Új Szó, 1993. június (46. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-29 / 149. szám, kedd

5 PUBLICISZTIKA ÚJ szói 1993. JÚNIUS 29. BEGURULTAK A BIZTONSÁGIAK? (EGY ROCKKONCERT MARGÓJÁRA) „Fiatal korom ellenére rendszeres olvasója vagyok lapjuknak. Ez év június 11-én rockkoncert volt Érsekújvárott. Szórakozni vágyó fiatalok 20 koronáért kedvencüknek, a Gladiátor együttesnek tapsolhattak. A szolgálatot teljesítő fekete ruhás őröknek rtem tetszett a csápoló tö. meg, gumibotokkal akartak rendet teremteni. Araikor néhány hangos jajszó után az egyik srác elnyúlt, a zenekar abbahagyta a muzsikálást, és a közönség védelmére kelt: »Hagyják az embereket szórakozni!« - kiabálták. A zenekar és a seriffek között vitára került sor, a muzsikosok levonultak a színpadról. Helyettük az őrök léptek színre. Előbb gumibottal csaptak a zenekart visszahívni igyekvőkbe, majd a fiatalokat rúgták. Ez hatékony módszernek bizonyult... Később a zenekar visszajött, játszott néhány számot, majd a fiúk sietve távoztak. A fiatalok egy része több ütést kapott, mint ahány zeneszámot hallgathatott meg" - írja J. K. vágsellyei olvasónk. A fiatalember panaszlevele felkeltette érdeklődésemet. Érsekújvárott, a városi hivatalban érdeklődtem a történtek iránt. Mivel dr. Prónay István alpolgármester nem tudott a hangversenyen történtekről, noha a rendőrség jelenti a rendkívüli eseményeket, biztos, ami biztos, a városi rendőrség telefonszámát tárcsázta. - A rockkoncerten két rendőrünk volt, mindent rendben találtak. A szolgálatosok a hangverseny végeztével elkísérték a fiatalokat az állomásra, rendbontás nem történt - hallottam a telefonból. A sellyei fiatalember valótlanságot írt volna? A rendőrök tagadnak? - tűnődtem. - Nem értem, miért emleget fekete seriffeket és kutyákat, ha a városi rendőrök sötétkék inget viselnek - gondolkodott hangosan az alpolgármester, miközben a városi művelődési központ igazgatóját hívta telefonon. - Valóban, volt a koncerten egy kis zűr - mondta az igazgató. - A gondot az okozta, hogy a rendezők magánőröket szerződtettek, s azok a zenekarral nem egyeztek meg az esetleges beavatkozást, illetve védelmet illetően. Amikor az őrök úgy gondolták, veszélyben a zenekar biztonsága, léptek. A zenekar a seriffek ellen kezdte heccelni a rajongókat, s amikor túl zavaros lett a helyzet, levonult a pódiumról. Rövid magyarázkodás után a félreértés tisztázódott, s a zenekar a szerződésben rögzített 80 percet végigjátszotta. - Gumibothasználatról, rúgásokról is beszélnél? - kérdezett rá az alpolgármester, de a vonal túloldalán lévő erről mit sem tudott. - Nem mi, hanem a kis művelődési központ szervezte a koncertet. Ráadásul jótékonysági akció volt, a kábítószer elleni harc jegyében zajlott. Persze a metálrajongók különös módon szórakoznak, s a szervezőknek nem volt tapasztalatuk... Elmondta még, hogy a nemrégi Edda-koncert előtt a magánőrök felajánlották szolgáltatásaikat, 16 seriff és 8 kutya ügyelt volna a rendre. A zenekar vezetője, amikor meglátta a legényeket, kijelentette, nem kér belőlük, a zenerajongókat kordában tartja egyedül is. Nem is volt baj a renddel - közölte végezetül. Az incidens mértékét másképp látják a szervezők, másképp a hátul álló