Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-05 / 53. szám, péntek

KULTÚRA . ÚJSZQm 1993. MÁRCIUS 5. NEM EGY, HÁROM REGIONÁLIS KÖZNYELVÜNK VAN Tolcsvay Nagy Gábor budapesti nyelvész A különbözés egysége a nyelvművelésben című cikkében (Új Szó, 1993. január 20.) reagál A köznyelv fejlesztéséről nem mondhatunk le című írásomra (Új Szó, 1992. november 10.), amelyben a lap a múlt évi budapesti nyelvművelő konferencián elhangzott előadásom rövidített változatát közölte. Válaszcikkében a szerző hangsúlyozza: félreértettem szándékát; nem kívánja a kisebbségi magyarokat „nyelvi önállóságra ítélni", mint azt a budapesti Regio című folyóirat 1991/3. számában megjelent A nyelvi közösség és a nyelvi egység, kisebbségben című írása alapján feltételeztem. Én meg az Új Szóban megjelent cikkének elolvasása után azt jelentem ki, ha a Regio-cikkben is azt olvastam volna, amit ebben, nem lett volna köztünk vita. De nézzük, mit is írt abban a cikkben! A szerző a Regio említett számában Ágoston Mihály vajdasági nyelvész Rendszerbomlás? című nyelvművelő könyvét (Fórum, Újvidék, 1990) bírálja, s közben A magyar nyelv szlovákiai változatai című cikkemnek (Magyar Nyelvőr, 1989, 140-141. lap) számára alkalmas részeit is felhasználva, kifejti mondanivalóját és elképzeléseit a kisebbségi nyelvművelésről. Számomra még a sokadik újraolvasása után is azt sugallja a cikk - nyilván ezzel a céllal is írta a szerző -, hogy a magyar kisebbségeknek ki kell alakítaniuk a saját regionális köznyelvüket, s nem kell feltétlenül a központi magyar standardhoz (köznyelvhez) igazodniuk. Ezt bizonyítják a következő idézetek is: „Kell-e a határon túli magyarságnak a magyarországi normához igazodnia, s ha igen, milyen mértékben...? Egyáltalán lehetséges-e ez az igazodás? Az egészséges, tehát élő, alkotó nyelvmegőrzést az igazodás segíti elő vagy a nagyobb fokú önállóság, a regionalitásnak az eltérő körülmények és a más nyelvű hatások miatti előnyben részesítése, vagy a kettő közötti arány keresése?" (i. m. 166); „A határozott igazodási vágy érthető: az elszakított, elszigetelt kisebb közösség minél szorosabban és minél tökéletesebben akar a nagy anyaközösséghez tartozni. De a kötődéshez nem tartozik hozzá feltétlenül a teljes idomulás, vagyis a részleges önfeladás" (i. m. 168). Tény, hogy nem mondja kí a szerző azt, hogy el kell szakadnunk a magyarországi köznyelv használatától. Sőt hangsúlyozza: „A hagyományokra és a speciális helyzetekre támaszkodó régiónkénti, országonkénti relatív magyar nyelvi önállóság nem a magyar nyelvi egység tragikus megbontása, hanem a reális lehetőségek számbavétele alapján ennek az önálló és mégis összetartozó közösségeknek az életben tartására, öntudatának és önbizalmának visszaadására szolgáló út" (i. m. 171); „Összefoglalásul: a határon túli magyarság régiónkénti nyelvi tudatát saját hagyományaik alapján és speciális körülményeik között kell megerősíteni. Ez nem jelenti a magyarországitól, az összmagyartól való elválasztást, csupán az egészséges önállóságot" (uo.). De a cikk végén mindehhez hozzáteszi: „... a határon túli magyarság befogadhatja a magyarországi »központi« nyelvváltozatok) fejleményeit, de annak (sic!) gyors, mesterséges élés