Új Szó, 1993. július (46. évfolyam, 151-176. szám)

1993-07-07 / 155. szám, szerda

MOZAIK 1993. JULIUS 7. TELEFON NELKUL (FELELŐTLENSÉG, N/AGY SZÁNDÉK) Szebbnél szebb virágcsokrokkal, megilletődve járták végig az iskola osztályait, s búcsúztak társaiktól, pedagógusaiktól, a napi megmérettetések megannyi színhelyétől. Nagyfödémesen kétosztálynyi, 37 nyolcadikos hagyta el a biztonságot jelentő iskolát. - Az utolsó párhuzamos osztály búcsúzik, ezentúl évfolyamonként csak egy-egy nyílik. Az évzáró után végre fellélegezhetünk '— sóhajtott a .tanév utolsóelőtti napján Baricza Győző igazgató. Bár eleinte kissé értetlenül hallgattuk, később megértettük, miért örül annak, hogy két hónapra kiürül az iskola. - 1992. szeptember l-jén költöztünk az új épületbe. Akkor kérvényeztük, hogy a szlovák iskolában hagyott telefont kössék át a magyar iskola épületébe. A távközlési vállalatban azonnal közölték, hogy a kérvényt egy hónappal ezelőtt kellett volna beadni, de azt senki sem jelezte, hogy megvalósíthatatlan dolgot kérünk. Vártunk hát türelemmel... A szlovák iskola igazgatója kulcsot adott az irodájától, hogy akkor is használni tudjuk a telefont, amikor házon kívül van. Persze, átmeneti megoldásként jó volt, de elképzelhetetlen, hogy minden egyes hívás miatt a másik épületbe rohanjunk. Állandó rettegésben élünk attól tartva, mi lesz, ha egyszer késlekedés nélkül lesz szükség a telefonra? Ha értékes percek vesznek el, míg a másik épületbe érünk?! - közölte aggódva. - Ma sincs telefonjuk? - néztünk körül az irodában. Az igazgató válasza meglepett. - Még mindig nem kötötték át. Pedig nem kérvényeztünk új állomás létesítését! A XX. század végén ez, úgy tűnik, megoldhatatlan feladat. Nem tagadom, az átkötést már régen „feketén" megoldotta volna a barátom is, csak hát nem akartam szándékosan törvényellenesen cselekedni. Vártam. Előbb türelmesen, majd egyre türelmetlenebbül, miközben leveleket, kérvényeket írtam. Hol a felettesemnek, hol a távközlési vállalat igazgatójának. Mivel a tanügyi hivatal az újabb kérvények írásánál többet nem tehet, marad minden a régiben. Ezért lélegeztünk fel a tanév végén. Mert ha nincs gyerek, nincs balesetveszély.. . Kíváncsiak voltunk a galántai tanügyi hivatal munkatársainak véleményére. Alžbeta Keszeliová osztályvezető iratokkal bizonyítja, megtették a hivatalos lépéseket. Először 1992. október 6-án kérték a meglévő telefonállomás áthelyezését. Amikor a tél folyamán nem történt semmi, 1993. február 24-én megsürgették az ügyet, a levelet az igazgatónak címezve. Az igazgató a mai napig válaszra sem méltatta őket. Igaz, telefonon értekeztek a dolgokról, s megtudták, hogy a szeredi szerelőknek kell elvégezniük az átkötést. Még azt is ajánlotta, hogy beszéljenek a mesterrel... Megpróbálkoztak ezzel is, de a mester kijelentette, ha majd az igazgató ad „anyagot", akkor elvégzi a munkát. Merthogy két oszlopra van szükség... - A nagyfödémesi iskola igazgatójával együtt féltünk az esetleges balesettől. Mert a felelősség óriási. Baricza úrtól tudjuk, hogy nemrég rosszul lett egy szívbeteg tanulójuk, s orvosért kellett telefonálni. A távközlési vállalat galántai igazgatóságán szerettük volna megtudni a késedelem valódi okát. A felelős vezetők, sajnos, házon kívül voltak. Annyit tudtunk csak meg, hogy a munkát kiadták a szeredi csoportnak. A nagyfödémesi alapiskola küszöbét szeptembertől naponta 180-190 tanuló és 30 pedagógus lépi át. A felnőttek nem tagadják, telefon nélkül jobban félnek az esetleges balesettől. Ezt az iskolaévet szerencsésen megúszták, s szeretnék remélni, hogy a vakáció alatt lesz