Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-05 / 53. szám, péntek

1993. MÁRCIUS 5. ÚJSZÓ, PUBLICISZTIKA 6 DON-KANYAR '43 „IMÁDKOZZON, S A JÓISTENT KÉRJE..." Nem valószínű, hogy zenetudományi vizsgálódások tárgyává vált volna az a katonanóta, mely a második világháború idején oly mélyrehatóan megragadt a magyar népiélekben. Az otthontól távol került frontkatona számára felidéződik a szülőfalu békés nyugalma, hallani véli a templomba szólító vasárnapi harangszót, miközben megjelenik előtte a szerető édesanya képe, és erre feltör belőle a fohász: „Imádkozzon, s a Jóisten

t kérje, hogy a fiát semmi baj ne érje, odalenn az orosz határszélen." Persze lehet, hogy jóval korábbi eredetű a közkeletű dallamra írt szöveg, s talán akkor, abban az öldöklésben született, amely még nem volt a Hitler által meghirdetett „megsemmisítés háborúja". S lehet, hogy nagyon is alkalmi szándék volt az életrehívója. Az viszont kétségtelen, hogy a magyar honvéd hazavágyása szól belőle, azé a katonáé, aki valószínűleg nem jószántából, hanem behívónak engedelmeskedve került a hadszíntérre. S mintha nem lenne „kisebbrendűségi" érzése abból, hogy nem kétezer kilométerre a hazától, „valahol Oroszországban" védi az országot ahol ez állítólag a legcélszerűbb volt -, hanem csak az orosz határszélen, s ott sem valami nagy lelkesültséggel. A nótából kicsendül, hogy nem kíván sem hős, sem pedig áldozat lenni. S alighanem ez lehetett az általános közérzet, mert különben hogy válhatott volna oly népszerűvé e katonanóta. Ma viszont úgy tűnik, hogy a bűntudatot sulykoló megbélyegzettségtől szabadulva, a túlélőket, sőt az utókort is egyre erősebben foglalkoztatja: kik is voltak ők és elesett bajtársaik ott a keleti fronton, hősök, vagy áldozatok? A múlt tárgyilagos értékelése azonban nehezen szolgálhat egyértelmű válaszadással. Ezt eleve megnehezítik a doni katasztrófa sajátos körülményei. Gosztonyi Péter, a Svájcban élő magyar hadtörténész Jány Gusztáv hadinaplójából idézve érzékelteti až urivi áttörés után kialakult helyzetet: „Az eredeti arcvonal helyszínreállítására nincs mód, az adott helyzetben kitartani már nem lehet, tervszerű vissszavonulás aligha lehetséges, körülzárás esetén nem várható hosszabb kitartás, mert erre a csapatok nincsenek felkészülve." A visszavonulási parancs azonban, ami még némi menekvést jelenthetett volna, ekkor sem hangzott el. Az így bekövetkezett, szörnyű veszteségekkel és kínszenvedésekkel járó szervezetlen visszavonulás szinte elmosta a határt a biztos pusztulás és az életben maradás esélye között. Ez az állapot nyomta rá bélyegét a túlélők ítélőképességére. A fogságba eséstől rettegtek a magyar katonák, érezték, hogy ez egyet jelent a pusztulással. Ezért is áltatták magukat a szovjet támadás megindulása' előtt is, hogy hátha másutt nem olyan rossz a helyzet mint a maguk szakaszán, amit - ahogyan a visszaemlékezésekből kiderül - egymás között „szűzhártyavonalnak" neveztek. A legreménytelenebb helyzetekben is inkább a harcot választották, mintsem a fogságba esést. Hatott a vezetés derűlátást sugalló magatartása is. A katonák nem értették, hogyan szabadulhat rájuk ilyen pokol, amikor ők maguk a háború törvényeinek megfelelően viselkedtek: lőttek, amikor lőni kellett, igyekeztek a végsőkig kitartani az állásokban. S még most, ötven év múltán is, amikor leiidézik tehetetlen