Új Szó, 1993. február (46. évfolyam, 25-48. szám)

1993-02-22 / 43. szám, hétfő

1993. FEBRUÁR 22. ÚJ szól MOZAIK 4 TISO MINT ÉLMÉNYFORRÁS Izgatott kíváncsisággal lapoztak bele a Jozef Tisóról készült tanulmánykötetbe az újságírók a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete által rendezett sajtóértekezletre érkezve. Nem nagyon tudtak ellenállni a kísértésnek, ahogy az asztalon ajándékpéldányokat találtak maguk előtt. A gesztus egyébként nemcsak úgymond a „cég figyelmességéről", hanem a nagyvonalúságról is tanúskodott. A most könyvárusi forgalomba kerülő vaskos, minden valószínűség szerint roppant költséges kiadvány árának megállapításáról ugyanis még mindig tárgyalások folynak. A mai viszonyok között nem irigylésre méltó helyzet olyan megoldást találni, mely mindenki számára méltányos lehet. Nos, ami az érdeklődést még tovább csigázta: az intézet igazgatója, Dušan Kováč megnyitó szavaiban azt hangsúlyozta, hogy a Jozef Tiso politikai szerepének és egyéniségének felvázolására tett kísérlettel igyekeztek megfosztani Tiso alakját a hosszú életű „démonikus" beállítottságtól. Ismeretes, hogy ez együtt járt az ideológikus indíttatású ítélkezésekkel, melyek csak a végletekig sarkított kizárólagos ábrázolást ismerték: a felmagasztalást, vagy az egyetemleges kárhoztatást. Persze, az árnyaltság követelménye nem mentesíthet a Szlovák állam élén viselt tényleges politikai és háborús felelősség alól - hangsúlyozta Valerian Bystrický igazgatóhelyettes. Elfogadhatatlan az a tétel, hogy a kis nemzetnek, illetve politikusának állítólag minden megbocsátható, mert nem dönthet saját akaratából. Ezen az alapon - mondotta az igazgató-helyettes - bárminemű együttműködés, így a sztálinibrezsnyevi kollaborálás is igazolható lenne. Ezekután úgy tűnhet, hogy az egyértelmű minősítésekhez szokott olvasó most olyan kötetet kap kézhez, melyből megtudhatja, mi is a helyes, megfellebbezhetetlen álláspont, amihez bízvást tarthatja magát. Nos, erről szó sincs. A szóban forgó kötet a Jozef Tisóról tavaly május elején rendezett tudományos tanácskozás anyagaira épül. Az értekezleten elhangzott előadásokban egyaránt kifejezésre jutottak a hazai és az emigrációban született nézetek A kötetbe való besorolást egyedül a forráskezelés és értelmezés tudományos ismérveinek megléte befolyááolta. (gy az olvasóra marad, hogy az ugyancsak vitatkozó véleményekből megalkossa a maga „Tiso-képét". Nem lesz könnyű feladat. Az összeállítók mindenesetre a felfedezés izgalmát és élményét kínálják. Hát, valószínűleg a magyar és a szlovák olvasó számára majd némi elgondolkoztató feladványt jelent többek között az is, amit Michal Potemra tanulmányából tudhat meg Tiso 1918 előtti magatartásáról, a magyar állameszme és az egységes magyar politikai nemzetkoncepció elfogadásáról tanúskodó, magyarul publikált cikkeiről, magyar hazafias szellemben írt első világháborús frontnaplójáról. Az összeállítók úgy vélik, hogy a kötetben sikerült megőrizni a konferencia nyitottságának légkörét és hangulatát. Aki részt vett ezen a tanácskozáson, alighanem észreveszi, hogy eltekintettek egy akkor, a vita során roppant kínosnak számító közjáték beiktatásától. František Vnuk emigráns történész előadásában olyan - nyilván nem véletlenszerű - fordulatot használt, hogy a bűnösség bíróság előtti bizonyítása során nem lehet különbség, lett légyen Tuka Béláról vagy mondjuk Václav Havelról szó. Ezt az egyik cseh történész szabályszerű szentségtörésnek tekintve követelt bocsánatkérést. Mire a könyv napvilágot látott, kiderült, hogy az élő köztársasági elnökök méltóságának és tekintélyének megóvása nem a történészekre tartozik. Ezért jó lenne, ha a szlovák állam első elnökéről kialakuló képet - a szóban forgó kötet jóvoltából is - nem egykorú és mai politikai szándékok, hanem