ember, anyag s akarat a telefon átkötéséhez. S ha nem? - tettük fel magunkban a kérdést. Ugyanis tartani lehet attól, hogy a monopol helyzetben lévő vállalat s szerelőcsoportja azt tesz a kérvényezővel, amit akar. Nincs kábel, nincs oszlop vagy szög? Nem kell dolgozni! A nem teljesítményorientált bérezés ezt a szemléletet erősít(het)i. Ugyanis van elég maszek, vállalkozó, aki a gyors munkáért szívesen megtetézi a hivatalos öszszeget. Az állami iskola nem tud csúszópénzt adni. Telefonügyét ennek ellenére hivatalos úton szeretné rendezni. Mielőbb. Mert az iskolaigazgató türelme véges. Nehezen hiszi ugyanis - vele együtt mi is —, hogy a galántai távközlés munkatársai és a szeredi szakemberek kilenc hónap alatt anyaghiány miatt voltak képtelenek átkötni a telefont! Netán a magyar iskolát akarja valaki büntetni? Hiányzik a telefon (Méry Gábor felvétele) Péterfi Szonya JAN HVOZDZIK -JUHÁSZJÁNOS Egy szerző, aki két különböző néven szerepel a bibliográfiákban: mint szótárszerkesztő és mint szépíró. Ján Hvozdzik (Hvozdzik János) névvel jelent meg 1933-ban Zovrubný slovník maďarsko-slovenský és 1937-ben Zovrubný slovník slovensko —maďarský. Ez a két szótár eddig a legteljesebb szlovák -magyar (1638 1.) és magyar-szlovák (979 I.) szótár. Azóta természetesen sokat fejlődött a szlovák és a magyar nyelv. A szótár szerzője már nem él, egy új kiadás nyilván figyelembe venné a szlovák és a magyar nyelvben bekövetkezett változásokat. Ilyen viszont nem készül, így ma már ez a szótár kissé elavultnak hat. Ján Hvozdzik szlovák nemzetiségű. Egy északkelet szlovákiai faluban, Parnón (Parchovany) született parasztszülők gyermekeként. Műveltségét mint magyar-latin tanár a budapesti Pázmány Egyetemen szerezte. Az első köztársaságban a kassai magyar tanítási nyelvű reálgimnáziumban volt szlovák nyelvtanár, a müncheni döntést követően Budapestre került. Ott írta meg Pókhálóban című regényét, amely a budapesti Szépirodalmi Kiadó gondozásában látott napvilágot. E műve gyilkos szatírája az első csehszlovák köztársaságnak és politikusainak. Jellemző, hogy az Encyklopédia Slovenska (1978) című szlovák lexikon a szerző magyar nyelven írt és kiadott regényéről nem tesz említést. SÁNDOR LÁSZLÓ ORDÓDY KATALIN Az igaz, gondolta Dóra, aztán egy kis szívdobogással elindult az igazgatói szoba felé. Át kellett mennie Márta szobáján is. - Jó reggelt - köszönt a bent ülőknek, s igyekezett nem nézni Mártára. De az, legnagyobb meglepetésére „de csinosra aludtad ki magad, Dórá"-val felelt, holott a köszönésen kívül nem szoktak túl sok szót váltani egymással. Hermina a szemüvege fölött ránézett. - Tessék, az igazgató úr már várja. - Aztán hozzátette. - Hány cukorral issza a kávét? Dóra azt hitte, nem jól hall. A titkárnő féltékenyen őrködött főnöke presztízse fölött és a belső emberek közül legfeljebb a két osztályvezető számíthatott kitűnő kávéjára. Á magasabb rangú minisztériumi uraknak esetleg egy konyak is kijárt. Ezt mindenki tudta, s találgatták, hogy ha egyszer maga a miniszter toppanna be, ami kizárt dolog, Hermina vajon mivel kínálná... Az igazgató nem a hatalmas íróasztala mögött ült, mint ahogy el volt rá készülve, hanem az öblös ülőgarnitúra egyik foteljében, és anélkül, hogy visszaköszönt volna Dórának, helyet mutatott maga mellett. Fölmondás nem lesz, gondolta Dóra, de akkor mi lesz vajon? -Kedves Sípos kisasszony... vagy szólíthatom Dórának is? - Tessék csak - s egyszerre kíváncsi lett. - Maga érett, csinos, fiatal nő. Ismeri az életet... eh... hm ... hiszen... Dóra nem akarta, hogy az igazgató esetleg a kis Ádámra utalva zavarában valami