kiszolgáltatottságukat, a rajtuk kívül álló okokon tépelődnek, szinte félve a vádtól: felelősek a katasztrófáért Nyilván erősen belejátszott ennek a lelki állapotnak a kialakulásába Jány Gusztáv hírhedt hadparancsa, hogy a visszaözönlő magyar hadsereg elvesztette becsületét. Ez oly megalázóan hatott, hogy a helytállás bizonyítása szinte egyéni-emberi becsület kérdésévé vált. Ezért is találkozik értetlenséggel, sőt tiltakozással az olyaslajta mai megközelítés, mely mellékesnek tartja, hogy jól harcoltak-e a magyar csapatok Tíz évvel ezelőtt az Élet és Irodalom hasábjain a neves történész, Ránki György ezt írta -."Hősiesség, kitadás, egy értelmetlen háborúban semmivel sem jobb, semmivel sem dicséretesebb, mint az engedelmesség, a katonai eskü..." Csakhogy a Don-kanyar túlélőinek tudatában összezavarodtak a fogalmak. Az elismerést a kollektív végzet érzése osztogatta: a pusztulás szörnyű látványa éppúgy, mint az élniakarás ösztöne és az életben maradást segítő magatartás. Bátornak számított az, aki az utolsó töltényig kitartott a fedezékben, de az a zászlós is, akit öngyilkosságba kergetett a hivatalos propaganda, s nem különben az a tisztes, aki tudta, hogy mikor érdemes - társait fedezve - utóvédharcokat folytatni vagy leleményességgel kerülni ki az oroszokat, s a fagyhalállal küszködve eljutnia a a hátországba. A túlélők szemében valahogy az áldozattá válás lett - egyfajta hősiességgé. Úgy érzik, hogy sorsukkal rászolgáltak erre a jelzőre és az utókor megértésére. De valószínűleg azt nem igénylik, hogy sorsukkal ma is játékot űzzenek, mert mi másnak, ha nem ennek tekinthető például magának a szórendnek a megválasztása is. Elesettnek és túlélőnek egyaránt kijáró elégtétel, hogy nem ők a felelősek: kötelességüket teljesítették, vagyis parancsra, mások akaratának engedelmeskedve cselekedtek. Amikor viszont úgy szól a megemlékezés, hogy teljesítették kötelességüket (s ráadásul elhallgatva, hogy kikkel szemben), ez már valójában felmentvényt szolgáltat azoknak, akik az egyszerű ártatlan katonákat a pusztulásba kergették. S ezzel egyetemben példaképpé kezd válni az a magatartás, melyet rossz ügy képviselői és szószólói sugalltak. S innen már csak egy lépés a Horthy-hadsereg egyetemleges rehabilitása és dicsfénybe állítása ártatlanokkal és elvakultakkal, partizánvadászokkal és a zsidó munkaszolgálatosokkal szemben kegyetlenkedő keretlegényekkel együtt. Ugyanilyen csúsztatások gyaníthatók Jány Gusztáv vezérezredesnek az úgynevezett rehabilitálását szorgalmazó szándék mögött is. A történészek többségének nincs kifogása az ellen, hogy felülvizsgálják az 1947-es népbírósági ítéletet, mely ugyancsak nélkülözte a jogállamiság ismérveit. Szabó Péter szerint (Magyar Nemzet, 1993. január 27.) négyszer kellett átdolgozni a vádiratot, hogy meghozzák a halálos ítéletet. Vannak viszont, akik nem rejlik véka alá Jány erkölcsi-politikai felelősségét. Ilyen szellemben nyilatkozott többekkel együtt Nemeskürty István a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének emlékülését követően: „Egészen más kérdés, hogy vétkezett-e vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, titkos tanácsos a magyar katonák, a magyar nép ellen. Erre a kérdésre igennel válaszolok" - mondotta. Súlyosan elmarasztalta Jány Gusztávot annakidején, 1943-ban - Szinai Miklós történész legutóbbi közlése szerint (Népszabadság, 1993. február 19.) - Bajcsy Zsilinszky Endre „a megfelelő katonai konzekvenciák" levonásának elmaradása miatt s a ... „német győzelem felháborító szuggerálásáért és propagálásáért." A sokféleképpen értelmezhető „rehabilitálás" kifejezésbe belefér, hogy egyszer csak vállalható elődként tűnjön fel a Horthy-korszak mint parlamenti és önkormányzati elemekkel tarkított tekintélyuralmi rendszer és annak hadserege hangsúlyozza Sipos Péter professzor. Ennek a rendszernek a képviselői mindvégig abban bíztak, hogy Németország a háború végén is erőhatalmi tényező marad, s féltek úgymond az „árulók" helyzetébe kerülni. Ezért nem tudta döntésre szánni magát Jány Gusztáv a hadszíntéren, s ezért nem vonta le a kellő következtetést a magyar politikai és hadvezetés a doni katasztrófát követően sem. A Glatz Ferenc szerkesztette népszerű História című folyóirat tavalyi 9. száma ismerteti azt a nagyszabású haditudósító-kiállítást, amely 1943 tavaszán a Németország oldalán viselt háború „ragyogó kilátásait" volt hivatott érzékeltetni. Horthy Miklós még tíz évvel a háború után is mentegetőzött Adenauernak az 1944-es kiugrási kísérletért. S ha ma ez a politika válik példaképpé, vajon mi lesz azokkal, akik az antifasiszta koalíció oldalán harcoltak. Ismeretes, hogy nem volt a fasizmus elleni küzdelemnek olyan európai csatatere, ahol ne harcoltak volna magyarok. Ezek után majd ők kényszerülnek magukba fojtani emlékeiket? Alighanem ez lesz a huszadik század egyik csodája. KISS JÓZSEF A megszállók és a város egymásnak feszülő erői 1919 február 13-án Pozsony főterén összecsaptak. Az erkölcsi fékek, melyek hetekig oly példásan működtek, kioldódtak, a fegyverek megszólaltak. A barbárság megszületett és hét halottat hagyott a téren, egy további áldozat a kórházban halt meg, a temetés napján pedig a Margit utcában (mai Žabotova) egy tizennégy éves gyermeket lőtt fejen a sztrázsáló cseh katona. Ez az eset is ugyanolyan banális volt, mint amilyen banálisak voltak a főtéri vérengzés indítékai. A Híradó így számolt be róla: „ Vasárnap reggel, amikor még el sem temették a szerdai vérengzés áldozatait, újból gyilkolt a Mannlicher-golyó. Egy poszton álló cseh katona, igazán a legkisebb ok nélkül, fejbe lőtt egy pozsonyi fiút, aki nyomban meg is halt... A Margit utcában néhány kisfiú hancúrozott, akikre az ott posztoló cseh katona rászólt. Természetesen a gyermekek nem értették, mit akar a katona és tovább játszottak, mire a poszt megkergette őket. A fiúk futásnak eredtek, és egyikük, Hubert Károly vasúti málházó tizennégy éves tia megállott egy percre, hogy a lábáról leoldódó kamáslit megigazítsa. Most olyan pozícióban volt, amikor háttal volt tordulva az őket kergető katonának, aki azt hitte, hogy a fiú csúfolódásból a fenekét mutatja neki. Előkapta a puskáját - a szegény fiú e pillanatban hátra tekintett, vajon követi-e őket a katona? Egy dörrenés, a fiú holtan bukott le: fején ment át a golyó." A vérlázító újabb gyilkosság ellenére délután a szerdai tüntetés áldozatainak temetésén semmiféle rendbontás nem történt, „A mély tájdalom a külsőségekben is megnyilvánult - írta a Híradó. - Emberemlékezet óta ekkora tömeg még nem vonult ki temetésére. Bár ki volt mondva, hogy csak küldöttségek vegyenek részt, már csak a térhiány miatt is vissza kellett tartani a nagy tömeget, az összes szervezet ki se vonult, mégis