Új Szó, 1993. január (46. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-05 / 2. szám, kedd

RIPORT íÚJS^Ďm 1993. JANUAR 5. A KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN... November 27-én múlt hegyven éve, hogy lezajlott Rudolf Slánský és társai, az „államellenes összeesküvési központ" néven emlegetett per. Negyven éve ítéltek halálra, életfogytiglani és több évtizedes börtönbüntetésre ártatlan embereket egy hazug rendszer hazug vádjai, alapján. Igaz, a pert és következményeit még a hatvanas évek elején felülvizsgálták és az elítélteket rehabilitálták, mégis érdemes visszatérni az ügyhöz, s nemcsak a szomorú évforduló kapcsán. Az alábbiakban a per egyik áldozatának visszaemlékezéseit adjuk közre. Emlékeztetőül és mementóul. Az új ellenség: cionizmus 1953. augusztus 5-7-én a legfelsőbb bíróság ítéletet hozott Simon Ornstein és tíz társa ügyében. A vád hazaárulás, kémkedés és hivatali jogkörrel való visszaélés volt, amit a vádirat a következőképpen fogalmazott meg: „A Slánský vezette államellenes összeesküvési központ ellenséges tevékenységének vizsgálata közben bebizonyosodott, hogy a Csehszlovákiában működő cionista szervezetek ellenséges tevékenységet folytattak. Ezen szervezetek vezetői nemzetközi központjuk és a prágai izraeli nagykövetségen keresztül a népi demokratikus köztársaság kárára kémkedést és felforgató tevékenységet folytattak, a kivándorlást felhasználva megkárosították Csehszlovákiát. Egyidejűleg bebizonyosodott, hogy a cionisták és a zsidó burzsoá nacionalisták legfőbb támaszai voltak az ártalmatlanná tett Slánský vezette „összeesküvési központnak". A fővádlottat, Simon Ornsteint, (egyébként az izraeli nagykövetség kereskedelmi osztályának vezetőjét, izraeli állampolgárt) életfogytiglani, társait 7-től 20 évig terjedő börtönbüntetésre ítélték. A vádlottak között volt Kardos Róbert is, akit akkor, 1953-ban 27 évesen kilenc évi szabadságvesztéssel sújtottak. Bűnéül azt rótták fel, hogy 1949 és 1950 között a Pozsonyban múködő Palesztin Hivatal munkatársaként segítette a zsidók kivándorlását Izraelbe. De mielőtt rátérnénk további sorsának elbeszélésére, álljunk meg egy pillanatra Izrael és Csehszlovákia akkori kapcsolatainál A független Izrael Állam 1943 májusában jött létre, s ebben segítőként Csehszlovákia is tevékeny szerepet játszott. Csehszlovákia területéri a háborút követően több, a zsidók Izraelbe történő kivándorlását szervező cionista szervezet is működött, többek között ilyen volt a Cionisták Központi Szövetsége és a Palesztin Hivatal. Ezek a szervezetek legálisan működtek a csehszlovák hatóságok tudtával és engedélyével. Csehszlovákia egyébként a Szovjetunióval együtt elsőként vette fel a kapcsolatot az új állammal, az úgynevezett függetlenségi háborúban fegyverekkel támogatta Izraelt, sőt, Csehszlovákia területén folyt a Hagana (izraeli önkéntesek fegyveres szervezete) katonáinak és tisztjeinek kiképzése. A viszony a két állam között 1949-ben kezdett elhidegülni, miután Izrael és a Szovjetunió kapcsolata nem egészen úgy alakult, ahogyan azt a szovjet elvtársak elképzelték. Hogyan lesz valakiből hazaáruló Kardos Róbert 1926. november 22-én született Nagyszarván, ahol édesapja bérlőként gazdálkodott. Miután 1941-ben a magyar hatóságok elvették tőle a bérleti jogot, a család Dunaszerdahelyre költözött. Édesanyja Auschwitzban pusztult el, ő és édesapja munkaszolgálatosként túlélte a háborút. 1945ben beiratkozott az orvosi egyetemre. Öt és fél szemeszter elvégzése után abbahagyta tanulmányait és 1949-ben a Palesztin Hivatal alkalmazottja lett. - A transzfer osztályon dolgoztam - emlékszik vissza a 40 év távlatából Kardos Róbert. - Én kísértem át a csoportokat Ausztriába, Olaszországba, az én feladatom volt a vízumok, útlevelek beszerzése. 