Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-12-11 / 50. szám

A kassai épületeknek meglehető­sen különös történetük van. A város Fő utcáján például a vármegyeházát 1945 után - négy évtizeden át- a Kassai Kormányprogram Házá­nak hívták, most pedig Jakoby Galé­ria. A szocialista rendszerben mellő­zött művésszel szemben ezt akár elégtételnek is tekinthetnénk. Mint ta­lán elégtétel az is, hogy e galériában elsőként kortárs képzőművészetünk egyik legsokoldalúbb egyéniségé­nek, Bartusz Györgynek az alkotá­saiból rendeztek kiállítást. 1969 után - felsőbb utasításra- Bartusz György néhány köztéri szobrát megsemmisítették. Bár ugyanaz a rendszer 1985-ben épp a Jakobyról(l) alkotott életnagyságú bronzszobráért érdemes művész díjjal jutalmazta. Talán ekkor ismer­ték fel, hogy végre a nemzeti kisebb­ség soraiból kiemelkedett művész­nek is állami kitüntetést kellene adni.- Egyáltalán nem örültem e meg­tiszteltetésnek - mondja Bartusz György. - Mintha moslékkal öntöttek volna nyakon. Csak művészbaráta­im, jóakaróim unszolására vettem át a díjat. Nyolcvankilencben, a rend­szerváltás után a kitüntetést rögtön visszaküldtem az akkori kormányfő­nek, Cié úrnak. Óriási megkönnyeb­bülés volt számomra. • De már a legerősebb konszoli­dáció idején, 1971-ben emlékezetes akciót: erőnléti napokat szerveztél a Késmárk melletti Vlkovái Efsz- ben.- Valóban jó hecc volt. A képző­művészeti szövetség tagjait levél­ben meginvitáltuk e gazdaságba. Jöttek is néhányan. De ahogy azt sejtettük, levelünk az államrendör- séghez is eljutott. Egy héten át na­gyon keményen dolgoztunk a szö­vetkezetben. Búzát zsákoltunk, ami­ben azért volt annyi művészet, hogy a zsákokat piramisba raktuk. A tit- kosrendöröket a guta környékezte. Faggatták az elnököt, hogy mit csi­nálunk. Dolgoznak - válaszolta, méghozzá fizetség nélkül. És jól. Bár az országban mindenki így vé­gezné a munkáját. Semmit nem tud­tak ránk bizonyítani, a szövetségünk vezetőségétől így is dorgálásban ré­szesültünk a rossz viccünkért. Ré­gen volt... • Mégis a múltról szeretnélek kérdezni. 1962-ben jöttél Kassára, és ez a kiállításod három évtizedes alkotómunkád keresztmetszete. Mit jelent számodra ez a tárlat? Száma­dást?-1961-ben végeztem a prágai Képzőművészeti Akadémián. Utána szülőfalumba, Kéméndre mentem, ahonnan a jobb munkalehetőségek reményében átköltöztem Kassára. Valóban harminc éve vagyok itt, de valahogy ezt a jubileumot nem tar­tottam számon. Számadás-e a kiál­lítás? Talán, bár az alkotásaimnak alig egyharmada látható itt. Befeje­zés-e? Remélem, nem. • E tárlat után talán új alkotói korszakod kezdődik el?- Való igaz, újabbnál újabb prob­lémák izgatnak. E kiállításon jól megfigyelhetők munkásságom egyes időszakai, de nem merném állítani, hogy a tárlat után új korsza­kom kezdődne el. • Feltűnik, hogy a hatvanas években erősen bíztál a tudomány­ban és a technikában. Ebben láttál pozitív lehetőségeket az ember és a művészet számára?- Beismerem: akkor nagy eufóriá­ban éltem és a technika híve voltam. Azt hittem, komolyabb technológiák­kal a világ megváltható, megteremt­Bartusz György a Jakoby-szobor kicsinyített másával (A szerző felvételei) hetö a földi boldogság. De hisz erre épült a modernizmus elmélete. A mi­nap valaki bizalmaskodva feltette a kérdést: ugye modem művészetet csinálsz? Mondtam neki, hogy a hat­vanas-hetvenes években voltam modern, most már nem akarok az lenni. Már azt vallom, a technika nem mindenható. Világunkat a tech­nika akár holt bolygóvá teheti. • Talán a technikából való kiáb­rándulásod sodort a konceptuális művészet felé?