a történészi szakszerűség és tárgyilagosság követelményei határoznák meg. KISS JÓZSEF Széles törzsű fák magasbanyúló ágai alatt fáradt vándor pihen a jeruzsálemi dombokon. Égközépen trónol a nap, vihartépte lombok kínálnak hűsítő nyugalmat. Markó Iván a bibliai tájat szemléli. Bent, az óváros sikátoraiban, az arab-zsidó-keresztény világban, ahol évezredek óta istenhívők gyilkolják egymást, mindennapi útját járja. Ismerős képek, az arcokon ismerős gyötrelmek. Markó fülében cigánydallamok foszlányai, a mozdulatlan hőségben vissza-viszszatérő kínok, soha nem múló fájdalmak. Aztán a siratófal megbánással és megkönynyebbüléssel, majd a balett-terem, ahol mozdulattá válik minden érzelem. A Rubin Academy táncosnői és Fabio Barad, a Jézusra emlékeztető argentin fiú. Az Ember útja golgotai stációkkal Markó koreográfiájában. Az értünk hozott áldozat hatalma és a keresztig kísérő lázadás. Majd ugyanaz a Fal és ugyanaz az érintés... Markó Iván keze Szabó Gábor huszonöt perces filmjének utolsó kockáján. SZABÓ GÁBOR FILMJE MARKÓ IVÁNNAL A Rubin Academy táncosai, középen Fabio Barad - Siratófalak. Ez a címe első rendezésének, amely a Fiatal Művészek Stúdiójában készült a Magyar Televízióban. Szép, költöi alkotás lélekkel átitatott képsorokkal. Mint a legtöbb filmnek, gondolom, ennek is van előtörténete. - Csak annyi, hogy a koreográfia már készen volt, amikor Iván ötlete, hogy próbáljuk meg filmre vinni, megszületett. Készen kaptam tehát egy színpadi produkciót és ahhoz tettem hozzá a magamét, így a film voltaképpen két részből áll. Pontosabban két párhuzamos folyamatból, amelyben az első hangulati felvezetést ad magához a koreográfiához, a második pedig már a kompozíció, Iván táncdrámája rólunk, befogadottakról és kirekesztettekről. A film első felének, amelyet Ivánt követve forgattunk, általános érvényű emberi mondanivalója is van, de izgalmas feladat volt számomra az is, hogy a táncot ugyanúgy kellett képekre bontanom, mint játékfilmben a jelenetet. Ezzel kapcsolatban nekem elég sok rossz élményem van. Még mielőtt operatör lettem volna, pantomimes éveimben rólam is készült néhány felvétel, ám szomorú érzéssel újra és újra azt tapasztaltam: a képkivágásnak semmi, de semmi köze nem volt ahhoz, amiről a mozdulat szólt. A legjobban tehát arra ügyeltem forgatás közben, hogy se a koreográfus, se a táncosok, és még a nézők se mondhassák, hogy veszni hagytam valami fontosat. Holott rengeteg közelképet adok, ami azért szokatlan, mert a táncfilmekben általában egyvagy többalakos képeket mutatnak. - Munka közben, a felvételek során milyennek látta Markó Ivánt? - Kifejezetten jól kijöttünk egymással, a végén már koreográfusi díjat ajánlott fel, hiszen nemcsak rendezője és operatőre voltam a filmnek, hanem elötáncosa is. Egyébként komoly, nagy szelekció előzte meg a vágást, mert sok anyagot vettünk fel. Volt olyan nap, hogy tizenkét órát dolgoztunk folyamatosan. Ugyanazt a mozdulatsort több szemszögből is lefényképeztem. - A film időtartama mennyire szabott határokat kettőjük fantáziájának? - Nem úgy álltunk neki a munkának, hogy ebből 25 percnyi anyagot fogunk hasznosítani; a két rész közti egészséges arányt, érzékeny egyensúlyt kellett megtalálnom Hogy a felvezetés ne legyen több, mint maga a tánc. - Operatőrként vagy rendezőként érezte magát nehezebb helyzetben? - Nem különítettem el egymástól a két munkát, mint ahogy a film első és második felét sem. A koreográfiát igyekeztem úgy fényképezni, hogy a lényeges momentumokat kiemelve azt is lássam, ami emellett történik. Sokkal szabadabb a szerkezete az első résznek. Ott arra figyeltem, hogy feszültté, szorossá tegyem a képeket. - Siratófal helyett Siratófalak a film címe. Bizonyára nem véletlenül. - Igen, ez a szóösszetétel igazából csak egyes számban létezik, és kifejezetten