fiatalok és másképp azok, akik érezték a gumibotot. Lehet, hogy a metálhívek sajátos módon élvezik a zenét. Vadabbul, hangosabban, akár őijöngve. (Az én korosztályom a Beatles-fiúkat hallva visítozott észvesztve...) De vajon a csápolás, a skandálás valóban ok a brutális beavatkozásra? Főleg akkor, ha ezzel a „veszélyeztetett' zenekar sem ért egyet?! Csehországban a lakosság egyre erélyesebben követeli a különböző magán biztonsági szolgálatokban közreműködő nehézfiúk alkalmassági vizsgáinak felülbírálását. Hogy miért? Azért, mert beavatkozás címén nem a megengedett fogásokat, módszereket alkalmazzák, hanem azonnal brutálisan támadnak. Félő, hogy a csehországi „módi" begyűrűzött Szlovákiába is... (péterfi) ELHURCOLTAK KÁRPÓTLÁSI IGÉNYÉRVÉNYESÍTÉSE HATÁRIDŐ AUGUSZTUS 13. A nem bírósági rehabilitációról szóló törvény újabb módosítását szavazta meg a múlt héten a szlovák parlament. Bauer Edit (Együttélés) képviselőtől megkérdeztük, kire vonatkozik ez a novella? - Meglehetősen szűk kört érint. Elsősorban azokat, akiknek az ingatlanát az állam vagy annak valamilyen szerve elkobozta, és azt utána az illető visszavásárolta. A törvény úgy rendelkezik, hogy a visszavásárlást 60 ezer koronáig restituálja, az illető 10 ezer koronát készpénzben kaphat, a többit állami kötvényben. Feltehetően nem sok esetről van szó, mert a törvény csak hárommillió korona kiadással számol ennek kapcsán. Az érintetteknek a pénzügyminisztériumban kell bejelenteniük igényüket. • Két képviselői indítvány az elhurcoltakra is vonatkozott, de ezeket pénzhiányra hivatkozva a kormány sem támogatta. -Az egyik azt javasolta, hogy a kolostorokba elhurcoltakat, tehát a papokat és szerzeteseket is kártalanítsák. A másik bővítette volna a jogosult személyek körét, s kezdeményezte, hogy az elhurcoltak ugyanazokat az előnyöket élvezzék, mint az antifasiszta ellenállók. Ezek a javaslatok nem mentek át, de remény van arra, hogy még egyszer napirendre kerülnek és a parlament rendezi ezeket a kérdéseket. • Ennek kapcsán a vitákban elhangzott, hogy eddig az elhurcoltaknak csak nagyon kis részét kártalanították. - Ebben az ügyben kb. két hónapja interpelláltam a szociális és igazságügyi minisztereket. Úgy tudom, hogy az eddig benyújtott 8000 kérvényből alig ezret intéztek el, s ezek közül sokat elutasítottak, mivel nem veszik figyelembe a tanúvallomásokat, mint bizonyítékokat. Pedig sokan az elhurcolás helyét és idejét nem tudják másképpen igazolni. Megpróbáltunk tárgyalni ebben az ügyben a miniszterasszonnyal, csakhogy előfordult, hamis tanúvallomásokat adtak be, és az egy-két ilyen eset lerontja azok esélyeit, akiket valóban elhurcoltak, valóban sokat szenvedtek. • Elhangzott, hogy a kártérítés összege átlagosan 1480 korona. Valóban így van? -Nern tudom milyen adatokból indultak ki, de elképzelhetőnek tartom, hogy azokat az ügyeket, amelyeknél nagyobb összegről van szó, lassabban intézik, megpróbálnak minden részletet ellenőrizni, s csak akkor fizetnek, ha levéltári adatokkal tudják bizonyítani az elhurcolás dátumát, helyét és a hazatérés idejét is. • Rövidesen lejár a kárpótlási igény beadásának határideje. - Valóban, az utolsó határidő augusztus 13. Nem elég, ha valaki az elhurcoltak szövetségének, a