Új Szó, 1993. április (46. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-13 / 85. szám, kedd

PUBLICISZTIKA I ÚJ SZÓM 1993. ÁPRILIS 13. MUNKA NÉLKÜL, ÁCSOROGVA A munkanélküliek egyre szaporodnak és már senki sem hiszi azt, amit a folyamat kezdetén, hogy: valami meló csak akad. A helyzet sokkal bonyolultabb és jóval kilátástalanabb, mint ahogy azt gondoltuk. Az átképzéseknek sincs sok értelme, mert a tanfolyamokra csak azokat sorolják be, akik igazolni tudják, hogy a bizonyítvány birtokában itt, vagy ott alkalmazzák őket. A pénztelenség nagy baj, de még ennél is súlyosabb a lelki gyötrelem, a tudat, hogy senkinek sem kellünk, hogy haszontalanul múlik az időnk. Dr. Ján Münich egy pozsonyi munkaügyi hivatal főnöke. Naponta látja a folyosóján ácsorgókat és mindannyiszor elszorul a szíve, amikor ki kell mondania: sajnos, nem tudok munkát adni. - Vannak, akik naponta eljárnak, vannak, akik megeiegszenek a segéllyel és csak a törvény előírta időszakban jelentkeznek. - Már szinte mindenkit név szerint ismerek, de látásból biztos - mondja Münich úr. - Munkatársainkkal rendszeresen eljárunk a munkabörzékre, így is igyekezve bővíteni ajánlatunkat. Sajnos, csak ritkán sikerül „üzletet kötnünk", sokkal nagyobb a munkaerő-kínálat, mint amilyen a munkalehetőség ajánlata. Nemrég nagy sikernek könyveltem el, hogy tizenkét kőművest Ausztriában sikerült alkaimaznom. Néhány fiatal lányt is elküldtünk oda dadának, nagyon elégedettek, eljönnek, beszámolnak munkáltatóikról. Több embernek is tudnánk külföldön munkahelyet biztosítani, ha tudnának németül, angolul. Sajnos, a munkanélküliek legtöbbjének még érettségije sincs. Engem az bánt a leginkább, hogy a fiatalokat ácsorogni látom. Attól félek, megszokják a semmittevést, elfogadnak egy bizonyos életstílust és aztán eszükbe se jut, hogy tisztességesen keressék meg a kenyérrevalót Hasonlóképpen aggaszt a fiatal mamák sorsa. Nem szívesen adnak nekik munkát, attól tartanak, hogy gyermekeik betegségei miatt gyakran kimaradoznak. Még rosszabb a kisgyermekes elvált asszonyok, vagy a hajadon mamák helyzete. Dr. Ján Münich sok „kliensének" nem tud munkát adni, azt viszont elérte, hogy életre keltette Szlovákia első és egyelőre egyetlen társalgóját, a munkanélküli fiatalok klubját. - Azt gondoltam, jobb ha szem előtt tartjuk őket, ha nem csavarognak, nem törik rosszon a fejüket, nem kocsmáznak stb., ha legalább részben hasznosan töltik az idejüket, ismerkednek, esetleg segítenek egymásnak. A klub Pozsonyban a Nyugati (Západná) utca 2-ben van. Néhány tatarozott helyiség, olvasóterem, játékterem, társalgó. Vezetője dr. Naďa Piešťáková pszichológus. A klubot második otthonának tekinti és nagyon szereti a „gyerekeket" - ahogy ő mondja, mert bizony legtöbbjük alig nőtte ki a rövidnadrágot. - Az szomorít el a leginkább, hogy előre tudom, ezeket a fiatalokat senki sem akarja alkalmazni. Sokan még kiskorúak, nincs szakmájuk, semmihez sem értenek. Ide naponta eljárnak, beszélgetnek, újságot olvasnak, biliárdoznak, kártyáznak, szóval - elütik az időt. Néhányan zenélnek, rajzolnak. Kevés a lány, sok a fiú, így a táncmulatságok se igen izgalmasak. Az utóbbi időben megengedtük, hogy néhanapján elhozzák partnereiket, barátnőiket is, azokat, akiknek van munkájuk, mert észrevettük, hogy azok optimizmust öntenek beléjük. Hetente egyszer van egy úgynevezett beszélgetés. Nem kötelező, de egyre többen igényt tartanak rá. Ilyenkor pszichológusokat, szociológusokat, orvosokat, tanárokat hívunk meg és a munkanélküli fiatalok kötetlenül beszélgetnek velük. Feltárják problémáikat, tanácsot kérnek. Ott sétálgatok köztük, szinte kinéznek, hiszen nagymamájuk lehetnék. Aztán összebarátkozunk, kitárulkoznak. Dušan: A szüleim mindig számon kérték iskolai eredményeimet, azt mondták, csak akkor vihetem valamire, ha jól tanulok. Hát le is érettségiztem, kitüntetéssel, de az egyetemre, orvos akartam lenni, nem vettek