a jeruzsálemi falra vonatkozik. Én azt szerettem volna, ha ezzel a többes számmal általánosabb értelmet tudok adni a filmnek. Vagyis, hogy ez nemcsak az ottani siratófalról szól, hanem arról is, amely bennünk, a lelkünkben létezik. - Markó Iván, amióta megvált a Győri Balettól, Izraelben él. Ezután a film után, amelyet a közeli hetekben mutat be a televízió, készülnek újabb közös munkára? - A terv már megvan, ugyanezekkel a táncosokkal Iván újabb táncdrámát készít elő, és az FMS támogatásával ezt is filmre visszük majd. SZABÓ G. LÁSZLÓ SZLOVÁKIA-NÉPTÁNCMŰVÉSZETBEN MÉG EGYSZER A SĽUK - IFJÚ SZIVEK BEMUTATÓJÁRÓL Nagy és merész vállalkozás eredményének lehettünk tanúi február 5-én Oroszvárott a Szlovák Állami Népművészeti Együttes és az Ifjú Szivek Magyar Művészegyüttes SZLOVÁKIA című közös műsorának bemutatóján. Két alapvető kérdéscsoport várt feleletre. Az egyik: hogyan ötvöződött a hivatásos gárda az amatőrrel, az erősen stilizált néptánckultúrát hirdető a hagyományos kultúrát ápolóval? A másik: vissza tudja-e adni a műsor a címében vállalt gondolatot - valóban Szlovákiát jeleníti-e meg számunkra, ennek az országnak a sokszínűségét; s tudják-e majd a táncosok úgy tolmácsolni az egyes kompozíciókat, hogy azok kihangsúlyozzák több kultúra létezését, egyszersmind az együvétartozás, az egy hazába tartozás gondolatát? Mindkét kérdésből jól vizsgázott a társulat Az együttesek erejüket, karakterüket igazán a saját számaikban mutatták meg. Az erőt magukkal vitték a közös számokba is, így a nagy mesterségbeli tudás, a briliáns tánctechnika nem nyomta el a kevésbé rutinos amatőröket. Sőt, egymást egészítették ki, sarkallták tökéletesebb táncolásra, átélésre. Ez különösen azokban a számokban volt érzékelhető, melyekben a két kultúra, a szlovák és a magyar párhuzamosan jelent meg (például Verbunkosok Zemplénből). Ez a szám különben dokumentálta azt a sokunk által vallott nézetet, hogy a Kárpátmedence néptáncai, hagyományos népi kultúrái egy töröl fakadnak, a másságot a nemzeti, a táji, az etnikai, a faluközösségi sajátosság adja. A két csapat ezt a másságot is meg tudta mutatni. A közös nagy számok, A zempléni táncok, az Odzemok, a leánytáncok, a Goral táncok, s Csallóközi táncok, a Detva mind mind ezt bizonyították. A német, a ruszin, és a cigány táncokra is ez vonatkozik, az utóbbira különösen, szinte - akárcsak az Ocsava előadása közben - eksztázisba jött még a zenekar és a közönség is. Varga Ervin koreográfiáit a hagyományos néptánc elemeire építette. A bemutatott 18 táncszám közül 10 az ő munkája volt. Ô alkotta a három magyart (Csallóközi táncok, Bélyi lassú és friss, Gömöri táncok), a ruszin és a cigány táncokat, de volt négy szlovák tánc is, valamint a fentebb említett közös verbunkos táncot is. így az ö alkotói felfogása, hagyományos anyagtisztelete az egész műsor stílusát meghatározta. Juraj Kubánka koreográfiáiban, főleg a 12-16 párra épült nagylétszámú koreográfiákban, megjelent a hatvanas-hetvenes évek alkotói stílusa, melynek jellemzője a hagyományos táncanyag stilizálása, a fergeteges tempó, valamint a látványosság. A túl nagy tempó különben az egész műsorra jellemző volt. Előnye, hogy a nagy szabadtéri színpadokon leköti a többezres tömeg figyelmét; hátránya, hogy elveszik a tánc egyénretáncosra „lebontható" érzelmi oldala. Az elöbemutatók és az oroszvári premier közönségének a tapsa azt igazolta, a néző számára elfogadható ez a tempó, sőt igényli. Nagyot alkotott és muzsikált a Ghýmes zenekar is. Ki volt a jobb prímás, Szarka Tibor, a zenekar állandó prímása, vagy Robert Páškár, a szlovák vendégprímás? Mindkettő igazi mesterként vezette-vitte a zenekart; a muzsikálásba ki-ki nemzetének a lelkét varázsolta. Nem „kísérték" a táncokat, hanem muzsikában élték át őket. Állandóan vetélkedtek a