Új Szó, 1993. július (46. évfolyam, 151-176. szám)

1993-07-14 / 161. szám, szerda

1993. JÜLIUS 14. llÜSZŐ, RIPORT MAKOVÍ TEREPSZEMLE — SOK ÁFONYÁVAL, KEVÉS ÖRÖMMEL HATÁRON INNEN ÉS HATÁRON TÚL - Vigyetek magatokkal útlevelet - tanácsolták sokan, amikor elmondtuk, hogy a szlovák-cseh határra készülődünk, - hiszen nem lehet tudni, az éjszaka folyamán nem változnak-e az előírások. Hajnalban indultunk. Úticélunk a Morva-sziléziai Beszkidek kis községe, Makov, amely 1993. január 1-jéig jelentéktelen kis falu volt. Lakosai, több mint kétezren, ugyanúgy küszködtek a megélhetésért, mint másutt errefelé. A férfiak közül sokan Ostravában dolgoztak, akadtak akik Zlínben, a többiek pedig Csacán. A kiszucai emberek életcélja ősidők óta egy ház felépítése. Addig küzdöttek, kupor.gattak (közismerten igénytelenek), amíg elhagytak az erdei, erdőszéli szülői házat, s a sajátjukba, a faluba költöztek. Az ősi porták lassan porladni kezdtek, csak a falubeli gyerekek bújócskáztak néha-néha az egyre romosabb falak között. Úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt aztán néhány csehországi lakos érdeklődni kezdett a düledező házak iránt. A tulajdonosok örömmel adtak túl rajtuk, a néhányezer korona soha nem remélt pluszbevételt jelentett. A csehek hangyaszorgalommal láttak neki a házak átépítésébe, korszerűsítésébe, s néhány év leforgása alatt szemet gyönyörködtető üdülőteleppé fejlesztették az amúgy is párját ritkító Morva-sziléziai Beszkidek ezen vidékét. Télen kitűnő síterepek várták a látogatókat (1989 novemberét követően egyre több valutás turista fedezte fel ezt a tájat), nyaranta pedig csak úgy hemzsegett az erdő a gombázó, az erdei epret, a málnát, áfonyát kereső turistáktól. A híres Bumbálka erdei ház minden évszakban zsúfolásig megtelt, a szomszédos üdülők üzemeltetői sem panaszkodtak. Nem kis örömére a makoviaknak, akiknek az idegenforgalom némi bevételt jelentett. Az ország kettéválása után, 1993. január l-jével Makov határközség lett, s ez megváltoztatta az emberek életét. Hogy miben, mennyiben, arról a határ két oldalán eltérően nyilatkoztak. Egyet viszont leszögeztek: nem lett volna szabad kettéosztani az országot a lakosok megkérdezése nélkül. A szlovák oldalon Figyelmünket valahogy elkerülte az országhatárt jelző tábla, ezért egy járókelőtől kértünk útbaigazítást. - Ahol véget ér a falu, ott kezdődik a határ - mondta kissé morcosan. A szlovákiai határátkelőt egyelőre csak bódék jelzik. Meg a zöldruhás vámtisztek, akik a hazai (cseh és szlovák) személyautókat hol megállítják, hol nem. A teherforgalom lelassul, hiszen a vezetőknek fel kell mutatniuk a különböző okmányokat. A szolgálatot teljesítő vámosok szlovákul beszélnek egymás között. - A csehek miért beszélnek szlovákul? - értetlenkedünk. Jót derülnek tudatlanságunkon, majd közlik, a cseh határ tíz kilométernyire van Makovtól. Beülünk a szolgálati kocsiba, s közben halljuk, amint az egyik vámos a másiktól azt kérdi: - Nincs szükséged ötszáz cseh koronára? A mercedeses cseh palinak benzinpénzre van szüksége... A cseh oldalon Rendnek (és sorompónak) lenni kell - gondoljuk a sorjában várakozó személyautókat számolva. Bár a vámtisztek láthatóan nem halnak bele a sok munkába, a sorompót nem nyitják fel. Amikor megmondjuk, kik vagyunk, honnan, és miért jöttünk, szabadon mozoghatunk a határ mindkét oldalán. - Mit is mondhatnánk a kialakult helyzetről? Ide helyeztek bennünket, itt teljesítünk szolga-' latot. Az átutazók nem örülnek a batárnak, a kérdezősködésnek. Nem bennünket szidnak, hanem a politikusokat - mondta az egyik. Persze, nem azért tettük meg a több mint 260 kilométeres utat, hogy a sorompókat lássuk, és a vámosokkal beszélgessünk. A térségben élő őslakosok és ,,bevándorlók" véleményére voltunk kíváncsiak. Az elképzelés megvolt, de hogyan lássunk hozzá? Járjuk végig a hétvégi házakat, kopogtassunk be és kérdezősködjünk, ki szlovák, ki cseh? Legésszerűbbnek azt tartottuk, hogy a Bumbálkába betérő vendégeket faggassuk. Vendégek nélkül Síri csend és üres étterem, ivó