fel. Gondoltam, valahol munkát vállalok, közben még tanulok és jövőre ismét megpróbálom a felvételit. Minden nap elmegyek a munkahivatalba, de számomra nincs semmilyen munkájuk. Megértem, tulajdonképpen mit is lehet kezdeni egy érettségi bizonyítvánnyal? Péter (16 éves): A szüleim akaratom ellenére betuszkoltak egy tanonciskolába, azt akarták, kőműves legyek, mert az apám is az, mondták, jövedelmező szakma. Utáltam. Amikor felküldtek egy magas ház tetejére, úgy elszédültem, hogy még aznap összecsomagoltam a cuccom és leléptem. Apám jól elverte rajtam a port, de én nem mentem visza. Pincér szeretnék lenni, de nem tudom, felvesznek-e a tanonciskolába. Olivér (16 éves): Kétszer megbuktam, a múlt évben végeztem el - Telefonom már van, nem tudnának munkát kínálni? az alapiskolát, viszont jól focizok, minden nap edzésre járok - délelőtt, délután. Gyakran benézek a klubba, biliárdozok, kártyázok, "sok itt a jó haver. Nekem a munka nem is hiányzik, eléggé elfáradok a labdakergetésben, a faterom meg annyi pénzt ad, amennyire szükségem van. Sokra becsüli, hogy nem cigarettázok, nem iszok, nem szipózok, de nem is tehetném, ha élsportoló akarok lenni... Zoltán (17 éves): Szerintem az életben a pénz a legfontosabb. Függetlenné és szabaddá teszi az embert. Nekem így jó, nem szenvedek hiányt semmiben. Minden reggel az anyámtól megkapom a százasomat és arra költöm, amire akarom. A papám Olaszországban dolgozik, a mamám vállalkozó, nem szenvedünk hiányt semmiben, de nem is nagyon törődünk egymással. Nekem a munka nem hiányzik, segélyt kapok és a családtól a havi háromezer fixet. Hány melós keres meg ötezer koronát havonta? Hallgatom a fiúkat, mert látogatásomkor egy lány sem volt a klubban. Hallgatom, és egyre az jár az eszembe, ami dr. Münichnek: Mi lesz ezekből a gyerekekből? Hát nincs megoldás? Nincs apelláta? Nincs mentőöv? Csak tespedni, eltunyulni, várni lehet? Egyszer, végül, az utcán, egy gengben kell horgonyt vetni? Szép, szép a klub, és nagyon is jó, hogy van, de mit old meg? A pillanatnyi időtöltés problémáját. Az utcát felváltja néhány otthonos helyiség. De valahol valójában nem ez kell, A munkanélküliség gyökeres megoldására van szükség. Tudom, tudom, nem egyszerű, a gazdag nyugat is küszködik, képtelen többet nyújtani, mint mi. De mi még sok mindenbe, többek között ebbe se tanultunk bele. A nincstelenség megtöri az embert. Földönfutóvá lesz és csak a betevő falat érdekli. Egyeseket viszont, sajnos, kevesen vannak, felemel, felvértez, küzdésre késztet. A fiatalok sorsa, élete e tekintetben aggasztó, s azoknak, akiknek lehetőségük van, jobban rájuk kellene figyelni. Mert egy klub sokat segít, de keveset old meg. Mert, sportnyelvvel élve: amilyen a start, olyan' a célba érés... OZORAI KATALIN ÚJRA A SAJATJAN Kopott kucsmában, viseltes munkaruhában idősebb férfi áll a szántáson a pár ló húzta rozoga vetőgép mellett. Délfelé jár az idő, s a tavaszi nap a hosszú tél zordságát feledtető hevességgel küldi sugarait a földre. A férfi hunyorogva szemléli a határt. A föld egy része már frissen vetve, de az utánfutón a teli zsákok jelzik, hogy a java munka még hátravan. A 69 esztendős farnadi Nagy János több mint 30 év múltán ismét saját földjét műveli. Ahogy apjától látta, s ahogy egész életében tette volna, ha akkor, jó harminc évvel ezelőtt nem úgy alakult volna a helyzet, ahogy alakult. - Parasztnak születtem. Apám is az volt, meg az ő apja is. Mióta eszemet tudom, a családban a gazdálkodás volt a fő foglalkozás. Nem volt sok földünk, öt hektár, de béreltünk még hozzá huszonkettőt, voltak állataink; lovak, tehenek. Voltak saját szerszámaink, gépeink, megműveltük a földet, abból éltünk, amit megtermeltünk. Még ötéves sem voltam, amikor apám kivitt a határba, hogy lássak, tanuljak. Más jövőt el sem tudtam magamnak képzelni, mint a gazdálkodást. Minden érdekelt, ami a földdel, a mezőgazdasággal kapcsolatban volt. Azért