kiterjesztése nem kívánatos" (i. m. 173). Az idézetek jól szemléltetik a szerző - kétségtelenül jó szándékú, mégis - veszélyt rejtő nézetét. Az önállóság minden téren csábító lehetőség napjainkban; látszatra a nyelvi önállóság is az lehet, mégsem tarthatjuk annak. Hiába nem akarja a szerző a határon túli magyarságot elszakítani a „központi" magyar nyelvtől, elszakad az magától is, ha országonként egy-egy regionális standard (?) használatára kényszerítjük (persze, ha ez egyáltalán lehetséges; bővebben erről lejjebb!). Különösen akkor szakad el, ha a „központi" nyelwáltozat(ok) fejleményeit nem is igyekszünk elterjeszteni. De ezzel már a nyelvművelés egyik legfontosabb feladatát kérdőjelezi meg a szerző. Zavaró, hogy az inkriminált cikkben mind a kisebbségekkel, mind Magyarországgal kapcsolatban csak egy-egy regionális köznyelvről beszél, s ezt nevezi standardnak. íme: (Ágoston Mihály olvasóját) „a köznyelv terminusa ejti zavarba: nem lehet tudni, hogy a vajdasági magyar regionális köznyelvről (standardról, ha létezik ilyen) van-e szó vagy a magyarországiról, vagy esetleg egy, az egész magyar nyelvterületre érvényes standardról" (i. m. 166); „Viszszatérve Jakab István gondolataihoz: itt sem tudni, hogy az általa jelzett (eszményített) köznyelv a felvidéki magyarság standardjaként él, vagy az egyetemes magyar standardként kell szemlélni" (i. m. 169-170); „Regionális standard Magyarországon is létezik, miért épp a határon túl nem szabadna megengedni, főképp kiejtési és szókészleti kérdésekben?" (i. m. 172). Engem nagyon zavart ez a szakszóhasználat fogalmi és rendszerezési tekintetben is. Tudomásom szerint ugyanis a köznyelv (jelző nélkül), továbbá a standard vagy sztenderd az egész magyarság választékos nyelvváltozatának a neve. (Érdekes felfedezés volt számomra: Új Szó-beli cikkében már a szerző is így vélekedik.) Továbbá: sem a magyarországi, sem a felvidéki vagy más kisebbségi magyarság nyelvhasználatával kapcsolatban nem beszélhetünk regionális köznyelvről, csak regionális köznyelvedről. Hiszen ezek átmeneti változatok a nyelvjárások és a köznyelv között, amelyekhez kisebbségi körülmények között még idegen hatás is társul. Szlovákiában legalább három van belőlük. A már említett Nyelvőr-cikkemben, amelyből a szerző többször idéz, a következő hármat találhatja az olvasó: szlovákiai palóc vidéki, szlovákiai északkeleti és csallóközi regionális köznyelv. Úgy látszik, ez elkerülte Tolcsvai Nagy Gábor figyelmét, különben talán utalt volna rá, amikor a regionális sajátságok befogadására ösztönöz bennünket. Elfogadjuk mi a regionális köznyelvet mint a köznyelvnél alacsonyabb szintű változatokat, de csak így, csokorban: mindhármat együtt. Ha a szerzőre hallgatva egyet fogadnánk el, vajon melyik lehetne az? Ha a szlovák hatásban nincs is nagy különbség itt, a magyarok lakta területen, nyelvjárási tekintetben bizony van. Egyrészt ezért nem lehet nálunk szó egyetlenegy regionális köznyelvről. Másrészt ez veszélyes is volna, mert az egyetemes köznyelv helyettesítőjévé válhatna. Márpedig bizonyos közéleti területeken mi is választókos egyetemes köznyelv használatát igényeljük. Nyilván az is elkerülte a szerző figyelmét, hogy ugyanabban a Nyelvőr-cikkben