fogadott bennünket. És - szerencsére - beszédes alkalmazottak. - Normális, hogy sehol egy lélek sincs? - szegezte nekünk a kérdést Anna Jarabicová, a vendégfogadó öt alkalmazottjának egyike. - Tavaly azt sem tudtuk, hogy a sok vendégtől hol áll a fejünk... Mi ma sem változtunk, áraink sem nagyon, mégsem tér be a turista. Ahelyett, hogy a vendégek körül sürögnék, befőztem 52 üveg áfonyát. - Miért van ez a pangás? — kérdeztük, s az ablakból is láttuk, hogy a nagy parkoló üres. - Miért, miért?! A határ miatt. Meg azért, mert a csehek félnek, hogy nem szolgáljuk ki őket. Pedig nálunk nincs különbség a szlovák és a cseh vendég között. A pénz sem jelent gondot, elfogadjuk a cseh koronát is. Nem visszük bankba, a határ túloldalán lévő élelmiszerholtban vásárolunk. Ha csak szlovák koronánk volna, a tulajdonos elfogadná azt is. Sokan vásárolnak nála, cseh, tehát alacsonyabb árai miatt. Elmondja, a turistákat az úton sorakozó kamionok látványa is riaszthatja, a külföldieket - főleg a németekre gondolt - maga a határ ténye kedvetleníti el. - Az is baj - fűzi az elmondottakhoz -, hogy a csehek ellenünk varinak, szidják Mečiart. Pedig ő csak jót akar nekünk. Igaz, az ország kettéválasztását késleltethette volna. Rossz fényt vet ránk az is, hogy egyes szlovákok elnemzetietlenednek. Az előbb említett boltos is Makovból származik, mégis csehnek vallja magát... - A többi vendégfogadót, erdei házat sem látogatják? - váltunk témát. - Kevesen. A csehek inkább a Masaryk-fogadót keresik fel. Kevés vendéggel A Bumbálka mellett a hegygerincen húzódik a láthatatlan határ. A Masaryk-vendégfogadót gyalog, de autóval is meg lehet közelíteni. Mi az előbbit választottuk, s jól tettük. így nemcsak beszélgettünk a szorgalmas áfonyaszedőkkel, hanem mi is „legeltünk". Maszatosan léptünk be a fogadóba, s bár volt üres asztal, egy nagymamakorú hölgy mellé telepedtünk. És kérdezősködtünk persze. - Csodaszép vidék ez. Telente síelni, nyáron túrázni jövünk ide. A Bumbálka volt mindig az első megállónk. Most már be nem teszem oda a lábam... - panaszolta keserűséggel a hangjában az olomouci Jaroslava Novotná. A miértünkre nem tagadta meg a választ. - Két évvel ezelőtt azt vettem észre, hogy szlovák címer került a vendéglő falára. A személyzet pedig a cseh szó hallatán megjegyzéseket tett... Mára már lehet, hogy a címert levették, s kedvesebbek a csehekhez is, de bennem a tüske... Pedig itt soha senki nem figyelte, ki, milyen nyelven beszél. A politika megváltoztatta az embereket. A haMegromlott a viszonyunk, kár is tagadni. Beszélgetés közben megittuk a kávét és csak fizetéskor döbbentünk rá, hogy nincs cseh pénzünk. - Nem számít - nyugtatott a főpincér. Amikor a visszajáró pénz között felfedeztünk egy papír tízkoronást eszünkbe jutott, hogy Szlovákiában már nem érvényes. A fogadót elhagyva mélyet szippantottunk a friss levegőből. A csodálatos tájban gyönyörködtünk, amikor a csendet kutyacsaholás törte meg. Nemsokára megjelent a kutya gazdája is, a 82 éves Martin Janošec, akivel felejthetetlen órákat töltöttünk. -Jól emlékszem, 1939-ben erre vezetett a határ - mutatott a távolba. - Vad idők voltak. A háborút követően pedig egyformán szegény volt a cseh és a szlovák, a magyar és a lengyel. Ebben a térségben békésen élt egymás melett a szlovák és a cseh. Most meg... Miért irigylik a szlovákok a zászlónkat, amikor a fordulatot követően azonnal a sajátjukat kezdték lengetni, amikor elégették a közösét. Kezdetben én is elhittem, hogy Szlovákiának Mečiarra van szüksége. Aztán rá kellett döbbennem, hogy bizony baj van az igazmondásával. De hagyjuk a politikát. Kerüljenek beljebb a házamba. A lányom áfonyás kalácsot sütött, s van az üvegben őszibarack-pálinka is... Koccintunk, meleg járja át testünket. - Szemmel láthatóan kevesebb a turista, s ez baj. Pedig nem kellene az embereknek tar••"'• -•;• " ' "Vili 1 WmWMl iiLLnm Í aSMíá^igiS I ISSS'iíp"'. mg BBiira t HH /" í. vf í..: isi "'V'A- , ILI fi í wámmm 1 Csehországban sorompó állítja meg az átutazót (Vas Gyula felvételei) tár meg