- A hetvenes évek közepétől tu­datosan kezdtem rombolni a tiszta formát. Meggyőződésemmé vált, hogy az esztetizálással semmi sem oldható meg. Láttam, hogy a világ­ban az erőszak kezd teret hódítani, s erre új művészi eszközökkel igye­keztem felhívni a figyelmet. • Egyúttal erőteljes befelé fordu­lás is bekövetkezett nálad...- Igen. A célom az volt, hogy mélyebbre hatoljak saját énembe, azokba a tartományokba, ahol mé­lyen kódoltan sok minden szunnyad, amire ésszel vissza se emlékezhe­tünk, hiszen száz, ezer évekről van szó. Ott van bennünk valahol a kő­korszak is... • Ennek a felszínre hozásához viszont a szobrászat helyett a rajz­hoz kellett fordulnod?- Igen, de nem a hagyományos értelemben. Előre meghatároztam például, hogy most 1 másodperc áll a rendelkezésemre, s ez alatt kellett valamit rajzolnom. Nem volt idő összpontosításra. Számomra is titok volt, mi lesz az eredmény. Ezeknek az időbehatárolt alkotásoknak a születésekor pszicho-fizikai átöm- lés történik a karomon, kezemen, az ecseten keresztül a vászonra, vagy a papírra. E festmények, rajzok affé­le tudatküszöb alól feltörő kallig- ramok. • Hosszú éveken át az idő, a mozgás, a sebesség nehezen rög­zíthető fogalmai izgattak, most az éned jobb megismerésére törekszel. Bizonyára van ebben valami tör­vényszerűség is, hiszen olasz és francia kortársaid is hasonló készte­tést éreznek. Alighanem azért, mert a nyolcvanas évek elejére a koncep- tualizmus a művészetben kifutotta magát. Ezen belül a képzőművé­szetben is. Amikor a szavakkal már nem tudott mit kezdeni - zsákutcába jutott.- Igen, elfogadható, amit mon­dasz. Valóban az olasz transavant- garde kezdte el azt az új folyamatot, ami korszakváltást hozott és nagyon erős szubjektív művészetet terem­tett meg. Hatása nálunk, nálam is érződik, de kissé absztraktabb for­mában. • E szubjektivizálódás megítélé­sed szerint leginkább a művészetre vonatkozik?- Korántsem. Nézd meg, hogyan hullik szét minden: birodalom, or­szágok, nemzetek. Visszafojtott vágy él a kis nemzetekben, hogy elmondhassák, mi bántja őket. Alig­hanem erre is szükség van. A kér­dés csak az, végül is eljutnak-e a felismeréshez, hogy minden em­ber szubjektum, tehát a lényeg az emberi jogok mindenkori garantálá­sa. Az emberi szubjektum ugyanis végső soron csak az emberiség tár­sadalmának megteremtésével reali­zálódhat. • Örkény szerint a lehető leg­több, amit egyik ember a másiknak adhat, a szolidaritás. Gondolod, hogy ide kell eljutnunk?- Lényegében igen. Ezt kell meg­előznie a felismerésnek, hogy szub­jektumok vagyunk. • Mi segítheti ezt elő?- Mára a föld már összezsugoro­dott. Az informatika korszaka a kibé­külés korszakát hozhatja. Nemcsak a fizikai távolságok lettek rövideb- bek, hanem a lelkiek is. Egyszerűen: tudunk egymásról! És a világnak ez adhat reményt. • Befejezésül egy szubjektív kér­dés: Hogy érzed magad?- Minden reggel feltámadok ha- lottaímból. Hol itt, hol ott fáj. Kicsit tornázom, aztán jobb. De hát azt mondják, ha ötvenen túl az ember­nek semmije se fáj, akkor halott. Hál’lstennek, nekem még fáj! Külön­ben most már Eperjesen lakom és Pozsonyban a Képzőművészeti Akadémián van egy nagyon jó osz­tályom. Diákjaimmal a szabad krea­tivitásra építünk, öröm velük együtt lenni.- Köszönjük, hogy ránk is szakí­tottál időt. Szaszák György inte napra pontosan ti­zenöt év telt el azóta, hogy először láthattam öt munka közben. A Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának próbáján épp a Mátrai képeket csiszolgatta ízeire szedve, gondo­san és élményt adóan. Megkapott közvetlensége, ahogy minden énekesét becenevén szólította, jólesett biztatása, amivel engem, az új tagot fogadott. Bámultam ót, a Röpülj páva népszerű műsorve­zetőjét, a tévésztárt, de találkozá­sunk első perceitől éreznem kel­lett, hogy őt a népszerűség sokkal inkább zavarja, mint érdekli. Pe­dig egy évtizeddel korábban jó­magam is elsősorban miatta néz­tem a tévé népdal-vetélkedőjét, hiszen a magamfajta beatnemze- dékbelieket akkor még egészen más dolgok érdekelték, mint a népdal. Évekkel később tapasz­taltam csak, mennyi tapintattal győzött meg minket arról, hogy a népdal minden divatzenénél na­gyobb érték. XXX November 7-én a központi kórus a terv szerint épp Pozsonyban pró­bált, és annak a Józsa Mónikának a diplomahangversenyét készült meghallgatni, aki Vass Lajos bizta­tására és szakmai irányításával lett hazai magyar kórusaink legtehetsé­gesebb karnagyává. Hogy Vass La­jos valószínűleg nem lehet majd je­len, azt mindenki sejtette. Utoljára június 21-én állt a CSMTKÉ előtt a Budakeszi I. Erkel Ferenc Napok nagyszerű rendezvényén, amikor bejelentette, hogy orvosai javaslatá­ra be kell feküdnie a kórházba. Mo­solyogva ígérte, hogy a nyári edző- táborozáson találkozunk. Ám sem nyáron, sem később nem jöhetett... „HUSZONÖT ÉV AJÁNDÉK“ Vass Lajos 1927-ben született a Tisza menti Poroszlón. A buda­pesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán középiskolai énektanár­képzőt végzett, karvezetést és ze­neszerzést tanult. A tanítóképzőben Csenki Imre és Gulyás György, a fő­iskolán Vásárhelyi Zoltán, Veress Sándor és Farkas Ferenc keze alatt formálódott zenei világa. Karnagy­ként és zenekarvezetőként már ta­nulóévei alatt szoros kapcsolatban állt Kodály Zoltánnal, akinek művei előadói gyakorlatának mindig hom­lokterében álltak. 1953-tól 1956-ig a Néphadsereg Művészegyüttesének Férfikarát ve­zette. Ekkor dedikálta neki és kóru­sának Kodály Zoltán a Nemzeti dalt. A népdalokhoz gyermekkora óta vonzódott. Különösen szülőfaluja és édesapja dalkincsét gyűjtötte. (Édes­apja később a népművészet mes­tere lett.) Jelentős anyagot gyűjtött a Bodrogközben is. 1952-ben főiskolai diplomamun­kájáért, az „Este a táborban“ című szimfonikus költeményéért nyerte el a Erkel-díjat. 1970-ben a Röpülj pá­va televíziós népdalverseny műsor­vezetőiéként SZOT-díjjal jutalmaz­ták. Hatvanadik születésnapján a Munka Érdemrend aranyfokozatá­val, 1988-ban pedig a Magyar Mű­vészetért nagydíjjal tüntették ki. 1991 decemberében a Rákóczi Szö­vetség A magyar életért és jövőért emlékérmet adományozta neki. A Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának alakulása óta (1965-től) volt karnagya, a budapes­ti Vasas Kórust 1962 óta, a Vasas Szimfonikus Zenekart pedig 1975 óta vezette. A CSMTKÉ-ben való ténykedése több volt a karnagyi fel­adatok ellátásánál. Közvetve és közvetlenül is segítette a szlovákiai magyar kórusmozgalmat: karnagyok sokaságát nevelte a CSMTKÉ éne­keseiből, szüntelenül nevelte közön­Vass Lajos emlékére ségét, szívesen látogatott el a leg­szerényebb kultúrházakba is, hogy a népdal, a zenekultúra és általában a művelődés ügyét szolgálja. Huszonhét év a központi kórus­ban. Gyakran adta értésünkre, hogy neki megtiszteltetés velünk dolgoz­nia. A 25. évfordulóra megjelent em­lékfüzetben is ezt a címet adta írá­sának: „Huszonöt év ajándék...“ És így kezdi: „Így is nevezhetném, hogy a szlovákiai magyar tanítókkal eleitől fogva együtt dolgozhatok.“ Mindig is éreztük, tudtuk: rajongásig szerette kórusunkat. Különben mivel magyarázhatnánk, hogy havonta óramű pontossággal érkezett a pró­bákra, olykor betegen vagy holtfá- radtan egy magyarországi hangver­seny után, és azt, hogy személyes teendőit mindig is a CSMTKÉ próba­rendjéhez igazította. Nem véletlen, hogy Csontos Vilmos Hűség című költeménye inspirálta öt egy olyan mű megírására, amelyet a CSMTKÉ jubileumi hangversenyére szánt. „Ne kérdezzétek, nem tudom, Mért nem mentem másik úton!“ - visszhangzik többszörös kánon­ban a mű első mondata. Jómagam mindig is úgy éreztem, valójában Vass Lajos irántunk tanúsított hűsé­géről énekelünk. Talán ő is így gon­dolta, ám legendás szerénysége megakadályozta ót abban, hogy ezt bárkinek is tudtára adja. Feltűnő gondossággal törődött ezzel a szer­zeménnyel. Többször is belejavított, és ahogy a jó szabó sem megrende­lője testméretein igyekszik változtat­ni, ő is inkább a művet szabta és illesztgette szükség szerint a kórus művészi profiljához. AZ UTOLSÓ ÜZENET Ügy tervezte, ha felépül, Az Úr énnékem őriző pásztorom kezdetű 23. zsoltárt tanítja majd be velünk. A kottát el is küldte egy utolsó rejtett üzenettel a zsoltár szövegében: ......Ha az halál árnyékában járnék is /, De nem félnék még ő sötét völ­gyén is, / mert mindenütt Te jelen vagy énvelem__“ Em lékeimben lapozgatok. Látom őt hangverseny előtt keményen összpontosítani, látom, ahogy felol­dódik a színpadon, és látom a tüzet szemében. Mátrai képek, Popule meus, Liszt Ferenchez... Ugyan ki tudná ezeket a műveket a CSMTKÉ- vel még egyszer sikerre vinni? Lá­tom ót próba közben ingujjra vetkőz­ve, hallom számtalanszor elmondott „Meg kell mutatnunk a nagyvilágnak!“ tréfás intelmeit, és érzem figyelő tekintetét, amikor magam is vezény­lésre emelem karom, s várnám jóvá­hagyó vagy bíráló megjegyzéseit... November második hetében bizo­nyára minden hazai magyar kórus próbája néma, emlékező csenddel kezdődött. Elment egy művész, aki­nek sohasem volt ideje arra, hogy saját műveit népszerűsítse. Talán bosszantotta, ám sohasem izgatta igazán, hogy nálánál szerényebb te­hetségű társai mint futottak be szé­dületes karriert. Elment egy pedagó­gus, aki tízezreket tanított kulturált­ságra, értéktiszteletre, józan önérté­kelésre és megalkuvás nélküli igé­nyességre. Utolsó levelét a CSMTKÉ-nek jú­lius 10-én írta, amikor a kórus épp nyári összejövetelen tartózkodott. ...... Dolgozzatok, szórakozzatok, er re is szükség van. Remélem, szeptemberben teljes erővel dolgoz­hatok veletek... Szeretettel gondo­lok rátok: Lajos.“ Elment Lajos bácsi. Magával vitte sziporkázó humorát, mérhetetlen tu­dását, műveltségét, közvetlenségét, biztató mosolyát. Ránk hagyta örök derűlátását, erkölcsi tisztaságát és konok célratörését. Nem feledhet­jük, mennyire fontosnak tartotta, hogy a CSMTKÉ a nehézségek elle­nére is fennmaradjon, és példamu­tató színvonalat képviseljen. Április­ban még levélben fordult a tagság­hoz. Egy mondatát szükségesnek látom aláhúzással hangsúlyozni: „Halaszthatatlanul meg kell mutat­nunk a nagyvilágnak, hogy milyen erő rejlik a felvidéki magyar tanító­ságban!“ Kérését teljesítenünk kell. Tarto­zunk ennyivel emlékének. S még valamivel. Tudom, ó tiltakozna elle­ne, de - úgy érzem - a CSMTKÉ- nek elsőként kellene az ő nevét felvennie. Horváth Géza * 1992. XII. ÜBUJBSBfl B ycujcüG/i h 1 íj ^ iTi N ü I ^ Fii Bartusz György képzőművész kassai kiállítása Bartusz György: Lavina, 1987, olaj

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom