Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-13 / 187. szám, péntek

5 PUBLICISZTIKA ÚJ szól 1993. AUGUSZTUS 13. A újságírók szövetségének 1\. Z.j kongresszusa szerkesz­tőségünkben sem maradt visszhang nélkül. A Novotnýval történt talál­kozásról és a kongresszus lefolyásá­ról szerkesztőségi gyűlésen számol­tam be a munkatársaknak. Az orszá­gos problémákon kívül megvoltak a sajátos nemzetiségi gondjaink is. Egyesek cselekvést sürgettek, mások a kényelmesebb és veszélytelen ki­várást választották. Főszerkesztőnk eleinte a történteket elégedetlenke­dő értelmiségi szűk körök nyugta­lansága megnyilvánulásának vélte, nem is tulajdonítva neki túl nagy jelentőséget. A problémák felvetésében a cseh és szlovák lapokhoz viszonyítva idő­és lépéshátrányban voltunk. A lenini nemzetiségi politika egyik alaptétele volt, hogy a nemzetiségi kérdés a gazdaság függvénye. A másik pe­dig a nemzeti érdekek mindenkori alávetése az. osztályharc követelmé­nyeinek. Az elmúlt években számos jogos igényünket azzal hárították el, hogy a nemzetiségi jogok szorgalma­zása ellentéteket szülne, ami meg­bontaná Csehszlovákia nemzeteinek és nemzetiségeinek egységét. Ez pe­dig végső soron gyengítené a szocia­lista tábort. Az események a magyar kisebb­séget általában felkészületlenül ér­ték. Hiányoztak a szakmailag kép­zett emberek, akik a nemzetiségi politika gyakorlati vonatkozásait tu­dományosan feldolgozták volna sa­ját viszonyainkra. A szlovák szak­mai körök kellő alkalomra várva évek óta készültek nemzetiségi prob­lémáik felvetésére és rendezésére. A Szlovák Tudományos Akadémia intézeteiben és más intézményekben sorra készítették az elemzéseket és javaslatokat. Hatvannyolcban így számos kész anyaggal állhattak elő. Ez magyar vonalon hiányzott. A nemzetiségi sajtó lépéshátrá­nyát a hazai magyar újságírók hiá­nyos felkészültsége is tetézte. A pártközpont sajtóosztálya az újság­írók magyar szekciójával közösen 1966-ban felmérést készített a ma­gyar újságírók szakmai képzettségé­ről. A magyar lapok szerkesztőségei­ben dolgozó 132 újságíró közül harmincegynek (23,48 %) volt főis­kolai végzettsége, a középiskolái APRÓBETŰS TÖRTÉNELEM 2. LÉPESHATRANYBAN végzettek száma 78 (59,1 %), az alapiskolai végzettségűeké pedig hu­szonhárom (17,4 %). A háború utáni jogfosztottság és magyarüldözés éveiben értelmisé­günk döntő többsége megélhetés hí­ján eltávozott, illetve elmenekült. Nagyobb tapasztalattal rendelkező szerkesztők lényegében nem is ma­radtak. Az igazsághoz tartozik, hogy az értelmiség különben se élvezte a munkásosztály élcsapatának bizal­mát. A párt kemény osztályharcot hirdetett, oda pedig elsősorban a pártot fenntartás nélkül, vakon szolgáló harcostársak kellettek. így volt ez az élet más területein, az eszmei fronton pedig hatványo­zottan. A szerkesztők a pártközpont szá­montartott aktivistái voltak, így köz­vetlenül részt vettek a párt gyakorla­ti politikájában. Munkájuk össze­forrt mindazzal, amit a párt immár Hruscsov óta saját tevékenységében is elítélt. Nevüket, nézeteiket az ol­vasók tízezrei ismerték, ezért átállá­suk az új irányvonal mellé hosszabb időt igénylő, sokszor belső vívódás­sal és esetenként a számonkéréstől való félelemmel is párosult. 