SANOnak vagy akár nekem elküldte a két tanúval aláírt nyomtatványt és jelentkezési lapot. Ezt nem tekintik kérvénynek, ez csak a helyzet felmérésére szolgál. Mára bizonyossá vált, hogy a SANO nem lesz képes mindenkinek elküldeni a formanyomtatványokat, és nem is ez a lényeges. Az a fontos, hogy kérvényt küldjenek, szlovák nyelven, az Igazságügyi Minisztérium rehabilitációs osztályára (Ministerstvo spravodlivosti, Župné nám. 13). • Mit kell tartalmaznia az ilyen kérvénynek? -Lényege az, hogy az illető az 1991/319 számú törvény alapján kéri a kárpótlást, mivel annak 2. §-a szerint jogosult erre. Fel kell tüntetni mikor, honnan és hová hurcolták el, s mikor tért haza. Amennyiben nincs erre vonatkozó okmányuk, két tanú aláírásával kell a kérvényt hitelesíteni. Az eredeti iratokat lehetőleg ne adják ki kezükből, hitelesített másolatokat csatoljanak a kérvényhez. • A SANO illetékese a napokban azt nyilatkozta, hogy a határidőt esetleg meghosszabbítják. Van erre remény? - Időhiány miatt erre nincs nagy esély. Már csak azért sem, mert hatvan nappal a tárgyalás előtt kell a javaslatot beterjeszteni és eddig ilyen indítványt nem nyújtottál^ be. —esi— A lakásban csönd fogadta, s ennek most örült. Legalább kicsit rendbe szedheti száguldozó gondolatait. Ledobta magát a nappaliban a széles, az évek használatában már itt-ott kigödrösödött kanapéra. Úgy jön az ilyen peches nap, mint derült égből a zuhé. Magának a legkisebb szemrehányást sem teheti. A munkaidő végéig sikerült elkészítenie a jelentést. Gondosan dossziéba rakta és a fiókjába zárta, hogy másnap az egyik példányt az igazgatója íróasztalára helyezze, a másikat elküldje a minisztériumba. Az adatokat tartalmazó könyvhalmazt öszszenyalábolta, hogy visszategye helyére, a kis tanácsterem melletti könyvtárba. Mindkét keze foglalt volt, az ajtókat a könyökével nyitotta ki, a könyvtár ajtaját a lábával rúgta be. A küszöbön dermedten megállt. Rettenetes pillanat volt. Az igazgató úr a legnagyobb vehemenciával ölelte az ölében kuporodó Mártát, miközben úgy csókolta a lány nyakát, mintha farkaséhségtől hajtva el akarná fogyasztani. Az ajtónyitás zajára feléje fordultak. Azok a tekintetek! Nem lehetett kielemezni, mi volt bennük. Rémület, szégyen, düh... Jó, hogy a könyvek ki nem estek a kezéből. Azt sem tudja, mormogott-e valamit elnézést kérve, vagy csak hátat fordítva menekülésszerűen rohant-e vissza a szobájába. Útközben persze szétpotyogtak a könyvek, úgy dobálta be őket a szoknyájába s öntötte az íróasztalára. Tudta, nem bírná elviselni, ha találkoznia kellene velük. Minél előbb haza! Repült a lépcsőkön, elrohant a portás mellett. Az megütközve nézett utána, nem tudta, mire vélni, hogy míg máskor barátságosan köszön neki, s még meg is tetézi: „No, befejeztük ezt a munkanapot is, Józsi bácsi. Magát is várja már a kert." - most rá se nézett, vissza se köszönt. Hátha randevúra siet, s már késésben van - próbálta magyarázni a nagy sietséget, de aztán elvetette a gondolatot, mert Dórika arca olyan furcsa volt. Nem, nem úgy nézett ki, mint aki randevúra siet. Inkább rémület ült rajta, mintha félne valamitől. Míg a portás gondolatai vele foglalkoztak, Dóra hazaért, s a kanapén igyekezett átgondolni