a választékos köznyelvről is ezt írom: „Művelt köznyelven nem feltétlenül a köznyelv »steril", »színtelen-szagtalan«, vagyis teljesen jellegtelen változatát értem - nálunk ilyen aligha képzelhető el -; ide tartozónak vélem azt a változatát is, amelyen még a nyelvjárás színeiízei kis mértékben érezhetők, s az idegen hatás sem jelentkezik benne feltűnő mértékben (145). Nem vagyok tehát biztos abban, hogy vonatkozhat rám - vagy akár Ágoston Mihályra - a szerzőnek az a megállapítása, hogy „nyelvi egység megőrzése végett saját régiójuk leghagyományosabb nyelvi rétegét, a terület nyelvjárásiasságát is feláldoznák" (Regio, 171). Azt hiszem, túlteljesítettem T. N. G. barátom kívánságát: egy regionális köznyelv helyett hármat ismertem el. S nem is most: jóval régebben. Csak nem vette ezt észre cikkem olvasása közben. Ha ő mégis az egy nyelvváltozathoz ragaszkodik, mi nem vagyunk ellene; de az csak a regionális köznyelvek fölötti változat: az egyetemes köznyelv lehet. Attól sem kell tartania, hogy ez a „pesties" nyelvváltozat lesz. Ő ugyanis ezt tartja normatívnak, s ettől félt bennünket (Regio, 171). Nem hiszem, hogy akad nálunk ember, aki a „pesties beszéden" a normatív nyelvhasználatot értené. Ezen a pestiek bizonyos rétegének városias-zsargonos nyelvhasználatát értik. Ezt nálunk hiába propagálnánk. Az egyetemes (választékos) magyar nyelv elsajátításának fontosságát azonban tudtommal itt még senki sem vonta kétségbe, ha az megfelelő formában került szóba. JAKAB ISTVÁN TUDUNK SZLOVÁKUL? A DILETTÁNSOK TEKINTETNÉLKÜLISÉGE A közelmúltban szinte naponta olvashattuk a híreket, melyik iskolába mikor íratják be a kis elsősöket. És gyakoriak a különböző figyelmeztetések, fölhívások is, hogy a magyar szülők magyar tanítási nyelvű iskolába írassák be gyermeküket. Az érveket mindnyájan ismerjük: ez nemcsak jogunk, hanem erkölcsi kötelességünk is, hiszen megmaradásunk alapvető föltétele. A statisztikák szerint a magyar gyermekek körülbelül egynegyede szlovák iskolába jár. A magyarázatok nyilván eltérőek, a fő okot abban kereshetjük, hogy a szülők elhitték: az érvényesülés felé a szlovák iskolákon keresztül vezet az út. Hiába ismétlik a hozzáértők: az anyanyelvi oktatás - akár az anyatej - nem helyettesíthető; ellenkezőleg, aki nem anyanyelvén keresztül szívja magába a tudás alapjait, annak (többnyire) pótolhatatlan hiányai lesznek. Ezt az érvényesülési elméletet már a kommunista időkben is terjesztették. Napjainkra „jóindulattá" módosult, amennyiben úgynevezett alternatív iskolákkal akarnak levenni a lábunkról. Sajnos, még mindig sokan hisznek ilyesminek, annak ellenére, hogy ez a „jóindulat" ugyancsak sántít - mert, ugye, ki volt az, aki az anyanyelvi érvényesülés legfelsőbb (okát megelőlegező magyar egyetemről hallani sém akart? Gyermekeink érvényesülésével összefüggő érvelésrendszer tulajdonképpen egy tézisen alapul: hogy tudniillik a magyar iskolákat végző gyerekek hátrányos helyzetbe kerülnek, mivel nem tanulnak meg jól szlovákul. Példákkal is szolgálnak erre. Cáfolatukkal kár foglalkozni, hiszen naponta tapasztaljuk a (szándékos?) félremagyarázás, tehát a félrevezetés módszerének alkalmazását. S ami igazság van benne, az nem általánosítható. Mert