elválasztotta őket egymástól. Nemcsak földrajzilag... Szemében könnyek jelennek meg, mégis folytatja. - A saját példám a legkézenfekvőbb. Cseh szüleim voltak, apám 3 évig Vrútkyban dolgozott, anyám lánytestvére pedig Rózsahegyre ment férjhez. A nagynénémet gyakran látogattuk, habár én egy időben feltem a városka polgáraitól. Úgy 7 éves lehettem, amikor a templomban hallottam Hlinkát prédikálni. Gyerekfejjel megijedtem a szavaiból áradó gyűlölettől. Később megfeledkeztem erről. Látogattuk egymást, hol ők jöttek Olomoucba, hol mi Rózsahegyre. Elérkezett 1989 novembere, és a rokonaim hirtelen megváltoztak. Minduntalan politizálni akartak, vitáink veszekedéssé fajultak. Azt bizonygatták, hogy a szlovákok ráfizetnek a csehekre. Bíztak Mečiarban, istenítették. Ma már másképp beszélnek. Ha eljönnek hozzánk látják - és dühösek -, hogy mi valamivel könnyebben élünk. taniuk egymástól-. Mert mire jó a gyűlölködés? Kényszerűségből cseh lettem A dombtetőről a parkolón árválkodó szerkesztőségi autó felé tartottunk, amikor eszünkbe jutott a szlovákból csehvé lett boltos. Rudolf Gajdoš egy rakás doboz mellett állva ebédelt. Falatozás közben elmondta, 1990ben határozta el, bérbe veszi az élelmiszerüzletet, majd a Kmínek erdei vendégfogadót is. - A múlt rendszerben sok volt errefelé a turista, azzal számoltam, hogy kemény munkával bár, de tisztességesen megélek. A tavalyi nyári-téli idény igazolta feltevéseimet, ezért úgy döntöttem, megveszem az üzletet. Készpénzem nem volt, elkezdtem intézni a bankhitelt. Ügyem rendezése elhúzódott. Előnyt kaptak a jó ismerettséggel rendelkező, volt kommunista elöljárók, akik szinte kivétel nélkül vállalkozók lettek. Elérkezett 1993 januárja és én hoppon maradtam. A szlovák bank külföldön rekedt üzletemre hitelt nem adott. A csehek azért utasítottak el, mert külföldinek számítottam. Ki tudhatta, hogy mindkét ország politikai kalandorai a lakosság háta mögött mit főznek ki?! Ugye, a szlovák miniszterelnök azt hangoztatta, hogy a csehek kényszerítették az ország kettéválasztásába. De még aznap azt is kijelentette, hogy teljesült a szlovákok nagy álma. Azt is mondta, hogy a lakosok „nem fáznak rá" a határok kitűzésére. Hát én igenis ráfáztam! Nem tudom, hogy hitel nélkül meddig bírom tartani a boltot. Ide kellett költöznöm, cseh állampolgár lettem. Aztán arról is beszél, hogy egyre kevesebb autóbuszjárat közlekedik a két ország között, hogy Makovból a határig - személyautó híján - szinte csak gyalog jut el az ember. - A házam, a feleségem a határon túl, Makovban van. Itt nőttem fel, s most otthonomban külföldi lettem. Csoda, hogy elkerül bennünket az idegenforgalom? Vegyük csak a sífelvonó üzemelését. A bumbálkai, fenti szakasz Szlovákiában van, de a völgy már Csehországban. Határőrök várják majd valahol a magyar, a német vagy a lengyel síelőket? Bármit is állítanak az új idők új fejesei, meggondola tlanságukra mi fizetünk rá. A határon, a határ mentén élők. Békés határrendezésről beszélnek, mégsincs nyugalom. Valaha a határ a Morva-sziléziai Beszkidek gerincén vonult. Nem messze Makovtól, a Na kasárni üdülőtelep körül, hetek óta vita folyik. A többségben csehekkel lakott terület Szlovákiához tartozik, a csehek viszont azt szeretnék, ha a térséget Csehországhoz csatolnák. A hétvégi házak tulajdonosai (Zlínből és Vsetínből származnak) is ezt kérvényezték. A határ túloldalán, Veľké Karlovicében összeültek a polgármesterek, de nem tudtak megegyezni. A inakovi polgármester nem fogadta el a cseh ajánlatot, hogy a határ a Veľký Javorník gerincén vonuljon, s Szlovákia másutt kapná vissza a néhány tíz hektárnyi területet. A határ létesítése beleszólt a régióban élők életébe. Kár tagadni, vannak, akik ezt követően megváltoztak, zárkózottabbak, óvatosabbak, s talán érzékenyebbek is lettek. A bizalom, sajnos, mindkét oldalon megingott. Csak az áfonya íze nem változott. A határon innen és túl - nagyon finom. PÉTERFI SZONYA - Külföldi lettem saját hazámban... - mondja Rudolf Gajdoš Martin Janosec maga készíti házának zsindelyeit