Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-11 / 50. szám
deujBSE/t I smé t nyugtalanító hírek hallatszanak az oktatási minisztérium háza tájáról. Azt suttogják, újabb merénylet készül a magyar iskolák ellen: ismét napirendre került a tantárgyak egy részének szlovák nyelvű oktatása, természetesen annak érdekében, hogy a magyar anyanyelvű diákok jobban megtanuljanak szlovákul. Tudjuk, nem ez az első eset: már a 60-as évek elején volt egy hasonló kísérlet, az azonban a szülők felháborodása miatt kudarcba fulladt. Szintén hajótörést szenvedtek a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének hasonló törekvései, hála a szlovákiai magyarok elszántságának és Duray Miklós bátor föllépésének. Lehet, hogy hamarosan ismét szükség lesz arra, hogy a szülők és pedagógusok, közemberek és politikusok kiálljanak iskoláink mellett, s harcoljanak azért, hogy a szlovák nyelven oktatott tantárgyak száma ne növekedjen. Tudjuk valamennyien, hogy nemzeti megmaradásunk elsősorban nyelvünk megőrzésétől, magas szintű kommunikációra is alkalmas eszközként való megtartásától függ. A magyar tannyelvű iskolák (elsősorban az alapiskolák és a gimnáziumok) - hála annak, hogy a tantárgyak nagy részét magyarul oktatják - ma is képesek arra, hogy magyar domináns kétnyelvüeket neveljenek, vagyis olyan embereket, akik képesek anyanyelvűk továbbadására - gyermekeiknek. A szlovák nyelv túlzott megerősödése a két nyelv viszonylatában legalábbis nyelvi egyensúlyhoz, a szlovák többségű vidékeken pedig dominanciaváltáshoz vezethetne, s ezzel veszélybe kerülne a magyar nyelv átörökít- hetősége, vagyis a magyar nemzetrész jövője. Az ún. magas szintű kétnyelvűség ugyanis tömeges méretekben szinte törvényszerűen az anyanyelv meggyöngüléséhez, majd pedig nyelvcseréhez vezet. Ezt nem valamiféle üldözési mánia mondatja velem, hanem a hozzáférhető nemzetközi kétnyelvűségi szakirodalom ismerete. A szlovákiai magyar nemzetrész lé- lekszáma, településszerkezete, nyelvi és történeti hagyományai nem teszik indokolttá az egész közösségre kiterjedő nagyfokú kétnyelvűséget. Az ilyen állapot egyáltalán nem volna természetes. Helyzetünket sem a magyarországi szórványnemzetiségekével, sem pedig a nyugati magyar diaszpóráéval nem lehet egybevetni. Ezek esetében az egész közösségre kiterjedő, nagyfokú kétnyelvűség helyzetükből fakadó kényszer: következménye pedig - látjuk - a gyors és viszonylagos „fájdalom- mentes“ beolvadás. A mi esetünkben az volna a természetes, ha a magyarlakta A félnyelvűség és a senyelvűség veszélye területeken a magyarok zöme anyanyelvén is képes lenne érvényesülni. Csupán a szlovák többségű településeken lakóknál és dolgozóknál, valamint az értelmiségieknél tekinthető természetesnek és szükségszerűnek a nagyobb fokú szlovák nyelvtudás. Ezek a rétegek pedig általában tudnak is szlovákul, épp olyan mértékben, amilyenben szükségük van erre a nyelvre. Ebből következően semmi sem indokolja a szlovák nyelv nagyobb fokú ismeretének erőltetését. Nem az a kérdés tehát, hogy a szlovákiai magyarok mennyire tudnak szlovákul; mindenki annyira tud, ameny- nyire szüksége van rá, s a nyelvnek azon a területein otthonos, amelyekkel rendszeresen kapcsolatba kerül. Ez pedig elegendő is, hiszen nem anyanyelv- röl van szó, hanem puszta eszközként, célszerűségből használt összekötő segédnyelvről. (Természetesen sok ember számára a szlovák nyelv - rokoni kapcsolatai vagy érdeklődése révén - ennél