1968-ban szerkesztőségünk a lap fennállásának huszadik évfordulójá­ra készült. A hatvanas évek második felében fiatalok érkeztek szerkesztő­ségünkbe: Ozorai Katalin, Vincze Ilona, Csizmár Eszter, Tölgyessy Mária, Korpás Pál, Miklósi Péter, Szilvássy József, Mészáros György, akik koruknál fogva is új szellemet hoztak. És hát semmivel se kötődtek a múlt politikai túlkapásaihoz. Ez is elindította a polarizációt, az erővo­nalak mégcsak távlati módosulását. Antonín Novotný köztársasági el­nök elmondta utolsó újévi beszédét, amelyben prófétai előrelátással meg­jövendölte: „Olyan esztendőbe lé­pünk, amelyben (...) jelentős politi­kai eseményekben lesz részünk. Az idei év kétségkívül kihatással lesz köztársaságunk további fejlődé­sére. " Nem is sejtette, mennyire igazat jósolt! Lapunk szilveszteri számában Alexander Dubčekkal, akkor még a szlovákiai központi bizottság első titkárával közöltünk interjút, aki alig néhány nap múlva a Prágai Tavasz későbbi főszereplőjeként váltotta Novotnýt legmagasabb párttisztsé­gében. Személyében már természe­tesen a jövő emberét szólaltattuk meg és ebben más szerkesztőségeket is megelőztünk. Bár az újságíró nem élt a helyzet kínálta lehetőséggel, idejében felhívta a figyelmet, hogy a párt nemzetiségi politikáját a ma­gyarsággal szemben is adósság terhe­li. Dubček a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos általános kérdésre álta­lánosságban válaszolt: „... tekintettel szocialista társa­dalmunk minőségileg új jegyeire, a közeljövőben átfogóbb módon kell foglalkozni a nemzeti és nemzetiségi problémákkal." (Ez is lényegesen több volt annál, mint amire az or­szág mai vezetése egyáltalán haj­landó.) Tekintettel a köztársaság kettévá­lásához vezető eseményekre és az önállósodás utáni mai szlovák nem­zetiségi politikára, huszonöt év táv­latából is érdemes emlékeztetni az 1968-as eseményeket kiváltó nem­zetiségi háttérre. Dubček az 1967. évi szeptemberi pártplénumon a felettébb esedékes gazdasági reformokat sürgetve eré­lyesen szorgalmazta az elmaradott Szlovákia gazdasági kiegyenlítését. A gazdasági lemaradás Dél-Szlová­kiában volt a legszembetűnőbb. A szlovákiai magyarság jövőjét is hosszabb időre meghatározó orszá­gos vita zajlott. Lapunkban erről érdemben túl sokat nem olvashat­tunk. Főképp azután nem, hogy No­votný az októberi plénumon Dubček beszámolóját nacionalizmusnak bé­lyegezte. Ezzel azonban kezdetüket vették a decemberben, majd januárban ki­csúcsosodó események. A szlovák pártvezetés frontális támadást indí­tott az egyenjogúsítási törekvéseiket elutasító Novotný ellen, a főtitkári és köztársasági elnöki tisztség szét­választása, a tisztséghalmozás meg­szüntetése ürügyén. A viharos decemberi és januári plénumról Lőrincz Gyula, a szlová­kiai központi bizottság elnökségi tagja számolt be szerkesztőségünk­ben, ismertetve a nyilvánosság szá­mára kevésbé ismert részleteket is. Ahogy most összehasonlítom a tájé­koztatásról készült jegyzeteimet a Csemadok március 12-én lezajlott közgyűlésének autentikus jegyző­könyvével, könnyű megállapítanom, hogy Lőrincz csaknem szóról szó­ra megismételte mondanivalóját, enyhén kiszínezve a decemberi és januári napokban betöltött szerepét. A modellváltást szorgalmazó haladó erők oldalán elkötelezett harcosként tüntette fel magát, aki akkor maga is nagy kockázatot vállalt. Tegyem mindjárt hozzá, hogy megállapítása korántsem tekinthető valamiféle ol­csó tetszelgésnek. Jan Šejna, a honvédelmi miniszter titkárságának vezetője 1968. február 25-én a Varsói Szerződésre vonatko­zó fontos anyagokkal Nyugatra szö­kött, nagy vihart kiváltva a keleti katonai tömb vezérkarában. Az el­árult stratégiai tervek miatt állítólag akkor a katonai tömb egész védelmi rendszerét át kellett dolgozni. A szö­kés körülményeit ismertető anyagot a párt elnöksége és titkársága 1968. május 23-án tárgyalta meg, ebben olvashatjuk: „A vizsgálat kiderítet­te, hogy a decemberi ülés után Šejna fontolóra