nem ez a tipikus. Akinek módja volt (és van) figyelemmel kísérni a szlovák nyelv oktatását magyar iskoláinkon, az tudja, hogy a színvonal töretlenül fölfelé ível és nem veszi be a „gyenge színvonal" pszeudoelméletét. S éppen ez az, amit - meglepetésemre - senki sem tesz szóvá. Akik gyermekeink rossz szlovák tudásáról kárognak, azok egyszerűen nern ismerik a helyzetet. Nyelvismeretük természetesen nem hasonlítható össze a szlovák anyanyelvű gyermekek tudásával, dehát erre csak a dilettáns nincs tekintettel. S aki gyenge szlovákból, az többnyire anyanyelvéből (és a további tantárgyakból is) gyenge ami hozzáértő (pedagógus) számára szintén közhely. A meghökkentő az, hogy sok komoly és művelt ember téveszti mindezt szem elől, olyanok, akiktől pedig elvárható volna, hogy tudják, vagy legalább fölismerik a dolgok ilyetén állását. Persze akad, aki valóban nem jól beszéli/érti a szlovákot, esetleg aki hiányos szaktudását nyelvi problémákkal próbálja menteni, de ismétlem: nem az a jellemző. Hanem az, hogy gyermekeink egyre jobban beszélnek szlovákul - a szlovák-szakosok ennek hiteles megmondhatói. Persze az is kérdés, mit értünk a jó nyelvtudáson. Bírja bár tökéletesen nyelvünket egy idegen (nyelvtani, lexikai, stilisztikai szempontból egyaránt), ám ha kiejtéséből hallatszik, hogy nem anyanyelve, képesek vagyunk ujjal mutogatni rá. Aki pedig anyanyelve ellen akár durva hibát vét is, annak azt nagyvonalúan elnézzük. Ez a helyzet a magyarok, illetve a szlovákok szlovák tudása körül is. Számunkra a szlovák nyelv elsajátítása szükség, de erkölcsi kötelesség is. Az alap, a kiindülópont akkor is anyanyelvünk marad. Ha tehát föltesszük a kérdést, mit jelent jól megtanulni egy nyelvet, előbb tisztázni kell, mire való tulajdonképpen egy nyelv. Ha úgy véljük, hogy a nyelv funkciója a kommunikáció, gondolataink, érzelmeink, problémáink stb. közlése, akkor a nyelvtani hibák, sőt a helyesírás is (eretnek gondolat!) másodlagossá válik. A legfontosabb az, hogy közölni tudjuk (érthetően) azt, amit éppen kell - szóban és írásban (itt már a helyesírás sem hanyagolható el!). A jó nyelvhasználat mértékét, mércéjét tehát a napi gyakorlathoz és szükséghez mérten lehet csak értelmezni. Sok mindennel függ ez össze. De aki idegen nyelven nem tudja kifejezni magát, az nyilván anyanyelvén sem tudja azt megtenni megfelelően. Ezért is fontos, hogy az alapokat, a készségeket anyanyelvünkön sajátítsuk el. Magyar tanítási nyelvű iskolákban. Persze van jobb és kevésbé jó iskola. De ez nem az oktatási nyelvtől függ, csak - sajnos gyakran annak minősítjük, hogy egyéb meggondolásainkat álcázzuk. Csakhogy kisebbségben mindig bonyolultabb, s áldozatokkal, nemritkán különböző nehézségek leküzdésével jár. De az már rajtunk múlik, mit vállalunk. Minthogy az is, meg akarunk-e maradni. Mert az anyanyelvi oktatás ennek egyik rendkívül fontos tényezője. Aki tehát azt hiszi, gyermeke számára jobb, ha szlovák iskolába járatja, tévhitben él. Ezt már Komenský is tudta. Számtalan jeles tudósunk, művészünk, orvosunk, mérnökünk stb. példáját idézhetném annak bizonyítására, hogy az anyanyelvi oktatás (esetünkben a magyar alapiskola, érettségi) nem jelent hátrányt, hogy a magyar iskolában is