táncosokkal, olyan tempót diktálva és hangulatot keltve, hogy élővé vált a színpad. Az alkotók Szlovákia sokszínű népi kultúrájának a bemutatására vállalkoztak. Munkájukat jól végezték. A műsor létrejöttét ösztönző, és az öthetes Japán turnét menedzselő Masunaga Tetsuo úr is elégedett lehetett a látottakkal. Az volt Tímár Sándor koreográfus, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője is, aki Pestről jött el a műsort megtekinteni. (Ok is készülnek Japánba.) Persze, észrevette a hiányosságokat, de a teljesítmény láttán csodálatát fejezte ki. Szerinte is, szerintem is vitatkozhatunk a műsor alkotói felfogásáról, az egyes koreográfiák stílusáról, értékéről, a színpadi viseletre módosított népviseletről, a viselet és a táncok stilizáltságának fokozatairól stb., de arról aligha lehet vita, hogy az előadók a maximumot nyújtották, hogy a műsor Szlovákia, a Kárpát-medence, a Felvidék népi kultúráját a maga nemzeti és etnikai sokszínűségében, gazdagságában képviseli. Ennek a műsornak ez az igazi értéke. És ez lesz bizonyára a távolkeleti turnén is. TAKÁCS ANDRÁS KUKÁS NÉNI, Hosszú hónapok óta, naponta ott turkál a lakótelep kukáiban. Percnyi pontossággal érkezik, éppen akkor, amikor reggelente a kislányommal kilépünk a bérház kapuján. Keserves nyögések közepette, aprókat lépegetve cipeli táskáit. Amikor néhány hónappal ezelőtt először találkoztam vele, megrémültem. - Mi kell ahhoz, hogy valaki arra kényszerüljön, hogy belenyúljon a bűzlő szemétbe, s el is vigyen belőle valamit? Gyermekem kíváncsiskodó kérdéseire nem voltam képes őszintén válaszolni. Nem tudtam vele közölni a szomorú valóságot, hogy igenis a szegénység, az ínség, a nélkülözés a házak szeméttárolóihoz sodorhatja LJ^^I \f A ŕ^ VO a nélkülözőt... Szép í- /71/Ĺ Ir/lU I í teni próbáltam a helyzetet kegyesnek tűnő hazugsággal. Azzal, hogy a néni a száraz kenyérdarabokkal biztosan a tyúkjait eteti, az ócska ruhákat, a papírhulladékot - némi pénzforrás reményében - leadja. Apró alakjának látványa annyira megszokottá vált, hogy egy idö után önkéntelenül biccentettünk feléje. Persze, a kukás néni tétova köszönésünket nem fogadta, sót, úgy tűnt, észre sem vesz bennünket. Gépies mozdulatokkal a földre helyezte az egyik degeszre tömött táskáját, ráállt s turkálni kezdett a kukában. Hogy segíthetnénk a szerencsétlenen? - tépelődtem sokáig, míg kiötlöttem a módját. Egy reklámszatyorba naponta félretettem mindazt, amivel a kukás néni(nk) megetethetné ,,tyúkjait". Szalvétába került a másnapos kifli, a kenyér, a kissé fonnyadt alma, de a „nem szeretem" cukorka, nápolyi is. Az esti szemétkihordásnál pedig a kukatároló betonkerítéséhez támasztottuk a szatyrot, hogy azonnal észrevegye. Úgy látszik, másnak is feltűnt a hajlott hátú, tipegő nénike, mert reggelente egyre több reklámtáska sorakozott a miénk mellett. Nem tudni, ó mit gondolhatott táskáink, s tartalmuk láttán. Nem tudni, örült-e, vagy éppen ellenkezőleg, még jobban megalázva érezte magát. Nem tudni, tudatosította-e, hogy ez a mélypont... A gyarapodó könyöradományok ellenére továbbra is kibelezte a tárolókat, s csak amikor ezekkel végzett, kőszobor arccal gyűjtötte egybe a kikészített szatyrokat. Aztán eljött a nap, amikor hiába lestük. A reklámtáskákat nem vitte el senki, s végül valaki bedobálta őket a kukába, megtévesztve bennünket is. Rövid ideig abban bíztunk, hátha itt járt mégis, csak más időpontot választott magának... Valahol persze, megfordult az agyunkban (netán a szivünkben?), vajon nem esett-e baja?' Tegnap megállított a házbeli ismerősöm, s kérdezte, mit szólok a kukás néni esetéhez? - Nem tudok semmiről - rebegtem értelmetlenül, s félve hallgattam szavait: - Itt találták meg a minap, a kukák mellett, eszméletlenül. Valaki mentőt hívott. Elszállították. Kukás néni, hol vagy? PÉTERFI SZONYA