Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-04 / 52. szám, csütörtök

7 PUBLICISZTIKA 1993. MÁRCIUS 4. MEGŐRIZNI A MEGTARTÓ ERŐT MÁTYUSFÖLDI KÖRKÉR ISKOLÁKRÓL A közelmúltban lezajlott beíratások után világosabb kép alakult ki magyar tannyelvű iskoláink közeljövőjéről. Ismertté vált, milyen létszámúak lesznek a szeptemberben induló első osztályok, nyilvánvalóbb lett, mire kell a hangsúlyt fektetni a fennmaradás érdekében. Sok magyar kisiskola számára a beíratás válasz az állandó problémaként tolakodó kérdésre - leszünk-e még jövőre is? Fellélegezhettek-e a beíratás után, avagy fokozódott a veszélyeztetettség érzete? Erre a kérdésre kerestük a választ Mátyusföld egyik csücskének három szomszédos községében: Vízkeleten, Hidaskürtön és Feketenyéken. Vízkeleten a szlovák és a magyar tanítási nyelvű alapiskola egy épületben van. Az előbbi teljes szervezettségű, 7 környező faluból ugyanis ide járnak felső tagozatra a szlovák nemzetiségű, illetve a szlovák iskolát választott gyermekek. Az utóbbi csak alsó tagozattal rendelkezik. Takaros, rendezett, sajátos arculatú kisiskola! - szögezem le magamban, amikor az összevont harmadik és negyedik osztályba kopogtatunk az iskola igazgatóját keresve. Bodri György igazgató megnyugtat bennünket: 19 gyermeket jegyezhettek be az első évfolyamba, amire az utóbbi 10-12 évben nem volt példa. - Amíg régebben a községből a közeli városokba, leginkább Galántára szivárogtak el a fiatalok, most kedvező jelenséget észlelünk: visszaköltöznek a családok. Ez bizakodóvá tesz bennünket. Ha nem rosszabbodnak a jelenlegi oktatásügyi törvények, akkor hiszem, hogy két éven belül négy osztályunk lesz - mondja derűlátással az igazgató. Annak tudatában, hogy az elmúlt 2-3 évben a magyar iskola puszta léte forgott kockán a faluban, helyzetértékelése megnyugtató. Minden jel arra mutat, Vízkeletnek belátható időn belül nem kell attól tartania, hogy megszűnik magyar iskolája. Igaz, Bodri Györgyöt is aggasztja az oktatásügyi tárca némely megnyilvánulása, alternatív nemzetiségi iskolákkal kapcsolatos terve. Nem kis problémának mondja a kisiskolák lefaragott költségvetését, a szerényebb tankönyv- és tanszerellátást. Szerencsére, takarékossággal és az önkormányzat hatható anyagi támogatásával ellensúlyozni tudják a szerényebb költségvetést. Egyelőre felszereltségben sem maradnak el a szlovák iskoláktól, bár a napirenden elkövetett betörések miatt nem érzik biztonságban audovizuális berendezéseiket. A tőszomszédságban levő Hidaskürti Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolába a környező három községből járnak a tanulók. Saját tapasztalatból tudom, hogy tizenöthúsz évvel ezelőtt három, sőt négy párhuzamos osztálya is volt a felső tagozatnak. Bár közben korszerű épületbe költözött az intézmény, tanulóinak száma ugyancsak megcsappant, rég megszűntek a párhuzamos osztályok. A több mint háromévtizedes pedagógiai pályát maga mögött tudó, az első osztályosokat tanító László Anna a gyermekek számának megfogyatkozását több okkal magyarázza: - Hidaskürtön, de a környéken is megfogytak a fiatal családok. A szaporulat is csökkent. A fiatal házasok ritkán vállalnak két gyermeknél többet. Ez okozza a nagyobb problémát. Kisebb gondként