1950-ben behívtak sorkatonai szolgálatra Hranicébe, ott tartóztattak le', 1952 februárjában, utolsóként a csoportból. Éppen kint voltunk a gyakorlótéren, mikor értem jöttek. Bekötötték a szememet, „becsomagoltak" egy takaróba, beraktak az autóba és elvittek. Órákon keresztül mentünk. Fogalmam sem volt, merre járunk. Mikor végre megálltunk és „kicsomagoltak", Dunaszerdahelen voltam, abban a szobában, ahol a feleségem lakott. Ott házkutatást tartottak, majd újra „becsomagoltak" és tovább vittek. Hosszú-hosszú ideig meg voltam győződve arról, hogy a Szovjetunióba visznek. Hébehóba ugyanis orosz szót hallottam, de látni nem láttam senkit. Azt sem tudtam, melyik börtönbe zártak. Csak a bírósági tárgyalás után tudtam meg, hogy a ruzyni börtönben voltam, majd két évig. Előbb-utóbb mindenki megtört A vizsgálati fogságban a magánzárka és a rettenetes pszichikai nyomás felőrölte az idegeket. A legrosszabb a magány volt. Az állandó egyedüllét anynyira megviselt, hogy egy idő után már örültem, ha kihallgatásra vittek. A kihallgatások különbözőképpen folytak. Néha szépen beszélgettünk, máskor ordítottak rám, pofoztak, rugdostak, volt úgy, hogy egész idő alatt járnom kellett vagy bekötött szemmel állnom. A börtönben nem érzékeltem az idő múlását. Mire a bíróság elé kerültem, az általam számított idő és a naptár között több hét differencia volt. Néhány hónap elteltével elhatároztam, hogy éhségsztrájkot tartok. Úgy gondoltam, ezzel mindenkorra lezárom az ügyet. Mindössze négy napig bírtam ki. Addig hiába vertek, nem írtam alá semmit. De az éhségsztrájk után mindjárt az első jegyzőkönyvet aláírtam. Gyengeség volt? Lehet. Tudom, most sok a hős, aki azt állítja magáról, hogy ellenállt. Én is ellenálltam, egy ideig. És azok az éjszakák! Csak úgy aludhattunk, hogy mindkét kezünket a takarón tartottuk. A villany egész éjjel égett, a folyosón az őrök járkáltak, ötpercenként belerúgtak az ajtóba, és beordítottak: -szemeket kinyitni, kezeket a takaróra! Ha nem engedelmeskedtünk, büntetésből egész éjjel járkálnunk kellett. Napközben leülhettünk, de ha véletlenül elbóbiskoltunk, újra csak azzal büntettek, hogy járkálnunk kellett. Órákon át talpon voltunk, éheztünk, bizonytalanságban éltünk Ruziňban soha nem láttam senkit a vallató referensen kívül. Még az őröket sem. Az ételt például az ajtó elé a földre tették. Ha kihallgatásra vittek, előbb bedobtak egy kendőt, hogy kössem be a szemem. Bűnös és elítélt Az utolsó pillanatig nem tudtam, mikor állítanak bíróság elé. Egy órával a tárgyalás előtt mondták meg. A tárgyalás Pankrácon volt. Társaimmal sem a tárgyalás előtt, sem utána nem találkozhattam, csupán a feleségemmel és az édesapámmal beszélhettem pár percig. Az ítélet meghozatala után néhány hétig még a Pankrácon tartottak. Itt már többen voltunk egy cellában, de arra ügyeltek, hogy társaimmal véletlenül se kerüljek össze. Sem ott, sem Valdicén, ahova később vittek. Ott a bútorgyárban dolgoztam, majd irodába kerültem. A munka nem volt nehéz. Ott együtt voltam például Daniel Okálival és Beránnal, az utolsó cseh miniszterelnökkel, aki még fogadta Hitlert. Volt ott elvhú kommunista, régi demokrata, szlovák fasiszta éppúgy, mint magyar pap vagy német SS-tiszt. A börtönben párszor beadtam a fellebbezési kérelmemet, de miután folyton elutasították, fölhagytam a próbálkozással. A többiek unszolására azonban hatodszorra is beadtam, de el is feledkeztem róla. Egyszer az irodában üítem, amikor az őr azzal jött, készüljek, hazamegyek. Nem hittem neki, mire megragadott és kicipelt az udvarra. Három ismeretlen férfi várt rám. Az egyikük úgy mutatkozott be, mint a főügyész helyettese. Azt mondta: „nem vagyunk meggyőződve az ártatlanságáról, de felülvizsgáltuk az ügyét és kiderült, az ítélet nincs arányban azzal, amit elkövetett. Ha aláírja ezt a papírt, feltételesen szabadlábra helyezzük." Aláírtam. A papíron az állt, hogy nem beszélhetek senkinek arról, ami velem történt. Nyomban kiengedtek a börtönből. Mikor öt év múltán kiléptem a kapun, elsírtam magam. Nem tudtam mit kezdeni a hirtelen rámszakadt nagy-nagy szabadsággal. Nem voltam hős Szabadulása után Kardos Róbertnek még egy újabb kálváriát kellett végigjárnia: lakás, állás, minden egzisztenciális biztonság nélkül, a rendőrség állandó figyelmétől kísérve. A Georgi Dimitrov Vegyi Művekben alkalmazták, egyszerű munkásként is utolsó volt a sorban. Feleségével, aki éjjelente a Milexben vajat csomagolt, kisfiával