jelentkeztem mezőgazdasági iskolába is, hogy kiismerjem a földművelés minden csínját-bínját, hogy a paraszti tapasztalat mellé modern ismereteket is szerezzek. Esztergomban, Győrben jártam iskolába, a magyarok alatt az Aranykalászos Gazda címet ís elnyertem, az oklevél bekeretezve ma is szobám falán van. De jött a front, s minden megváltozott. A háború után az új viszonyok között elölről kezdtem az egészet. Már meglett emberként ültem be ismét az iskolapadba Karván, ahol már szlovákul kellett tanulnom. Harmincéves voltam, amikor az iskolát befejezve hozzákezdtem az önálló gazdálkodáshoz. Akkor nősültem. Gondoltam, öt hektár földből meg némi bérleményből már el lehet tartani egy családot. De jött a kollektivizáció, s mindenünk odalett: a föld, az állatok, a terveink, a reményeink. Farnadon 1959-ben alakult meg a szövetkezet, tíz évig én is tagja voltam, csoportvezetőként dolgoztam. De nem tudtam nézni azt a kontárkodást, azt a következetlenséget, amit egyes „mérnök urak" csináltak, nem állhattam tovább szó nélkül és összekülönböztem az elnökkel. A vége az lett, hogy otthagytam őket. Az útkarbantartóknál kaptam munkát, onnan mentem nyugdíjba - kilenc évvel ezelőtt. A földtől azonban nem váltam meg soha. Volt egy kis kertünk, szőlőnk, mindig tartottunk állatokat, gazdálkodtam, ha kicsiben is. Megmaradtak a régi szerszámaim, gépeim, eljártam másoknak szántani, vetni - felesbe. Dolgoztam, műveltem a földet, de nem volt ez ugyanaz, mint amikor az ember a sajátját műveli. Nem gondolkoztam sokat, mikor két évvel ezelőtt lehetőség nyílt arra, hogy a betagosított földeket kivegyük a szövetkezetből. Nem voltam már fiatal, mégis úgy gondoltam, ami az enyém volt, az legyen újra az enyém. Az öt hektárból hármat adtak vissza. Tavaly tavasszal már vetettem. Hál' Istennek, szép termésem volt búzából is, kukoricából is. Remélem, idén is így lesz. Most éppen zabot és borsót vetek vegyesen. Ez kell az állatoknak, mert tápláló és igen magas a fehérjetartalma. Sokan csodálkoztak, hogy nem félek-e idős létemre belevágni a gazdálkodásba. Mitől félnék? Nézze ezeket a tenyereket. Tudják, mi a munka. Mindig keményen dolgoztak, s most sem hagynak nyugodni. A munkától nem ijedünk meg, a jövő meg majd csak alakul valahogy. Három évre adómentességet kaptam, az nagy segítség. Igaz, drága a műtrágya, de nekem arra nem sokat kell költenem, mert vannak állataim, igy van istállótrágya elég. Gázolajra nem költök, nincs is traktorom, vannak viszont jó erős lovaim; öt liter abraktól egész nap úgy futnak, hogy alig bírom őket visszatartani. Az öt liter abrak pedig még 15 koronába sem kerül. Szóval, így tudom a költségeket csökkenteni. Az értékesítéssel nincs gondom: ami megterem, azt a gazdaság feléli. Malacokat tartok beadásra, most is van tíz. Bái egy kicsit kedvemet szegte, hogy megint csökkent a felvásárlási ár, de még így is sikerült mindet eladnom, igaz a pénzt még nem kaptam meg értük. Sokan kérdik a faluban, mire jó ez a hajsza, miért nem pihenek öregségemre? Nem dolgoztam-e eleget egész életemben? Most erre mit mondjak? Élni kell. A feleségemmel ketten háromezer korona nyugdíjat kapunk. Mi az? Itt vannak a gyerekek. Az egyik fiam Madaron építkezik, ő autószerelő, a másik Zselizen villanyszerelő. Mindkettőnek Családja van, segíteni szeretnénk nekik is. Aztán meg hagytam volna a földet a szövetkezetben, mikor végre magam művelhetem? Igaz, csak ketten vagyunk rá az asszonnyal. A gyerekek messze költöztek, megvan a saját bajuk, nem várhatjuk el, hogy még velünk is törődjenek. Meg aztán az az igazság, hogy egyiküket sem érdekli a gazdálkodás. Hiába: nem látták, nem tanulták. De hol is tanulhatták volna. Harminc évig nem volt rá mód, most meg már késő. Ránk, a két öregre maradt hát a kert, a szőlő, az állatok és a föld. De amíg bírjuk, csináljuk. Én olyan természetű ember vagyok, akit nem hagy nyugodni a munka. Csak akkor érzem jól magam, ha