jelentkezik, hogy a szülők szlovák iskolába íratják gyermekeiket. Kevés a gyerek. Tanúi vagyunk viszont olyan jelenségnek, hogy a családok a városból visszaköltöznek községünkbe. Ez javíthatja a helyzetet. A tanárnő, akinek gondoskodása alatt nemzedékek tanulták meg Hidaskürtön a betűvetést, nosztalgiával gondol azokra az időkre, amikor 30-nál több nebuló ült az első osztály padjaiban. Már évek óta húszon aluli az elsősök létszáma, s most is 17 csemetét jegyez a jövendő első osztály. Gágyor József igazgató helyzetértékeléséből inkább a borúlátás cseng ki: - Bizonytalanná váltunk a jövőt illetően. Rossz, hogy nincsenek információink arról, milyen intézkedésekre készül a minisztérium az osztálylétszám, a kötelező óraszám módosításával kapcsolatban. Rebesgetik, hogy 40-re emelik az osztálylétszámot, pletykák keringnek az alternatív iskolákról... Értelmező szótárunk olyan szót, hogy törökösíteni, nem ismer, sajnos, eiszlovákosítani kifejezést igen!... Nem akarunk mást: anyanyelven oktatni, becsületességre, szeretetre nevelni csemetéinket. Amíg az iskolaudvar betonjárdáján a kapuhoz érünk, több tanulóval találkozunk. Mindannyian ránk köszönnek. Az igazgató szavai jutnak az eszembe a szeretetre nevelésről. Feketenyék, szomszéd falu. Már több éve csak magyar tanítási nyelvű alapiskolája (1-4 évfolyam) van. A felső tagozatot Hidaskürtön végzik tanulóik. Megvan négy önálló osztálya, sőt Fodor Rudolf igazgató megelégedéssel mondja, hogy tavaly a negyedik osztály 23 tanulója az utóbbi évtized rekordját jelentette. Most tizennyolc gyermeket számlál a beíratási jegyzék. Köztük van néhány olyan család gyermeke is, akik eddig szlovák iskolába járatták gyermekeiket. A helyi hivatal anyagilag is támogatja az iskolát, tavaly például 20 ezer koronával. A szomszédos iskolákhoz hasonlóan, itt is rettegnek, hogy az oktatás korszerűsítését szolgáló felszerelés tolvajok martaléka lesz. Nem is alaptalan aggodalmuk, mert ottjártunkkor a falu óvodájába törtek be, s még a következő napi ebédre előkészített húst is elvitték. Ledneczky Gyöngyi pedagógus az első osztályosokat tanítja. Elmondja, hogy a Tolnay-módszert alkalmazzák, egyelőre kísérletképpen, de biztató eredménnyel. Pálfi Annamária tapasztalt pedagógus, a magyar iskolák jövőjével kapcsolatban megjegyzi: - Az anyanyelvi oktatás - megtartó erő. Nemzeti identitásunk forrása. Ezért kell ragaszkodni iskoláinkhoz. MÁZSÁR LÁSZLÓ Gyökeres György illusztrációs felvétele V

árjuk a vonatot. Kint állunk a sínek mellett, a vaspálya itt olyan egyenes, mint a nyíl. Ha a földnek nem volna görbülete és jó sasszemünk lenne, ellátnánk Norvégiáig, a Lappföldig vagy még annál is tovább. De, sajnos, a Föld gömbölyű és a szemünk se olyan, mint a sasé. Most ezen búslakodhatnánk egy sort, ha nem volna hétköznapibb búslakodni valónk. Például amiatt, hogy a gyufa már megint megdrágult. Újdonsült festő ismerősöm más miatt borong. Hogy mi miatt, még nem tudom, de hogy nem a megdrágult gyufa miatt, arra mérget vehetnék. Attól nem hervad így le senki, ő pedig nagyon le van hervadva. És mázsás sóhajok szakadnak föl a melléből. Velem együtt ő is a messzeséget kémleli, a végtelenbe futó vasúti síneket, amelyeknek a végén Oroszországot képzeli el, vagy