Új Szó, 1993. január (46. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-09 / 6. szám, szombat

5 RIPORT ÚJ szól 1993. JANUÁR 9. KVADROFÓN RIPORT A KÖTŐDÉSEKRŐL M ost mintha enyém lenne Ma­gyarország, mert nem az elektronikus ablak irányítja rá tekin­tetemet. Furcsa, de külhoni ottho­nomból ide érkezve mindig felerősö­dik az ott jussolt másság: magyar vagyok. És teljesebb a kétség is: jó magyar vagyok? Valahol Pécs szé­lén, a Mohács felé vezető országút elején meredek a térképre, amely annyira új, hogy az emlékeimben őrzött táj már visszaforgathatatlan e térkép jelrendszerébe. Jobbra tő­lem egy csinosodó ország európai­ságának ikonosztáza: Nissan autó­szalon. Európaiság? Csak közhelye­sedő reflexeimben, hiszen ez az autómárka a japán csoda szülötte. Első pillantásra nem tudom, hogy az elhagyatott periférián ki igazít majd útba. Aztán mégiscsak jön valaki. Nem akar hinni a szemének, pozso­nyi rendszám, csehszlovák felségjel és egy magyar férfi azon a vidéken, ahol manapság horvátországi, bosz­niai menekültek és vajdasági ma­gyarok forognak leginkább. - Ismerőseimet - Felvidékről ide­telepített magyarokat - keresem Ár­pádvárosban, csakhát... - Nálunk is élnek olyanok, akik onnan kerültek Nagynyárádra - vág a szavamba a fiatalember, majd folytatja: H. S. vagyok, máskülönben polgármester. A jegyzőnk, az iskola igazgatónője és annak helyettese is. Felvidékről kerültek ide. Jöjjön el hozzánk is. - Akkor Nagynyárád feltehetőleg svábok lakta település volt. - Igen, magam is sváb vagyok. A nevem felvett név. Nehéz idők' jártak akkoriban, sokan jobbnak lát­ták, ha nem vállalják nyíltan német­ségüket. A falubeli viszonyok rende­zettek, az emberek megbékéltek egymással ós sorsukkal. Nézetelté­rések nincsenek. Senki sem tehet arról, hogy ilyen sors szabatott ki rá. Vendégszeretően invitáló útba­igazítómmal abban maradunk, hogy bár másnap aligha lesz hivatalában, rá hivatkozva keresem fel Nagynyá­rádot. xxx A mi már a falu elején szem­beötlő, az a kétnyelvű helységnévtábla: Nagynyárád, s alatta méretesen nagyobb formá­tumon GroBnaarad. Az út baloldalán kék mezőben európai aranycsilla­gokkal díszített, a németországi Sei­gertshausennel ápolt barátságot hir­dető tábla. A falu bemutatkozása megnyerő, kevésbé a jegyző úré. Már az elején kiköti, hogy nevét nem írhatom le. Magnót nem használha­tok, jegyzeteket sem készíthetek, azt viszont engedélyezi, hogy az emlékezetemre hagyatkozzam. Szülei módos gazdák voltak Deá­kiban. A kitelepítés őket is megvisel­te. A jegyző úr számára meghatáro­zó élmény volt a birtok, a gazdaság, amit itt csak részben tudtak vissza­szerezni. Töredékét kapták meg an­nak a földnek, amit ott hagytak. Elszenvedték a Rákosi-féle kommu­nista diktatúrát, a szövetkezetesí­tést. Szavaiból mégis azt veszem ki, hogy személy szerint ő megtalálta helyét a levert 1956-os forradalom utáni Kádár-féle szocializmusban. Máskülönben, aligha lehetett volna tanácselnök. Megkerülve a témát, kissé szemrehányóan kezdi emle­getni szándékaimat. Szerinte, a Fel­vidékről Magyarországra telepítettek második és harmadik nemzedéké­nek már nem is fontos az egész dolog. Olyanok a viszonyok, hogy a sebeket jobb nem bolygatni. Rég volt, felejtsük el, mert minden ilyen szándék ellenségeskedést szíthat. 0 a szomszéd faluban lakik, ahol ugyanaz a helyzet, mint Nagynyárá­don. Többséget képeznek a svábok, akikkel jól megvan, de ünnepségeik­re, találkozóikra nem jár el. Minek menne, hiszen nem érti nyelvüket, s azok meg egyre kevesebbet be­szélnek rendezvényeiken magyarul. Deákiba olykor el-ellátogat, de jobbnak látja, ha nem beszél roko­nairól, ismerőseiről. Megélhetése megvan, emlékezetem szerint hat­van hízósertést hizlal saját gazdasá­gában. Végülis beszélgetésünk kurtán­furcsán félbeszakad. Ö maga küld az általános iskolába, ahol vár rám az igazgatónő. xxx ^—erencsém van, mert a zár­WĹ kózottság, az elhallgatott gondolatok embere után a női érzé­kenység, a pedagógusi elhivatottság és a nemzetiségi tolerancia légköré­ben fogad Finkné Katona Éva igaz­gatónő: - Nekem német a férjem, s ez sem akadálya annak, hogy megőriz­zük lelkünkben azokat az emléke­ket, amelyeket mi már csak nagyszüleinktől és szüléinktől hall­hatunk. Mégis úgy érezzük, ezek a mi múltunk emlékei is. Nem vélet­lenül mondjuk azt, ha Nádszegre készülünk, hogy haza megyünk vagy otthon voltunk, Egy unokahú­gom él ott és apukám, anyukám rokonai. Unokatestvéreinkkel na­gyon szoros a kapcsolatunk, ők is, mi is úgy utazunk, mintha nem is lenne közöttünk országhatár. Bizo­nyos mértékig a lelkünk mélyén fel­feltör valamiféle lelkifájdalom, hi­szen gyerekként mi itt abban a hit­ben nőttünk fel, hogy tíz év után talán még hazamehetünk. Ezt mondták a nagymamák, a szülők. De fokozatosan rájöttek, hogy ez végérvényesen lehetetlenné vált, s ennek megfelelően nyitotíabban is kezdtek élni. Mindemellett azonban szigorúan megőriztük az onnan ho­zott vallási, családi, gazdálkodási és táplálkozási szokásokat. Gyerekko­runkban ugyanúgy mendikáltunk, mint a Mátyusföldön vagy a Csalló­közben. Most is úgy főzünk egyes ételeket, mint a Felvidéken. Például a töltöttkáposztát, amit mi takartnak mondunk. Nádszegen ma is úgy tartják, hogy egy takart egy tányérra való méretű. Olyan méreteseket is csinálunk. Ilyen a táskaleves, amit nem főznek errefelé. Ez rétestészta, grízzel, amit egy zöldséges lében kifőznek. Amikor mind a hárman otthon vagyunk, anyukám még főzi a táskalevest. Krumplikását és kuko­ricakását is főz egyszer egy télen. Minden olyan magától értetődő volt, Csendesség, nyugalom a kápolna környékén (A szerző felvételei) Nagynyárádon otthon vannak a németek is... hogy amikor átkerültek, ugyanúgy főztek, beszéltek, tartották a szoká­sokat, mint Nádszegen. Megtanul­tam mindezt, meg új dolgokat is a németektől. Például sütöm a lábat­lant, amit a németek kerplinek hív­nak. A férjemet elvittem már Nád­szegre, nagyon tartja a rokonságot. A nádszegiek hozzánk is járnak, ha anyukámékhoz jönnek. Ezek a talál­kozások erős élményeket jelentenek a számunkra, hiszen mindig a múlt­tal foglalkoznak. Beszélgetésekből olyan lelki mélységeket ismerünk meg, amelyeket idegeneknek talán el sem mondanak. A visszatérő ál­mok, az elfelejtett szerelmek, a há­ború, egy-egy arc a múltból; csodá­latosan felemelő pillanatoknak lehe­tek tanúja. Az öregek szájából mind­ez egy fájdalmasan idilli képként fogalmazódik meg. Én ezt már oly sokszor hallottam, hogy szinte sajá­tomnak tudom az ő emlékképeiket. Azt a pillanatot, amikor lelőtték a nádszegi templom előtt a rokonun­kat, amikor bejöttek az oroszok, majd amikor vagonokba rakták őket, de még azt is, amikor 1955-ben először voltak otthon és visszaindul­va fehér kendőket lobogtatva bú­csúztatott bennünket a falu. Ezeket mondják újra és újra. Olykor felmerül az örök kérdés is: Miért választottak szét bennünket? Nekik maradni le­hetett, a mieinknek el kellett jönni. Ma sem értik az okokat, hiszen mindezt egy történelmi sorscsapás­ként élték meg. Igazi balsors érte őket, és rajtuk keresztül minket is. Magam sem értem egészen. Maga érti? - szegezte nekem a kérdést Finkné Katona Éva, a nagynyárádi általános iskola igazgatója. Ez az iskola egyike azoknak, amelyek a magyarországi németek igényei szerint megnövelt óraszám­ban tanítják a németet. Másra, több­re nincs igény. A Nagynyárádon élő németek, akik az egyik nyelvjárást, a svábot beszélik, ennyit kívánnak el a kisebbégi iskolától. Miért? - Sok családban szinte már csak a nagyszülők beszélik rendszeresen a német nyelvet. Mostanában elkez­dődött egy bizonyos mértékű fellen­dülés, de ezt is inkább a szabad utazás lehetősége, a felvidéki ma­gyarokhoz hasonlóan, Németor­szágba telepített rokonok, ismerő­sök látogatásának a lehetősége ser­kenti az anyanyelv tanulását. Kevés a német anyanyelvű pedagógusunk, hiszen a rendszerváltás előtt ezt a kérdéskört másképpen kezelték. Egy évvel ezelőtt a képviselő-testü­let megerősített beosztásomban. Nagyon érdekes, hogy magyar lé­tünkre - hiszen a helyettesem is magyar - egy nemzetiségi, két tan­nyelvű iskolát kell igazgatnunk. Na­gyon odafigyelünk erre, intenzíven tanítjuk a németet, és támogatjuk a nemzetiségi kultúra ápolását is. Művészeti csoportok tevékenyked­nek, találkozókat szervezünk. Tu­dom, hogy a Felvidéken a magyar iskola alatt mást értenek. Sajnos, nálunk sem elegendő német tanár, sem igény nincs a teljesen német tanítási nyelvű iskolákra. Talán ma­guk a németek is tartanak valamifaj­ta elszigetelődéstől. Gyakorlatilag nem összefüggő tömbben élnek, ... aki még nem értené, annak a túloldali tábla adja tudtára csupán egyes falvakban alkotnak német többséget. Persze, a helyzet megváltozhat, mint ahogy sokat vál­tozott a húsz-harminc évvel ezelőtti­hez képest. xxx K lemencsics Gyuláné igazgató­helyettes is egy Felvidékről kitelepített család szülötte, a témáról mégis visszafogottabban beszélt: - Nem mindenki egyformán élte meg és dolgozta fel ezt a lelki meg­próbáltatást. Az otthon maradtakkal ápolt kapcsolaton is sok múlott. A végleg ittmaradtak eleinte zárt közösséget alkottak, még a szerelmi házasságot is tiltották a németekkel. Mi is járunk haza Vágfarkasdra, ahol sok rokonunk él, olyan sok, hogy egy-egy látogatás során fel sem ke­reshetjük valamennyit. Közelebbi ro­konunk már nem nagyon van, igy ők sem jönnek hozzánk. így szakadnak meg a kapcsolatok, a kötődések, mi most inkább baráti alapon kezdemé­nyezzük a látogatásokat. Megma­gyarázhatatlan ez a vonzódás. A na­gyobbik lányom alsótagozatosként egyik alkalommal látva a bennünket körülvevő szeretetet, megkérdezte: Nem lehet-e a házunkat elhúzni ide? Megérezte az ottani gyökereit. Idő­közben Nagynyárádon is megválto­zott sok minden. Közelebb élnek az emberek egymáshoz, így az sem tűnik fel senkinek, hogy a német tánccsoportban magyar gyerek tán­col. Az itt lakó németek egyenlő mértékben érzik magukat magyar állampolgároknak és németeknek. Ugyanakkor vannak, akik Németor­szágból öregségükre visszatértek a faluba, mert örök honvágyuk volt. Az ő gyerekeik viszont itt már nem tudnak megszokni, nekik az elfoga­dott életformát a németországi kö­rülmények teszik lehetővé. Ez ránk is érvényes, hiszen bármennyire kö­tődnek a szüleink a Felvidékhez, számunkra a megszokott létfeltéte­leket minden szempontból Magyar­ország kinálja. A mostani történé­sekre figyelve talán már az időseb­bek is megfontolnák, elinduljanak-e vissza szülőföldjükre... E lgondolkodtató mondatok, amelyek egy európai telepü­lés német nemzetiségi iskolájában hangzottak el egy magyar tanárnő szájából. Ő a sorssal való megbéké­lést hirdeti, ami nem azonos a meg­hunyászkodással. A történelmet visszacsinálni nem lehet, s aki meg­kísérli, sebek ezreit ejti az emberek lelkén és testén. Háborúságot szít, aki vissza akarja forgatni a történe­lem kerekét. Tudni és tudatosítani kell mindazt, amit sorsként a ma­gyarságra, a németségre, a szlovák­ságra és a többi nációra ezen a tájon mért a történelmet csináló nagyha­talmi politika. Ennek tanulságai van­nak. Sajnos, még nem mindenki ál­tal felismert tanulságai. Nagynyárád - GroBnaarad végén néhány percre még visszanézek a falura. A téli ködben a kicsinyke kápolna hátterében látszanak a há­zak és a borospincék fehér falai. Mindenütt a rendezettség, a gondo­zottság, a megállapodott jómód lát­szik. DUSZA ISTVÁN HJHHLIEiiSC QI^O O I^ÍT O 100

Next

/
Oldalképek
Tartalom