jóval többet jelent, de ez a lényegen semmit sem változtat.) Nem arról van szó, hogy az iskolában, a szlovák órán ne kellene arra törekedni, hogy a gyermekek minél jobban megtanuljanak szlovákul. Természetesen, erre kell törekedni, éppúgy, ahogy mondjuk a matematikaoktatásnak is az kell legyen a célja, hogy a tanulók minél jobban megtanulják a matematikát. Azonban megengedhetetlen, hogy a szlovák nyelv az anyanyelv elől szívja el a levegőt. Márpedig a szlovákul oktatott tárgyak számának növekedése ezt „eredményezné“. S ajátos, hogy azt a kérdést, a kétnyelvűségnek milyen fajtáját tartjuk kívánatosnak a szlovákiai magyarság egyes rétegei számára, nem tették föl sem azok, akik anyanyelvűnk megőrzésének módjait keresték, sem azok, akik a szlovák nyelv nagyobb fokú ismeretére buzdítottak. Hallgatólagosan szinte mindenki elfogadta, hogy az ideális az volna, ha a szlovákiai magyarok minél nagyobb része mindkét nyelvet magas, lehetőleg ún. „anyanyelvi szinten“ beszélné. Hogy ez az állapot hogyan érintené a magyar nyelv jövőjét, azt kevesen gondolták végig. A két nyelvvél szemben egyforma elvárásokat támasztok voltaképpen egyenlőségjelet tesznek a két nyelv közé azok fontosságának tekintetében. Pedig nyilvánvaló, hogy az ember életének minden rezdülésére kiható anyanyelv szerepe össze sem hasonlítható egy összekötő segédnyelv szerepével, mely csupán eszköz arra, hogy a kisebbségiek a szükséges mértékben integrálódni tudjanak a többségi társadalomba. Szerencsére, más országokban differenciáltabban és megfontoltabban közelítették meg a kétnyelvűség kérdését, így pl. a soknemzetiségű Vajdaság központjában, Újvidéken, az ottani egyetem pedagógiai intézetének pszichológiai tanszékén nagyszabású kutatások folytak a magyar-szerb-horvát kétnyelvűség lélektani törvényszerűségeinek föltárására, Göncz Lajos professzor vezetésével. Abból a több mint fél évszázada megfogalmazott felismerésből kiindulva, mely szerint a kétnyelvűség nem egységes jelenség, alapos vizsgálat alá vetették a kétnyelvűség különféle típusait, egyebek közt azzal a céllal, hogy meghatározzák, melyik típus fejlesztése volna a vajdasági magyarok számára a legkívánatosabb. Mivel a vajdasági magyarok helyzete sok tekintetben hasonlít a szlovákiai magyarokéra, e kutatások eredményei számunkra sem lehetnek közömbösek. Amint Göncz Lajos megállapítja, az, hogy a kétnyelvűség mely típusát kell fejleszteni, attól függ, melyik nyelvet részesítjük előnyben. Ha az anyanyelvet tartjuk fontosabbnak - márpedig aligha tagadhatja bárki is, hogy bármely népcsoport számára az anyanyelve a legfontosabb - akkor a legelőnyösebb kétnyelvűségi típus az, amelyet az anyanyelv dominanciája és a két nyelvrendszernek egymástól való viszonylagos függetlensége jellemez. Az előbbi, az anyanyelv dominanciája elsősorban anyanyelvi oktatással érhető el, az utóbbi, a nyelvrendszerek függetlensége viszont olyan nyelvtanulási módszert igényel, amely az anyanyelv közreműködését a minimálisra csökkenti. Ha már itt tartunk, érdemes megemlíteni az ottani és a mi helyzetünk közötti egyik különbséget, nevezetesen azt, hogy a Vajdaságban a kétnyelvűséget nemcsak a kisebbség számára tették követelménnyé, hanem a szerb többség számára is. Ezért a nemzetiségek lakta területek szerb tannyelvű iskoláiban is bevezették a kisebbségi nyelvek - köztük a magyar - oktatását. Az októberben tartott budapesti nyelvművelő konferencián az egyik vajdasági