasott, szinte ki sem látszott az öblös fotelból. Dóra a háta mögött ment el az étterem irányába. Toncsika ült már csak az asztalnál, zsebkendője csücskét egy pohár vízbe mártotta, hogy eltávolítsa a fehér blúzán ejtett foltot. Fölnézett, mikor Dóra mellé ült. - Miért nem jöttél le este? Remekül mulattunk. Borka szórakoztatta a társaságot. Jól érezted volna magad. - Ahol Borka van, ott nem érezhetem jól magam. - Nem értem ezt a hirtelen jött ellenszenvet, Dóra. Hiszen eddig igazán jól megvoltunk. - Toncsika, igazán nem akarom elrontani az utolsó napokat, de szívesebben vagyok egyedül, vagy veled. Lejöttem én tegnap este, de megpillantva a nagy társaságot, visszafordultam. Méhesné a fejét ingatta, mint aki nem helyesli a dolgokat, de mit sem tehet. - Tudod, mit gondoltam, Toncsi? Itt árválkodik a Koszorú kikötőjében két vízi bicikli. Jegyet váltok Gergő bácsinál, és hajtunk egy nagyot. - Nem rossz gondolat. Biciklizünk, megpihenünk, aztán megint hajtunk... Nekem sem árt meg egy kis sport. Fél óra múlva már a vízen siklottak, taposták a pedált. Jó mulatság volt ideoda cikázni. Észre sem vették, hogy a parton kigyulladt a vihart jelző lámpa. A víz nyugodt volt, a szellő is csak néha lobogtatta meg a koszorúemblémás kis zászlókat az ülésük két oldalán. Hirtelen azt érezték, mintha valaki vagy valami alulról megemelte volna a járművet. A lökések ismétlődtek, egyre gyakrabban és erősebben. Akkor ébredtek rá, hogy veszélyben vannak. Nagy igyekezettel indultak kifelé, de már minden oldalról támadtak a hullámok, hol az egyik, hol a másik oldalra döntve a biciklit. Dóra összeszorította a száját, s minden erejét megfeszítve igyekezett az egyensúlyt tartani, s közelebb jutni a parthoz. Toncsi abbahagyta a taposást, elengedte a kormányt, sikoltozni kezdett. - Tartsd magad! Le ne csússz! — Egyik kezével megmarkolta Toncsi karját, aki mint a zsák dőlt ide-oda, teljesen elvesztve lélekjelenlétét. Bekövetkezett, amitől féltek. A jármű felborult. Akkor már nagy sebességgel közeledett feléjük a motoros mentő. Toncsi már nem sikoltozott többé. Orra, szája telement vízzel, szeme kidülledt, levegő után kapkodott. Dóra egyik kezével görcsösen kapaszkodott a biciklibe, a másikkal Toncsit próbálta víz fölött tartani, ami az állandó hullámzásban nemigen sikerült. - Fogd meg az ülést! Kapaszkodj bele! A szájába, orrába toluló hullám elhallgattatta. Látni is csak pillanatokra látott. Nem voltak messze a parttól, mégis reménytelennek látszott a kijutás. A halálfélelem megbénította, de az életösztön újra megsokszorozta erejét. Még küzdött, még harcolt, Toncsi már elvesztette eszméletét, s hogy el nem sodródott, az csak Dóra görcsös szorításának volt köszönhető, amivel a ruháját markolta a vállán. A mentők odaértek. Üggyel-bajjal bevonszolták a két nőt a motorosba. Méhesnénél a csónak hányódásainak ellenére is megkezdték az elsősegélynyújtást. Dóra magánál volt, köhögött, köpködött, egész testében remegett. Toncsit figyelte minden idegszálával, feszülten várta, magához tér-e. Szíve majd kiugrott a néhány perces megerőltető harctól, amit a hullámokkal vívott az életükért. Most, mikor már biztonságban vannak, Toncsika csak nem... Ó, magához kell térnie. Nem történhet baj, hiszen félórája még vígan taposták a pedált. A csónak partra futott, ott már várták őket. Néhány fürdővendég bámészkodott, volt, aki lamentált, olyan is akadt, aki szidalmakat zúdított feléjük. Őrültek, felelőtlenek! - röpködtek feléjük a szidalmak. Dóra beszállt a mentőautóba, Toncsit úgy emelték be. Le nem vette szemét róla, s most, jaj, jól látta-e, mintha megmozdította volna a fejét. A szeme csukva, mégis, mintha az élet jeleit mutatná. (Folytatjuk)