legalább 20-22 ezer ember feketéllett a Virágvölgyi temető körül. Megdöbbentő volt a csend, ami ebből a roppant tömegből kiáradt. A megilletődöttségnek ez a némasága beszédesebb volt minden hangos szónál." Ezután a lap részletesen beszámolt arról, hogy a temetést maga a szociáldemokrata párt rendezte, a munkásság vezetői garantálták a rendet, melyet 600 karszalagos rendező biztosított. A temetés ideje alatt a katonaság nem hagyhatta el a kaszárnyákat. A gyászmenet a Duna utcai Munkásotthonból indult, a különböző szervezesem tanultak és semmi jót sem lehet tőlük várni. De vajon mit szóltak mindehhez azok a szlovákok, akik a csehek oldalára álltak, s akikről jól tudjuk, hogy a túrócszentmártoni deklaráció meghirdetésekor sem voltak egyöntetűen csehpártiak. És végül: „Mit szól nem egymás mellett és egymás mellett önmagunkra vonatkoztatva kell megismételnünk Náthán próféta szavait: «Te vagy az az amber» - nem egymásra mutatva, hanem kezünket szívünk felé hajtva kell ismételgetnünk: Irgalmazz nekünk! Tudom, nem politikus beszéd ez, de hisz ezt tőlem senki se kívánhatja. Nem mint politikus jöttem ebbe a városba, hanem TEMETÉS ÉS TETEMREHÍVÁS tek, gyárak, egyletek, iskolák és az egyetemi ifjúság gyászszalaggal átkötött lobogói alatt. A temetőbe csak a küldöttségeket engedték be. A sírnál megjelent Cajo Ouiseppe olasz ezredesnek, az új városparancsnoknak a segédtisztje, aki óriási koszorút hozott, s kijelentette, hogy az új városparancsnok „ugyanolyan érzésekkel van eltelve Pozsony város közönsége iránt, mint elődje, Barecca ezredes", aki a véres események után leköszönt. A temetés egyházi szertartását követően a munkásság szónokai a józanság hangján szólottak a gyászolókhoz. Fehér Ferenc a munkástanács nevében kijelentette: „Nem esküszünk bosszút, hiszen akik fegyverrel rontottak reánk, nem tudták, hogy testvérgyilkosokká tette őket a tudatlanság... Jöjjenek a bűnösök és törjön össze a szívük, ha van. Nézzék, lássák munkájukat." Wittich Pál, a szociáldemokrata párt vezére Schillert idézte: „Az élet nem a legfőbb földi jó. A legborzasztóbb szörnyűség a bűn!" A gyászbeszédek után a munkás dalegyesületek közős kórusa gyászdalokat énekelt, majd „Munczy Béla és Vízváry Béla egyesített bandái - kb. ötven muzsikus - rázendített a régi magyar búsuló nótára: Kitették a halottat az udvarra... Húszezer ember fakadt sírva a szomorú dalra. Amikor a vértanúk koporsóira hullani kezdtek a göröngyök, megindult a tömeg hazaié lé, csöndben, lehajtott lejjel, magával víve egy olyan temetés emlékét, amit soha feledni nem lehet." (me, ilyen volt a tragikus napokban Pozsony lakosságának szinte példátlan józansága. De mit gondoltak, miként éreztek Pozsony megszállói? Okultak-e a véres tragédiából? A Margit utcai gyermekgyilkosság azt példázta, hogy a cseh megszállók mitehhez a pozsonyi zsupán, aki pap, és oly sokszor hirdette a szeretetet? tette fel a kérdést a Híradó munkatársa, majd így folytatta: - Mit szól hozzá a szlovák kormány, amely oly büszkén hirdette, hogy leiszabaditóként jött ide? Szép kis szeretet, szép felszabadítás!" Zoch Samu, a zsupán a városi képviselő-testület tizenkét tagjának javaslatára minden ellenkezés nélkül öszszehívta a város vezetőinek rendkívüli ülését. A tanácskozás előtt a tizenkét tag határozati javaslatot dolgozott ki, s ennek szövegét leközölte a sajtóban. A megszállók