dolgozhatok. Megyek, amíg a lábam bírja, mert tudom, ha egyszer leülök, többé nem állok talpra. Pihenni meg majd pihenek a temetőben. No, de elég volt a szórakozásból, mert rövid a nap és a munka nem várhat - mondja Nagy János gazda, azzal ránt egyet a gyeplőn, és a két ló elindul. Mögöttük ballag a 69 éves ember - harminc év után újra a saját földjén. S. FORGON SZILVIA Ezek a kezek nem hagynak engem nyugodni gazda mondja Nagy János Méry Gábor felvétele LAPSZÉLEN OLAJAT ATŰZRE A minap hozzámlépett egy szlovák kollégám és azt mondta: „Ezt olvasd el, jól odamondogattok nekünk!" - és kezembe nyomta a Plus 7 dní hetilap március 5-én megjelent számát. Az írás címe: Hálátlan, gyáva nemzet és az aláírás: Horváth László, Érsekújvár, Felvidék - így, magyarul, alatta a szerkesztőség megjegyzése: a levelet nem javítottuk. Az írás szerint ki a hálátlan és gyáva? Természetesen a szlovákok, illetve a szlovák nemzet. Elfelejtették, mit tettek értük a csehek: felvállalták háborús bűnösségüket. A háború után hajlandóak voltak egy államot alapítani velük, megmentették őket a hadisarctól. Vasutat, utat, gyárakat, munkalehetőséget, sőt, értelmiséget is csak a csehek adtak a szlovákoknak... És sorolhatnám az érveket, melyeket a levélíró felvonultat. írását azzal fejezi be, hogy ma nem a szlovákoknak van követelnivalójuk, inkább örülniük kellene, hogy a csehek nem teszik eléjük 74 éves befektetésük számláját. A szerkesztőségben az írást nem korrigálták, így is az olvasó tudtára adva, hogy bizony a magyarok nem tudnak szlovákul, mert tény, hogy minden sorban legalább egy-két helyesírási hiba volt, összességében hemzsegett a hibáktól. Kár, hogy a levélíró postázás előtt egy szlovákul tudóval nem javíttatta ki a hibákat, szavait bizonyára nagyobb tisztelettel olvasnánk. Nem az írásról, annak igazáról, helyesírási hibáiról akarok szólni. Inkább arról, milyen a szó ereje. Amit egyszer papírra vetünk, az visszavonhatatlan. Ezért kellene jól meggondolnunk, mit mikor mondunk ki, használunk, vagy ártunk-e vele. Mert tiéha az igazság kimondásának is halált hozó tőrdöfés ereje van. Szókimondására, meggondolatlanságára fizetett rá a minap Magdaléna Babická 17 éves diáklány is, Csehország szépeinek negyedik helyezettje, amikor a MISS '93 versenyén a tévé kamerái előtt azt mondta: „Ügyész akarok lenni, hogy kiirthassam Csehországból az összes sötétbőrűt és ferdeszeműt, a romákat, négereket, vietnamiakat." Lehet, hogy jópofáskodásnak szánta ezt a kijelentését, imponálni akart a „nagyérdeműnek", de hogy szavai nemtetszést váltottak ki, az biztos. Olyannyira, hogy egy ügyész bujtogatás miatt be is perelte, s ha elítélik, a szépségkirálynő-jelölt akár egy évet is a dutyiban tölthet. Vagdalódzunk a szavakkal, mert ma mindent szabad - úgy gondoljuk-, a becsületsértésért nem hívnak ki senkit párbajra. Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja alapon képtelennél képtelenebb pletykákat terjesztenek - egyesek, akik mindig is hajlamosak voltak erre -, annak tudatában, hogy ellenük úgysem tehet senki semmit, mert „mindenkinek van vaj a fején" és aki számon kérhetne, az meggondolja, mit miért kér számon. És ma a fegyverdurrogtatás is divattá lett - egy testbe, szívbe fúródó golyó akár halált is hozhat. Én mégis az alaptalan vádakat tenyésztő és terjesztő kisokosoktól tartok a leginkább. Nincs ízlésük, mértékérzékük, de leginkább moráljuk. Manapság sok a problémánk: ebben az országban, ezzel a nemzettel és a nemzetiségünkkel. Mégis azt mondom: próbáljunk szót érteni. Nem megalkudni, hanem okosan előre lépni, egyezségre jutni. Csak önmagunknak használhatunk. Olajat locsolgatni a tűzre - mi értelme van? Ne vádoljuk, ne támadjuk egymást, vegyük tudomásul: e földkerekségen élünk együtt - magyarok, szlovákok, csehek (meg száz és száz más nemzet, nemzetiség), fehérek és feketék, keresztények és zsidók, meg romák is ... És tiszteljük is egymást... (ozorai)