éppenséggel Moszkvát, minden oroszok szent városát. Pedig ha pontosan tudná, hogy az a hely, ahol állunk, hol van, és ha ezek a nyílegyenes sínek ilyen nyílegyenesen folytatódnának az Északi-sarkig, nem kalkulálná bele az ábrándjaiba Moszkvát, mert ez az elképzelt nyílegyenes vonal még csak Oroszországot sem érintené, pedig meglehetősen nagy darab föld. Ám lehet bármekkora, nem ér fabatkát sem, ha nekünk hátat fordított. Mert hátat fordított! Sőt, ami még ennél is jobban fáj: elárult bennünket. Ezeket a szomorú dolgokat ecseteli most nekem alkalmi ismerősöm, a festő. Komoly embernek látszik, olyan és akkora az üstöke, mint Radovan Karadzsicsé, búsan lengeti most ezt a hajzatot az északi szél, amelyről a vonat érkezését várjuk. Sajnos, nem a Puskin Expresszt és nem is a berlinit, csupán a szabadkai személyvonatot. De az is késik. Ami csak meghosszabbítja gyötrődésünket, jóllehet, ezt már a vonaton is lehet folytatni. Vigasztalni próbálom alkalmi ismerősömet, aki a hóna alatt néhány becsomagolt vásznát szorongatja, azzal próbálom vigasztalni, hogy Oroszország nem nekünk, pravoszláv testvéreinek fordított hátat, nem minket árult el, talán csak félreértésről van szó, egyszer fény fog derülni erre a félreértésre, és minden újra helyrerázódik. Nem, nem, csóválja nagy busa fejét a festő, s olyan mély bánat ül a szemében, hogy megsajnálom. - Maga ezt nem érti, mert nem is értheti - sóhajt akkorát, hogy attól félek, kiszakad a tüdeje. - Nekünk Oroszország több volt, mint testvérünk. Nekünk Oroszország anyánk volt. - De mért csak volt? - akadékoskodok, mintha nem érteném, mibe betegedett bele ez a szerencsétlen ember. - Mert csak volt. Mert megtagadott bennünket. Neki többet ér a Nyugat odavetett alamizsnája, mint fiaink könyörgő tekintete. - Én innen, messziről úgy látom, hogy Oroszország végre modern, demokratikus állammá próbál alakulni. - De árulás árán? - sziszeg rám a festő. Várok egy keveset. Elnézek a messzeségbe, talán csak jön már az a vonat, s lekapcsolódhatom alkalmi ismerősömről. Mert még majd reám is rámragad mérhetetlen bánata, s akkor megette a fene az egészet. Ám a vonat csak nem akar fölbukkanni, és ha már egymás mellé sodródtunk, én a rózsás kilátások elé tekintő magyar, és ő, a reményvesztett szerb, akkor már kutya- és emberi kötelességem megvigasztalni őt. Kutyakötelességem lelket verni bele. Hogy visszajönnek még a régi szép idők. Hogy büszkék lehetünk mi még Oroszországra. Végső érvként megkockáztatom: Oroszország talán nem is a szerb néptől fordult el, hanem a jelenlegi szerb politikától, ami nem egy és ugyanaz. Rám néz, de úgy, hogy megfagy az ereimben a vér. Maradék lélekjelenlétemben azért rimánkodom, nehogy kárt tegyen magában ez a végsőkig elkeseredett ember, de bennem se tegyen kárt, ha éppen nem muszáj. Nem tesz kárt se bennem, se magában. Csak hangtalanul sírni kezd. És faképnél hagy. Úristen, ocsúdok föl, milyen jó, hogy ily társtalan nép vagyunk! Nincs kiből kiábrándulnunk. NÉMETH ISTVÁN, Újvidék ÁRVA FESTŐ OSCAR-LESÖ Megindult a visszaszámlálás, elkezdődött a találgatás Hollywoodban: kinek adja kincset érő arany szobrocskáját az Amerikai Filmakadémia? Március 29-ig, az eredményhirdetés napjáig több mint három hét van