előadó panaszkodott, hogy ez az elv egyre kevésbé érvényesül, vagyis egyre kevesebb szerb iskolában oktatják a magyar nyelvet. Nos, ha arra gondolunk, hogy Szlovákiában egyetlen szlovák iskolában sem folyik magyar nyelvi oktatás, e tekintetben csak a vajdasági helyzet további romlása révén kerülhetünk délvidéki sorstársainkkal egy szintre. A kisebbségi oktatás kérdéséhez visszatérve, meg kell még fogalmazni egy, a nemzetközi irodalomban magától értetődőnek tekintett alapelvet: mindig annak a nyelvnek van nagyobb szüksége intézményi támogatásra, amelynek egyébként kisebb az esélye arra, hogy magas szintre fejlődjön. Ez pedig egyértelműen a magyar kisebbség nyelve. Ugyanakkor a kisebbség nyelvének erősítése valójában a többségi nyelv jobb elsajátítását is szolgálja: egy gyatra anyanyelvi tudásra ráépülő másodnyelv ugyanis olyan „balansz“ kétnyelvűséget hoz létre, melyre mindkét nyelv hiányos ismerete, az ún. kétszeres félnyelvűség - vagy ahogy nálunk nevezni szokták, a senyelvűség - jellemző. Ez pedig nemcsak a másodnyelv elsajátítását nehezíti meg, hanem általában gátolja a hatékony ismeretszerzést, s ezáltal a kisebbségiek valódi társadalmi érvényesülését is. Lanstyák István ■* 3 ?. XII. 11. „Ki emelte fel közületek tiltakozó szavát, amikor életük végéig meghosszabbították azoknak a bíráknak a tisztségét, akik nem is olyan régen még mindnyájunkat börtönbe zárattak?“ Petr Placák (Literámi novlny 1992/43) Dr. Stodola törvényszéki büntetőbíró kényelmes polgári otthonában, heverőjén elnyúlva nézte a televíziót, mely a szlovák alkotmány elfogadását közvetítette a parlamentből. A bíró tisztségéhez méltóan ősz hajú, pirospozsgás, bozontos szemöldökű, nagy darab ember volt, aki bírói talárjában impozáns látványt nyújtott, amint ítéleteit zengő hangon kihirdette. Nem csoda, ha a szerencsétlen vádlottak minden tárgyaláson riadtan ültek előtte, hiszen az ítéletei szigorúak, kérlelhetetlenek voltak. Azt vallotta, hogy a bírói tisztség egyfajta szolgálat, a rend szolgálata, és aki az ítélőszéke elé kerül, ítéletre érdemes bűnös lélek. Hite és meggyőződése szerint ugyanis mindenfajta társadalmi berendezkedésben a rend a legfőbb fenntartó erő, s annak megteremtésében a büntetőszerveknek a legteljesebb mértékig együtt kell működniük. Mindenfajta rendbontást, elégedetlenséget (de legfőképp a politikait) csírájában kell elfojtani, mert csakis így válhat valóban eredményessé a bűnüldözés. Éppen ezért egész bírói tevékenységét egyfajta társadalmi szolgáltatásnak, mesterségnek tartotta. Ítéleteit már a tárgyalás előtt papírra vetette, és a feletteseivel megbeszélte. A tárgyaláson aztán kérlelhetetlenül ehhez tartotta magát, és a vádlott tehetetlen nyöszörgése, könnyei hidegen hagyták. Ő mindvégig-„az elvek" hűséges szolgája maradt. Nem csoda, hogy néhány év alatt nagy társadalmi elismerésre tett szert. A felettesei szerették, a vádlottak rettegtek tőle, az ügyvédek pedig a kegyeit keresték. Ő persze, mivel hiú ember volt, szívesen sütkérezett hatalma fényében. Boldog volt és elégedett. Úgy érezte, elérte élete célját. Aztán „jött ez a szerencsétlen hatalomváltás, mely mindent összezagyvált“, ahogy ő nevezte. Nem váltották le, mert „amúgy is kevés volt a bíró“, de már semmi sem volt a régi, „az igazi“, s ő alig várta, hogy nyugalomba vonulhasson, élvezhesse „munkája gyümölcsét“, azt a zavartalan jólétet, melyet maga körül Lujza asszonnyal otthonában megteremtett. Türelmetlenül, riadozva számolgatta az időt: „már csak két év, már csak egy év...