együtt egy kétszer két méteres cselédszobában laktak, kiszolgáltatva a főbérlő kénye-kedvének. Nyolc éven keresztül nem számíthatott segítségre. Csak munkatársai rokonszenvét, megértését érezte, ők támogatták. Élete az 1964-es rehabilitálás után lett emberibb. Kardos Róbert most 66 éves. Negyven év távlatából viszszaemlékezve ma már ő is másképp látja a múltat, s benne a saját szerepét. - Nem tartom magam hősnek. Ezt hozta az élet. Soknak még rosszabb volt a sorsa. Áldozatok voltunk. Lehet, hogy nem hangzik a legtudományosabban, de én hiszek a fátumban. És éppúgy hiszek a történelmi igazságtételben is. Eddig három rehabilitációt éltem meg: 1964-ben, 1968-ban és 1989ben. Örömet éreztem minden alkalommal. Sajnos, újra és újra csalódás ért. Most várom a negyedik rehabilitációt... S. FORGON SZILVIA Méry Gábor illusztrációs felvétele MÁSOK ÍRTÁK ÜDVÖZLET A CSEHEKNEK, FITYISZ A SZLOVÁKOKNAK... Szinte meghatódtam, amikor a szlovák kormányfő a Lépések című tévéműsorban újévi jókívánságát fejezte ki a cseheknek, morváknak, szilézeknek. Különösen az új államban kívánt minden jót nekik. Ám a Csehországban élő fél millió szlovákról mintha „megfeledkezett" volna. Az, aki éppen őket félti, merthogy titkos forgatókönyv szerint meghurcolás vár rájuk, s ráadásul a betegeiket a morva gyűjtőtáborokba szállítják. Az aki annyira félti a környező országokban (pl. Magyarországon) élő szlovák kisebbséget. Mintha a „csehországi szlovákok" egyszerre eltűntek volna a látószögéből. Nincs szó feledékenységről. Mečiar tudja, miért „feledkezett meg" a Csehországban élő szlovákok üdvözléséről. Tudja, a cseh fél zsarolásával, az alkotmányellenes lépésekkel és a személyes hatalmi terveknek a közösség, a köztársaság érdekei fölé rendelésével olyan helyzetet teremtett, amelyben egy éjszaka alatt a szlovákok százezrei emigránsokká, idegenekké válnak. Olyan emberekké, akik egy másodperc alatt elvesztik közös hazájukat. Szlovákia történetében példátlan jelenségről van szó. A szlovák emigráció mindenütt a világon évszázadok során fokozatos hullámokból keletkezett. Most a varázsvessző suhintásával egyszerre jön létre a szlovák emigráció legnagyobb része. Sem Mečiar, sem csatlósai még véletlenül se kérdezték meg a csehországi szlovákokat: vajon mit gondolnak sorsukról? Igaz, saját bennszülött nemzetüket sem. Kivánom Mečiarnak, álljon be bármelyik prágai körzeti hivatal előtt kigyózó sorba, hogy meghallhassa, mit gondolnak róla a cseh állampolgárságot kérvényező honfitársai. Éppen a közös haza fokozatos degradálásának hosszú óráiban mutatkozik meg a tettek igazi értéke. Történészként úgy vélekedem, hogy az alkotmányellenes, önkényes zsaroló lépések a történelem ítélőszéke elé kerülnek, s nem zárom ki, a köztársaság szétveréséért valóban bíróság elé állhatnak a Masaryk és Štefánik közös államának tönkretevői. Ugyanúgy, mint annak idején a Beran-kormány. Kiderülnek azok a mesterkedések, amelyek a működő állam szétveréséhez vezettek. Ahhoz az államéhoz, amelyért vérüket ontották a csehek és szlovákok az első és második világháborúban, s 1968-1969-ben Mečiar és kamarillája bizonyára nem akarja a „szövetségi", „prágai" „csehországi" szlovákokat, mert tudatosítja, mit okozott nekik. Azt, hogy útlevéllel utazhatnak saját hazájukba. Háromszoros áron szállíttathatják postai küldeményeiket, mint külföldre. És Isten tudja még mit! Dehát: a csehországi szlovákok Mečiaréknak ezt nem felejtik el. Főként védekeznek majd, hogy éppen ne ők legyenek a cseh politikai képviselet zsarolásának kitéve. A demokrácia szellemében önmaguk nevében szólnak majd, abban a szellemben, amelyet a Cseh Köztársaság az évszázadok során kialakult, csehek és szlovákok közti szellemi kölcsönösség és együttműködés hagyományára épít. Számos meggondolatlanul „leírt" szlováknak szilveszterkor nem lesz lehetősége az örömre. Optimálisnak az a helyzet mutatkozik számukra, amelyet már nem élő barátom, a vinohradyi Láda Niklíček a Husáknormalizáció idején találóan így jellemzett: „Ma szégyen kijózanodni." JÁN MLYNÁRIK, prágai szlovák (Megjelent a Lidové noviny, 1992. dec. 31-i számában)