a történteket. Elmondja anyjának vagy ne mondja? Elmondja döntött. Izgulni fog miatta szegényke, de hát már eddig is annyit izgult, s hátha tud majd mondani valami okosat... — Gyere, gyere - hallotta anyja hangját a kert felől -, most elővesszük a kamrából a tányér eprecskét. Ha szépen öntözgeted, mint ma is, minden napra jut egy tányérral. A benne uralkodó izgalom és zűrzavar mellé máris belopózott egy parányi öröm. Itthon béke van, szent nyugalom, itt megnyugszik ő is. Elsőnek a hároméves Ádám robogott be. - A mama már itthon van! - újságolta a konyha felé fordulva, ahol anyó tettvett az uzsonna körül, de akkora hangon, hogy a szomszédban is tudomást szerezhettek róla. - Jól van, jól van - csendesítette a hírre belépő nagymama —, nem kell olyan velőtrázó hangon üvölteni, a konyha nem a szomszéd faluban van. Sipirc kifelé, az asztalon az eper. Ádám máris kotródott. Anyó a lányára nézett. - Mossak meg neked is? - Nem, anyukám, de ha lennél szíves egy kávét, az nagyon jólesne. - Én is akartam inni. Mindjárt elkészítem. Anyó kiment a konyhába. - Ha végeztél az eperrel, Ádám, átmehetsz a szomszédba, Pistikéhez. Neki most be van kötve a térde, nem szaladgálhat. Vidd el megmutatni az új képeskönyvedet. Anyukája is mondta, hogy vár rád. Ádám nem mondott nemet, így anyó bebiztosította, hogy nyugodt körülmények között fogyaszthatják el a feketét, mert csöppnyi kétsége sem volt afelől, hogy Dórának valami komoly mondanivalója van. Az asztalkára tette a tálcát a két gőzölgő csészével. - Hát akkor csak mondd, kislányom, halljam, ki vele. - Miből gondolod, hogy... - Nekem elég, ha rád nézek. Dóra sóhajtott egy mélyet és elmesélte az ominózus rajtakapást. — Anyukám, nagyon kínos lesz nekem Mártával és az igazgatóval találkozni... De ezen még túltenném magam, hiszen tulajdonképpen nem is annyira nekem, mint nekik kell, hogy kínos legyen. Csakhogy az igazgató, ha kínos neki a velem való találkozás, könnyen tud magán segíteni. — Elbocsátásra gondolsz? — Hetek óta olyan hírek keringenek, hogy az osztályunkról két embernek mennie kell. Most már biztos, hogy én leszek az egyik. — No, várj csak, várj! — hörpintett anyó a kávéból, és elgondolkodott. - Ez egyáltalán nem biztos. Tudod - mondta tűnődve több szempont is vezetheti az igazgatót. Például, hogy megnyeri a hallgatásodat. Ha fölmond, akkor te fűnekfának elmesélheted a látottakat, gondoskodhatsz róla, hogy a felesége fülébe is eljusson. Biztosan ő is fontolóra veszi a dolgokat, éppúgy, mint most mi. — Ázért az ő pozícióelőnye sokat számít — vetette ellen Dóra. — Egyszerűen elintézi azzal, hogy bosszúból rágalmazom, mert elbocsátott. Mindenki, legalábbis szemtől szembe neki fog igazat adni, én meg csak magam szennyezném be, ha terjeszteném, amit láttam. Nem, egyáltalán undorítónak találnám, hogy én szolgáljak az intézetnek egy időre csámcsognivalóval. De, ha kidobnak - mondta elkeseredve -, hol találok másik állást? A fizetésem nem a legroszszabb, itt-ott különmunkával is kerestem. Mikor Ádám született, s én egy ideig nem tudtam dolgozni, csak helyettest vettek föl. Tekintetbe vették, hogy apa nélkül vállaltam a gyereket, senki egy rossz ízű megjegyzést nem engedett meg magának. FOLYTATJUK ORDÓDY KATALIN /