otrombaságot mond. Nyugodt lett, s ő vette kezébe a beszélgetés fonalát. Közbevágott: - Igazgató úr, amit tegnap merő véletlenül láttam, nem rám tartozik. Ennek teljesen tudatában vagyok, s miután a szóbeszéd annak idején engem is érintett, szívből utálom s megvetem a pletykákat. Örülök, hogy ezt közölhetem önnel. Elegánsan felállt, olyan mosolyt küldött az igazgató felé, amitől az egyszerre megkönnyebbült, mert a mosoly meggyőzte, hogy olyan emberrel áll szemben, akiben megbízhat. Dóra könnyedén meghajolt, s kifelé indult volna, de akkor Hermina ezüst tálcán hozta a két kávét. Kifogástalan udvariassággal tette le, de az arcán látszott, hogy ezt a kávét külön utasításra főzte, ez nem protokollkávé. - Kérem, üljön le, kedves Dóra, még nem végeztem. - Megvárta, amíg a titkárnő kiment, aztán kis körülményességgel, mint aki nem tudja, hogyan is fogjon hozzá a mondanivalójához, folytatta: - Igen, ritkán találkozunk egymással, csak néha valami gyűlés alkalmával... Talán hiba is ez, igen, biztosan hiba, hogy a dolgozóinkat kevéssé ismerem. A tegnapi... hogy is mondjam... ominózus találkozásunk felkeltette az érdeklődésemet. Mivel már öt éve dolgozik ugyanazon a helyen, és sohasem jutott el hozzám a munkájával kapcsolatban panasz, meg tudom, hogy a mai világban, az anyagi lehetőségek... - kezdett belezavarodni a mondókájába, aztán rátért a lényegre: - Van még egy szabad beutalónk a Balatonhoz. Arra gondoltam, miért nem kapná meg maga. Sajnos csak egyszemélyes, de biztosan talál majd társaságot, hiszen ha jól tudom, maga beszél magyarul. Igaz? - Hogyne - nevette el magát Dóra -, hiszen az anyanyelvem. - A beutalót átveheti Harderovától. Kellemes nyaralást kívánok! Egyszerre emelkedtek fel a fotelból. Az igazgató a kezét nyújtotta, és barátságosan megrázogatta Dóra jobbját, mintegy megpecsételve az egyezséget. # * • Az irodában három szempár fordult feléje. - No, mi volt? - kérdezték. - Gratulálhattok, beutalót kapok a Balatonra. - Micsoda? - hitetlenkedtek. - És ezt az igazgató személyesen közölte veled? - Ugyan, Dóra csak húz minket! Nem akarod elárulni... - Emögött valami titok lappang! - Semmi titok. Tegnap a könyvtárba menet összetalálkoztunk, a diri véletlenül meglökött, és a karomról leesett néhány könyv. Segített felemelni, váltottunk egy-két szót - füllentett -, s így jutottam az eszébe. - Mégiscsak furcsa... - Alina nem nyugodott bele a magyarázatba. - Ha személyesen ő gondoskodik a beutalódról, telefonálhatott volna Harderovának, ez az ő reszortja. - Át kell mennem a reklámosokhoz, a lengyelek valami olyan összeget írnak a terhünkre, amit már egyszer kifizettünk. Orrát az iratokba dugta, jelezve, szeretné abbahagyni a témát. Elégedettség töltötte el. Anyunak igaza volt, az igazgató jobbnak látta barátságosan elintézni az ügyet. Szerencsére nem került sor semmiféle gusztustalan magyarázkodásra, egészen simán elintézték, s a Balaton... örült a magyar tengernek. Tulajdonképpen eseménytelenül, egyhangúan élt. Eddig nem is gondolt arra, hogy néha ünnepeket is kellene beiktatni az életébe. A furcsaság fölött pedig, hogy az igazgató azért hívatta, hogy közölje vele, beutatólt kap, no hát afölött a kollégák majd napirendre térnek. Otthon Ádám a kapuban fogadta s hangos kiáltozással jelezte a ház felé: - Anyó, anyó, a mama már hazajött. - Mekkora újság - mormogta -, minden nap hazajön... - Eszébe jutott, hogy ez a nap sok kellemetlenséget is tartogathatott a lánya számára. Megvárta az ajtóban, s az arcáról próbálta leolvasni, széna-e vagy szalma. Nagy baj nem lehet, gondolta megkönnyebülten, az lerína róla. (Folytatjuk)