“, és maga se vette észre, hogy más társadalmi halandóhoz hasonlóan most már maga is megtanult félni a jövendőtől. Egy bíró rémálmai Ez a számára teljesen ismeretlen érzés szorongatta most is, miközben a televíziót nézte, s úgy ragadta nyakon az előtte álló konyakos üveget, ahogy egykoron a bírói pulpitusa elé került delikvenseket szokta. Öntött a pohárkájába, kortyintott a lelket melengető italból, aztán kényelmesen elnyúlt a heverőjén. A képernyőn zajló parlamenti színjátéknak szinte minden szereplőjét ismerte. Voltak köztük olyanok, akik már reszketve állottak bírói emelvénye előtt, és voltak olyanok is, akik az előbbieket, vagyis a mostani képviselőtársaikat bírói ítélőszéke elé cipeltették. Lehunyta a szemét, és arra gondolt, mi mindenről mesélhetne ő, „a törvény egyszerű őre“, ezeknek a mostani honatyáknak a valódi múltjáról. Elmondhatná például, hogy a mostani barátaiknak nem is olyan régen még... Mosolygott, miközben az egykori üldözők és üldözöttek most szándékaikban is összekeveredve vitatkoztak a képernyőn a „törvények paragrafusairól“, majd el-elbóbis- kolt, összekeveredett benne álom és ébrenlét. így lebegve a tudatos lét és álomlét között, ott látta magát bírói talárban a tárgyalóteremben, s aki előtte állott - ó borzalom! - az szintén ő maga volt. A vád: bírói részrehajlás, részrehajló ítélkezés. ítéleteit a hatalom szolgálatában felettesei megrendelésére hozta, és teljesen érzéketlen maradt az igazság iránt mindazokkal szemben, akiket ítélőszéke elé állítottak. Homlokát ellepte a félelem jéghideg verítéke, és azzal védekezett, hogy maga is félt, hogy ítéleteit a hatalom nyomására hozta, s ily módon jómaga is ugyanolyan áldozat, mint akiket elítélt. Csakhogy a bíró, aki előtt állott, szintén ő maga volt. Tudta, hogy hazudik, elhallgattatta hát, és a helyére ültette. Mindebből megértette, különlegesen szigorú ítéletre számíthat, amit annál inkább elhitt, mert látta, hogy a bíró szinte tüntetőén húzta elő a talárja ujjába elrejtett, előre megfogalmazott ítéletet.- A köztársaság nevében - zengte - arra ítélem, hogy élete végéig végezze bírói tevékenységét, mégpedig szigorított felügyelet alatt. Ez ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye. A különös ítéleten dr. Stodola röhögni kezdett, de a röhögése lassan sírásra változott. Megértette, hogy folytatnia kell eddigi életét, s ugyanúgy kell majd ítélkeznie a vádlottak felett, mint azelőtt, csahogy most már büntetésből, és nem meggyőződésből, a változás minden reménye nélkül. És ez a büntetés mint hóhérhurok, ott szorul majd a torkán, mindaddig, míg a sír torka el nem nyeli. Dr. Stodola nyöszörgött, aztán ordítani kezdett, és a saját ordításától felriadt. Homlokát ellepte a verejték, mindén porcikájában reszketett, s csak nehezen értette meg, hogy mindez, amit átélt, nem csupán álom volt, mert a tévé képernyőjén az új igazságügyi miniszterasszony éppen akkor terjesztette elő javaslatát, hogy mostantól a megválasztott bírák tisztségüket életük végéig viseljék.- Nem, ez lehetetlen! - nyöszörögte, és csupasz tenye- rével törölte le verejtékező homlokát. Többé nem tudta, mikor éber, és mikor álmodik. Még a torkán lecsurgó konyak tüze, leve se lökte helyre érzékeit. Csak amidőn a miniszterasszony javaslatát a parlament elutasította, huppant vissza a valóságba. Érezte, hogy megmenekült. Szőke József Méry Gábor felvétele