magatartását elítélő határozat a bűnösök méltó megbüntetését, a megszálló seregek lecserélését, a tanulságok érvényesítését és az áldozatok hozzátartozóinak kártalanítását követelte. A rendkívüli tanácskozást február 22-én délelőtt tíz órakor Zoch Samu zsupán nyitotta meg, s legnagyobb meglepetésre, azonnal javasolta a határozat szövegének jóváhagyását. Kazocsay Árpád városi plébános, aki a temetés egyházi szertartását is vezette, kijelentette, hogy a határozati javaslat kidolgozóit „semmiféle politikai célok nem vezették, hanem egyedül és kizárólag az emberiesség örök törvénye és Pozsony jól felfogott érdeke" A plébános mértéktartó megnyilatkozására Wittich Pál javasolta, hogy a határozatról mégiscsak tartsanak vitát, mert „rendkívül tontos dolog annak a megállapítása, hogy ki a felelős az elpusztult nyolc ember életéért". Javaslatát Fehér Ferenc is támogatta. A megkezdett vitában elsőnek Zoch Samu zsupán emelkedett szólásra, s már az első mondataiban megcsillogtatta papi szónoki képességeit, azután így folytatta: „Nekünk nem szabad ma egymással szemben állnunk, hamint ember, s mint ember akarok itt tovább működni. Nem politikus beszéd az, amely csak a maga igazságát hangozatja, de erre most nincs is szükségünk. Mi nem mint politikusok, hanem mint a halál tuvalma által sújtott emberek állunk itt. S midőn én magamra vonatkoztatva elmondom: „Te vagy az az ember", s midőn az urakat arra kérem, próbálják meg működésüket ezen elv szerint megvizsgálni, azt hiszem legjobban használok az emberi társadalomnak, s ami a társadalomnak használ, az jópolitika. Mert nem az a fő kérdés most, hogy ki okozta?, Iianem az, ki akadályozza meg ennek a megismétlődését." Zoch Samu felszólalása után Bittel Ferdinánd ismét azt javasolta, hogy általános vita nélkül fogadják el az előterjesztett határozati javaslatot. Indítványára Dewald Hugó, a német radikális párt képviselője izgatottan felugrott, s az egész vezetőséget felháborítva kiáltotta, hogy „Ez nem tánciskola!" Az egész város nevében bosszút követelt, mire a néme'úl ordítozó Dewaldra Guttmann Frigyes, az Apolló-gyár igazgatója ugyancsak németül kiáltott rá: „önnek nincs joga a polgárság nevében beszélni!" Dewald azonban nem engedett, s most már Wittichhez csatlakozva, maga is vitát követelt. Erre azonban Wittich ugrott fel: „Ezt az idiótát nem lehet kibírni! kiáltotta, aztán így folytatta: - „Ha ön támogatja a vitát, akkor mi visszavonjuk az indítványt!" A botrányba fulladó veszekedésnek Zoch Samu vetett véget. Javasolta, hogy a határozatot hagyják jóvá, s a vitát halasszák máskorra. Ezt mindanynyian elfogadták. Igy végződött a városi vezetőség ülése. Mondanunk sem kell, hogy a vitát sohasem folytatták, s a bűnösök büntetlenek maradlak. A történelem fintora az is, hogy a Virágvölgyi temetőt, ahová a vérengzés áldozatait eltemették, éppen az a kormányzat számolta fel a hatvanas évek elején, amely oly büszkén vallotta magát a munkásság hatalmának és a forradalmi hagyományok örökösének. Ezt kívánta jelképezni a temető helyén létesített tágas parkban felállított munkásőr szobra is, amely hetykén hirdette, hogy „múltat eltörölve" végleg kell átmosni az emberek emlékezetét. És ez a szándék máig szándék maradt. Bár a szobrot már eltávolították. SZŐKE JÓZSEF A pozsonyi városháza, ahol 1919. február 22-én a városi vezetőség tanácskozott MűLTFAGGATÓ