vette a hadsereg fegyveres fellépését Novotný támogatására, esetleg a CSKP KB egyes tagjainak letartóztatására." Tekintettel a párt gyakorlatában korábban nálunk is meghonosodott szovjet módszerek­re, nem nehéz elképzelni, mi lett volna, ha Dubčekék kísérlete ku­darcba fullad, és megvádolják őket pártellenes összeesküvéssel... Ez a tény is növelte Lőrincz tekintélyét valamennyiünk szemében, aki 1968 januárjában és az elkövetkező he­tekben szilárdan a haladó erők olda­lán állt. Ezért is fogadtuk kedvezően azt a hírt, hogy Dénes Ferenc után ő a főszerkesztői poszt váromá­nyosa. A szerkesztőségi beszámoló kellő impulzust adhatott volna munkánk­hoz. Bizonyára Lőrincz is ezzel a szándékkal látogatott el hozzánk, hisz a párton belüli hatalmi harcban a reformistáknak támogatásra volt szükségük. Az ortodox nézeteiről ismert Dénes Ferenc is tudomásul vette a körvonalazódó változásokat. A húszéves évfordulóra készült év­könyvben közölt interjújában (nem tudom mennyire őszintén) kijelen­tette: „Az 1968-as év szinte nem remélt megújhodást jelent a párt te­vékenységében, így az újságírásban és a szerkesztőség munkájában is. Meggyőződésem, hogy ezek a hóna­pok dicső korszakként kerülnek az Új Szó történetébe is." Dénes az említett évkönyvben közölt beszélgetésben arra a kérdés­re, hogy a lap mivel maradt legin­kább adósa olvasóinak, a következő­ket válaszolta: „A nemzetiségi kér­dés szorgalmazásában... Lapunk te­vékenységét ez irányban a sajtót irányító szervek is gátolták." Az olvasók azonban megérezték, hogy a lap arculata az utóbbi évek folyamán mégiscsak változott. Ezt bizonyítja a példányszám alakulása. 1960-ban 50-ezer, 1966-ban 70 ezer és 1968-ban már meghaladta a 83 ezret. A példányszám nem is tükrözi pontosan az érdeklődést, mert az emelkedést gátolta a minden évre szigorúan meghatározott papír­mennyiség. Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy 1967-ben szerkesztőségünk harmincezer levelet kapott olvasói­tól, ebben a lapunk iránt növekvő bizalom jelét kell látnunk. ZSILKA LÁSZLÓ Következik: 3. Megtört a jég ORDÓDY KATALIN Kerülnöm kell a helyeket, amelyek rá emlékeztetnek, határozta el. És kerül­nöm kell az embereket is. Mindenki terhemre van. Ügy látszik, hiszékeny, buta liba vagyok, aki nem tud magára vigyázni. Az úszás, a víz mégis megtette a ma­gáét. Mikor nagy sokára kilépett a szá­razra, boldogtalansága ugyan nem csök­kent, mégis nyugodtabb volt. Nem bán­ta, hogy fogynak a napok, talán siettette is volna. Az otthon, a megszokott kör­nyezet bizonyára segít elfelejteni ezt a ba­latoni tragikomédiát. Amint hazaszálltak gondolatai, meghökkent, mert eszébe ju­tott, hogy odahaza akármelyik sarkon beleütközhet Paliba, Jaj, nem! Pozsony elég nagy város, hogy elkerüljék egymást. Hiszen „azóta" egyszer sem találkoztak. De ha fél év, egy év múlva mégis összefutnának, már nem üti úgy szíven a viszontlátás. Semmi sem tud örökké fájni. Lám, a Péter halála okozta sebek is begyógyultak. Sikerült egész nap elkerülnie minden ismerőst, de a vacsoránál el kellett szen­vednie a szokott társaságot. Toncsika szemrehányással fogadta. Azt hittem, mivel Csuthy elutazott, többet élvezhetjük a társaságodat, és íme, egész nap nem mutatkoztál. - Ki akarom használni a szép időt. A hét végére lehűlést jósoltak. Akkor befellegzett a fürdésnek. Szinte egész nap a vízben voltam. - Együtt is lubickolhattunk volna. - Toncsika, de te csak pariközeiben szeretsz, én pedig azt élvezem, ha jó messzire beúszom. - Én a mély vízben bizonytalanul érzem magam. Azt hiszem, mindjárt ful­ladozni kezdenék. Nem lenne