jól (sőt: egyre jobban) meg lehel tanulni szlovákul. Aki ennek ellenkezőjét állítja, az vagy nem ismeri a helyzetet, vagy rosszindulatú. AICH PÉTER Kis NYELVŐR „SZŐRÉN-SZÁLÁN" Ml MINDEN TÖRTÉNHET? Szövegeinkben sok a szólás vagy szólásszerű szerkezet. Ez azt bizonyítja, hogy kedveljük a szólásokat, hiszen szemléletesebbé, könnyebben érthetővé teszik mondanivalónkat. Szövegeinkben sok az elrontott szólás, eltorzított szólásszerű szerkezet. Ez viszont arra utal, hogy nem ismerjük jól szólásaink helyes alakját, esetleg nem vagyunk tisztában jelentésükkel, használati kérdéseikkel. Az ilyen elrontott vagy helytelenül használt szókapcsolatok zavarossá teszik közlésünket, s akadályozzák az olvasót a szöveg megértésében. Ismerünk egy ilyen szólást: szőrén-szálán elvész. Ilyen változata is előfordul: szőrén-lábán elvész. A szólásmagyarázók szerint ennek a szólásnak az eredeti formája ez volt: szőrén-szárán ismerik let, s a lóval kapcsolatban használták. A lovat ugyanis - főként az ellopott lovat - szőréről és lábszáráról ismerte fel a gazdája. Hogy a szár a lábszárat jelentette, bizonyítja az is, hogy a régi írások szerint is a lovat „szőrén és lábán" ismerték meg. A szőrén-szárán és a szőrén-lábán ugyanazt jelentette. Az elvész, elveszik igével, főként ennek múlt idejű elveszett alakjával csak később kezdték használni a szőrénszárán, szőrén-lábán összetételeket. A szárán tag r-jéből disszimiláció folytán könnyen lett /, akárcsak a Barbara névben, amikor az Borbálává vált. A szőrén-szálán változat kerülhetett már össze az elveszett igealakkal. Hiszen már a szőrén-szálán ismerik fel sem \ olt annyira érthető, mint a szőrén-szárán ismerik fel, nemigen zavart tehát senkit az igecsere. [gy ez az igealak került a szőrén-lábán változathoz is. A szólás alakulása - úgy látszik - még nem záródott le - jegyezhetnénk meg tréfásan -, mert a napokban egyik prózaírónk humoros írásában ilyen formában találkozhattunk vele: „Hogy szavamat ne feledjem, kisebbségi ember a haverom, szőrén-szálán magyar." Hogy még ki mi lesz vagy nem lesz, mi minden történhet itt szőrén-szálán, annak csak a jó Isten a megmondhatója. Egy azonban biztos: a szörén-szálán összetételt csak az elvész vagy elveszik ige valamelyik alakjával együtt ajánlatos használni, esetleg az eltűnik, odalesz igékével. Az idézett mondatba inkább a szegrőlvégről illik... szegről-végről magyar. De aki helyes alakban használja a szőrén-szálán elveszett, eltűnt szólást, nem mindig használja helyes jelentésben. Nemrég ebben a mondatban találkoztam vele egy újságíró cikkében: „(a könyv)... megjelenése után szőrén-szálán eltűnt a könyvesboltokból, de most látom, hogy a polcomról is." Mivel a szőrén-szálán elveszett, eltűnt, odalett jelentés ez: nyomtalanul elveszett, a szerző polcáról még eltűnhetett a könyv szőrén-szálán, de a könyvesboltokból nem. Szőrén-szálán ugyanis csak az tűnhet el, amit rendszerint ellopnak, illetve amiről nem tudjuk, hová lett. Például ha valaki nem írja fel, kinek adja kölcsön a könyvét, mondhatja azt róla, hogy szőrén-szálán eltűnt. De a könyvkereskedésben rendszerint nem nyomtalanul tűnnek el a könyvek - az ellopottakat kivéve -, hanem eladják őket, és ennek nyoma is marad. J. I.