még hátra, de a világ filmfővárosa már lázban ég. Esélyeket latolgat, jósol, jövendöl, ki és melyik film kap Oscart, kinek kedvez és kit kerül majd el nagy ívben a szerencse. Clinton Eastwood Nincs bocsánat és James Ivory Howard vége című filmje kilenc kategóriában esélyes a díjra. Hat kategóriában jelölték Norman Jordan The Crying gamejét, ötben az Aladdint, négyben A nő illatát, az Egy becsületbeli ügyet és Copolla Draculáját. Robert Altman A játékos című rendezése és Attenborough Chaplinje három kategóriában versenyez, Woody Alien Férjek és feleségek című alkotása kettőben és ugyanennyi jelölést kapott a Spike Lee rendezte Malcolm X, a nagy port kavart Elemi ösztön és a Batman visszatér. Clint Eastwood a legjobb színésznek járó Oscarért is versenyez, akárcsak Al Pacino és Denzel Washington. A legjobb színésznőnek járó elismerést az Indokína című filmben nyújtott alakításáért Catherine Deneuve is elnyerheti. Orosz, belga, francia és német alkotás versenyez a legjobb külföldi film díjáért; az életműdíjat (ez már biztos!) Federico Fellini kapja. Csehország három, Szlovákia egy filmmel próbált benevezni a versenybe, de se a Don Giót, se a Babarekviemet, se a Fekete bárókat, sőt még Jakubisko Legyen inkább gazdag és egészséges az ember, mint szegény és beteg cimű alkotását nem vette komolyan a zsűri. Nem is vehette... (sz-ó) m, á Himmrm ,,/ love Mečiar" - olvasom Pozsony (Pressburg, Bratislava) 116os dunacsúni járatán Járfalu (Jarovce) és Ligetfalu (Petržalka) között. A vallomás egy papírmatricán olvasható, néhány koronáért az üzletben vásárolható és kiragasztható. - Nekem tetszik - mondon hangosan magyarul. - Miért tetszik önnek? - kérdi szintén magyarul egy középkorú úr. Kiderül róla: fűtő egy pozsonyi üzemben, éppen munkába tart. - Azért - felelem -, mert neki is igaza van, nyilván egy másik nézőpontból; ez a föld az övé is. Róla ma - már a tisztsége révén is - lehetetlen nem tudomást venni. Élni, élni hagyni volna célszerű - és sportszerű. Az óhatatlanul fellobbanó apró tüzeket együtt eloltatni, a megegyezést együtt megtalálni lehetőleg közvetítő (pl. a hágai bíróság) nélkül. A Béke téren (Mierové námestie) bolíviai népzenészek muzsikálnak; a társaikat egy pesti metró-aluljáróban hallgattam nemrég. A hangkazettájuk árát schillingből, forintból, koronából, sőt dollárból rakom össze (mindből egy keveset). Miért ne lehetne a határon, a legalizált pénztárcámban többféle fizetőeszköz? Hiszen Berg, Köpcsény (Kittsee), ahol Batthányi-Strattmann, a Szegények Hercege gyógyított, csak egy lépés innen; a fel-feldobott kőként hazalátogató amerikás magyarok pedig miért ne hagyhatnának emlékbe egy-egy dollárt, pár centet? Ozsvald Árpi bácsi, a kedves jó ,,öreg" pozsonyi költő, a Magyar írószövetség tagja, a keszthelyi magyar nyelven írók találkozójának résztvevője is híján van mostanában a derűlátásnak. - Nem hiszem - véli -, hogy az itt, a Kárpát-medencében most kavargó iszap egyhamar leülepszik. Dunának, Oltnak egy a hangja, írja Ady Endre. Álom ez?... ,,Gondom lesz a nemzeti kisebbségekre" - ígéri székfoglalójában Michal Kováč, a kedden beiktatott szlovák államfő. A szó elszáll? Az ígéret számonkérhető. Hittel, tettel, bizalommal. MÉOLSÁNDOR, Mosonmagyaróvár