belőlem szép vízi hulla. - Ez érthetetlen számomra — mondta Edus a mama tud úszni, de csak olyan vízben, ahol le is tud állni. - Arra nem vagytok kíváncsiak, hogy Edus mennyire haladt a vitorlázás művé­szetében? - kapcsolódott a társalgásba Borka, akinek barnára sült arcán a jó szemű megfigyelő még felfedezhette vol­na Dóra tenyerének nyomát. - Holnap délelőtt vitorlázhatnánk, Edus délben partra szállítana minket, ahol éppen si­kerülne neki, s a sorsra bíznánk, hol ebédelünk s mit kapunk. Toncsika és Edus lelkesedéssel fogad­ták az ötletet, de Borka csak Dora arcát leste, mit szól hozzá: - Fogyókúrázom, nem ebédelek. Toncsi a választ nem hagyta annyiban. - Ugyan, Dóra, ne légy a jónak elron­tója. Mama, ez majdnem úgy hangzik, mint egy vers - rikkantott Edus, és kihangsúlyozva a rímeket, elismételte a mondatot. Toncsika nem hederített rá, tovább kapacitálta Dórát. - Nem kötelező az ebéd. Míg mi tömjük a bendőnket, te a hajón marad­hatsz. Vagy éppen úszkálhatsz, ahogy kedved tartja. Dóra hirtelen meggondolta magát. Miért ne mehetne a négyes fogat úgy, mint azelőtt? Legalább kevesebb lehető­sége lesz, hogy a bánatával foglalkozzék. - Ebben igazad van, Toncsika. Akkor csatlakozom. - Ez már beszéd! A délelőtti túrából mégsem lett sem­mi, Borka idézést kapott a siófoki rend­őrségre. A reggelinél kézbesítették ki, a hangulat nyomott lett. Remélem, nem származhat kelle­metlenséged ebből az idézésből - aggo­dalmaskodott Toncsika. - Hátha elfogták a tetteseket, és Borka visszakapja a pénzét — bizakodott Edus. - Annyira azért ne legyünk optimisták - morogta rosszkedvűen Borka. - Kiülünk a kertbe, vagy inkább a te­raszra? - kérdezte Toncsi, miután Dórá­val kettesben maradtak. A terasz mellett döntöttek, gyümölcs­levet rendeltek és nézték a sövényen túl a járókelőket. - Nagyon megváltoztál, mióta Csuthy elment. Olyan komoly a szerelem? Any­nyira hiányzik? Pedig Borka mindent megtesz, hogy jól érezzük magunkat. Annak ellenére, hogy neki is éppen elég a baja. Ezt méltányolnod kellene... Pe­ches, szegény. Tegnap is alaposan bele­verte arcát az asztal sarkába, amikor lehajolt egy elgurult százforintosért; Még ma is nyoma volt az arcán. Nem vetted észre? A megjegyzés futó mosolyt csalt ki Dórából, majd mély sóhajt, mert megint látta Csuthy ijesztően megváltozott arcát a vonatablakban. Ettől a gazfickótól még az is kitelhetett, hogy a háta mögött állva maliciózusan búcsút integetett Palinak. Ezt nem lehet kibírni. Beszélnie kell, el kell mondania Toncsinak, ha nem is mindent, a lényeget. Meg kell osztania a kínjait, nem bírja a terhet egyedül. Ó, ha anyuka itt lenne! De hát Toncsi van itt, talán megkönnyebbül, ha beszél. Köztünk marad, amit mondani fogok? Miféle válasz jöhetett erre a kérdésre, amely Toncsinak máris felkeltette a kí­váncsiságát. - Kinek mondanám el? Nem vagyok pletykafészek! - Szakítottunk Palival. - Ez nem lehet igaz! Toncsi arca őszinte megdöbbenést tükrözött. - Hiszen még a vonathoz is kikísérted! Mi történt, az ég szerelmére? - Tudtomra adta, hogy nős. Toncsi odavolt. - Ez aztán! Nem találok szavakat. Ott a vonatnál mondta? A búcsúzáskor? És egyáltalán, hogy került rá sor... - Úgy történt, hogy megláttam a zsák­jába dugva egy napernyőt, amelyről tud­ta, hogy nagyon megtetszett nekem. Gondoltam, ajándékul szánta, csak elfe­lejtette odaadni. Már fenn volt a vona­ton, mikor megkérdeztem tőle, hogy kinek viszi. Gondoltam, a homlokára csap és kidobja az ablakon, már szinte nyújtottam érte a karomat. - No és? - Azt mondta: a feleségemnek. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom