Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-24 / 30. szám
A dereski táj ihletéből született Dúdor István több alkotása is. Az 1987-ból származó pasztellképen Deresk felső faluvégét örökítette meg. Reprofoto: Farkas V. Deresk község gondjai és reményei • A parókia felújítása ösztönző példa • Lesz-e újra fazekas- és cserépipar? Deresk nem az a község, ahová „betéved“ az idegen. A forgalmasabb főutak nagy ívben elkerülik, a legkö- nyebben még Tornaija és Rőce irányából közelíthető meg. Viszonylagos elzártsága, s az a tény, hogy a Rimaszombati és a Rozsnyói járás határán az utolsó magyar jellegű település, sajátos világot sejtet. A mintegy 480 lelket számláló falu a Rimaszombati járásban is a kisebbek közé tartozik. Annak ellenére, hogy kezdettől fogva itt húzódott a nyelvhatár, a helyi lakosság legnagyobb hányadát mindig a magyarok alkották. Jelenleg a község lakóinak 94,2%-a vallja magát magyarnak. A falu eredete a XII. század első felére esik, az első írásos említés 1243-ból való. Eredetileg királyi terület volt, s királyi várnép lakta. Az idők folyamán birtokolták a pelsöci Beckók, majd a Bebek család, a XVII. században Wesselényi Ferenc, majd a Csákyak tulajdona, azután pedig Coburg hercegé. A község lakossága a múlt század végén átlagosan ezer fő volt. 1869-ben 1039-en lakták, s a környék egyik legnépesebb településeként tartották számon. Ehhez képest ma alig félszáz lakójával szerényen húzódik meg a Túróc patak völgyében. Vajon mi lehetett az oka, hogy a község ennyire visszafejlődött? - tettük föl a kérdést Dusza István polgár- mesternek.- A századelőn viszonylag sokan kivándoroltak Amerikába a jobb megélhetés, a nagyobb lehetőség reményében. A falu lakosságát a két világháború is megtizedelte, s az 1947-ben zajlott deportálások sem múltak el következmény nélkül. Mindezek ellenére még 1970-ben is 723 lakója volt Deresknek. Az azt követő évek faluromboló politikája viszont megtette a magáét. A mérföldkő 1971. A falut akkor a nyolc kilométerre levő Harkács községhez csatolták, a helyi szövetkezetét pedig a Tornaijai Állami Gazdasággal egyesítették. Erőszakos visszafejlesztés vette kezdetét. A gazdasági udvart leépítették, a falu területén építési tilalmat vezettek be. A legtöbb fiatal akkor költözött el más falvakba, vagy a közeli városokba. Deresk önállóságát 1989- ben nyerte vissza, de amitől a múltban elesett a község, a mai viszonyok között nehéz lesz pótolni. A polgármester a legégetőbb gondként említi az ivóvízellátást. Mint mondja, a falu egyik felében még az ötvenes években épült vízvezetékhálózat, de mára a forrás is kime- rülöben van, meg a hálózat is elavult. A víz minőségét pedig a magas nitráttartalom rontja. A megoldás új vizvezetékrendszer s ezzel összefüggésben a kanalizációs rendszer kiépítése lenne, önerőből, állami segítség nélkül azonban ilyen hatalmas beruházásra képtelenek lennének. Hasonló a helyzet a szeméttárolással is. A falu végén van egy ideiglenes szemétlerakó, a nagyobb hulladékot oda hordják, a háztartási hulladékot pedig a Bát- kai Állami Gazdaság telepére szállítják. A megoldást a polgármester szerint csakis több község összefogása jelentené, vagyis közös hulladéktároló és feldolgozó telep.- A falu összbevétele 400 000 korona, ebből 200 000-et a vízvezetékhálózat építésére vonatkozó tervdokumentáció elkészítésére fordítottunk. A maradékból nagyobb beruházásra egyszerűen nem futja. Pedig lenne mit pótolni. A nemrégiben átadott új élelmiszerbolt ugyanis az első és az utolsó, mivel hosszú évtizedek alatt a község bővült. De nincs a falunak például kultúrháza. Évek óta egy múlt században épült, többször átalakított épületet használnak erre a célra, de az sem méreteiben, sem felszereltségében nem felel meg a kor követelményeinek. Emellett szükség lenne még halottasházra, postára, egészségügyi központra (vagy legalábbis egy rendelőre), szolgáltatások házára. Ezek azonban egyelőre csak távlati tervek. Amire esetleg még futja, az a régebbi épületek felújítása. így a községháza is a XV. századból származó, utoljára Coburg herceg családja által használt, felújított és modernizált épületben kapott helyet. A faluban egyébként számos régi épület található. Többek között az iskola és a parókia.- íme - mutat rájuk kísérőm nem kis büszkeséggel -, itt a bizonyíték, hogy a falu el tudja érni, amit akar. Az iskolát a hetvenes években az akkor divatos központosítás jegyében szintén meg akarták szüntetni. A helybeliek azonban nem hagyták annyiban, és felemelték szavukat a járási iskolaügyi szervek döntése ellen. Mivel ott azt hozták föl indokul, hogy az iskolaépület nem felel meg a követelményeknek, a falusiak saját erejükből rendbe hozták, felújították, így megmaradt az iskola is. Azóta is abban az épületben működik, sót, szeptembertől két tanerös lesz. A másik példa egészen új keletű: a parókia 1825-ből származó épületét 1991 tavaszán a hívók közadakozásból és önerőből felújították, hogy fogadni tudják a új plébánost. Nagy esemény volt ez egy olyan hívó katolikusok lakta faluban, amelynek 17 évig nem volt saját papja. Még nagyobb az örömük, hogy magyar plébánost kaptak. A községben sétálva sok régi parasztportára is felfigyeltem. A legtöbbet persze ma már nem lakják. A fiatal, gépészmérnökből lett polgármester viszont arra gondolt, hogy egy ilyen régi parasztházban érdemes lenne tájházat berendezni. Bár ő legszívesebben a XV. századból való malmot újítaná föl, amely noha 1952-ig üzemelt, mára teljesen lerombolódott. Az eltelt néhány évtized alatt a több száz éves épületnek nemcsak a malomkereke, hanem a teteje is nyomtalanul eltűnt. Eredeti állapotába visszaállítani nagyon költséges vállalkozás lenne.- Marad tehát a parasztház. De az önkormányzatnak sajnos még egy ilyen ház megvásárlására sincs pénze. A Gömörí Múzeum igazgatójával, B. Kovács Istvánnal is beszéltünk már erről, de az ö anyagi lehetőségeik is korlátozottak. Pedig a tájházban egy Dúdor István emlékszobát is kialakíthatnánk. Szégyen a falura, hogy még csak emléktáblája sincs. Talán adakozásból ez is megoldható, ahogy a plébánia felújítása is sikerült. A helybelieknek tán nem lenne közömbös ez a cél sem, de beszélgetőpartnerem válaszából kitűnik, hogy ö nem fűz sok reményt egy effajta akcióhoz. Szomorú, hogy ilyen gazdag múltú faluban, mint Deresk, ennyire közömbösek az emberek a hagyományok, a fennmaradt tárgyi emlékek megőrzése iránt.- Pedig így van - erősíti meg bennem a gyanút Dusza István. - Vegyük például azt, hogy a falu lakói egykor ösí foglalkozásként űzték a fazekas- és cserépipart. Még a század elején is negyven fazekas dolgozott a faluban. Ma pedig csak egy ember foglalkozik korongozással, lassan az is abbahagyja. Ha belegondolunk, hogy a dereski fazekasok munkái valaha egész Magyarországon ismertek voltak, bizony nagyon lehangoló, hogy a faluban egyetlen kemence sem maradt fönn. A föld pedig ma is rendkívül gazdag agyagban. Ráadásul az agyag olyan jó minőségű, hogy egy időben a tornaijai téglagyárba is innen hordták az ottani agyag feljavítására.- Bizony kár volt ezt a kincset kihasználatlanul hagyni - csóválja a fejét az egyik helybeli, Szepesi Miklós. - Az ötvenes évek elején, a szövetkezet megalakításakor még arra is gondoltak, hogy itt helyben felépítenek egy téglagyárat vagy cserépgyárat. Aztán mégsem lett belőle semmi. Akkor pedig még éltek a régi mesterek, s a falusiakban is eleven volt a hagyomány. Az önkormányzat mégis gondolt arra, hogy felújítsák a régi mesterséget. Távlati terveik közé beiktattak egy cserép- és téglagyártó kisüzem létesítését. De hogy a tervből mikor lesz valóság, nehéz lenne megjósolni. A polgármester azért bizakodó.- Ha apránként is, de elöbb-utóbb mindenre sort kerítünk. Hacsak nem jönnek még nehezebb idők, mert ettől nagyon tartunk. Mi is itt, Deresken, két járás, két kerület határán. A nyelvhatáron. A végeken... S. Forgon Szilvia Az egykori őrtorony helyreállított alapja Látogatás a Gerulata település múzeumában ismerjük el: ilyenkor, nyáridöben a legtöbben nagy ívben igyekszünk elkerülni a mélyebb odafigyelést igénylő, nehezebb fajsúlyú időtöltéseket, még ha témájuknál fogva bele is fémének az úgynevezett „kikapcsolódás“ kategóriájába. Mégis: tegyünk ez egyszer kivételt, és akár szabadságra menet, akár onnan visszajövet álljunk meg egy órácskára a Pozsony és a szlovák-magyar határ között kb. félúton fekvő Oroszváron. A sűrű forgalmú föútról be kell hajtanunk az egyik.derékszög- ben leágazó mellékutcába, s a település román stílusú templomának tőszomszédságában terebélyesedő százados Iák árnyékában leparkolhatjuk kocsinkat. Onnan már csak néhány lépés a Duna ártéri ligeteivel határolt, jórészt szabadtéri múzeum. S ha a kapuját történetesen zárva találjuk, elég egyszer megnyomnunk a csengőt, hogy a nyári idényben ott dolgozó „brigádosok“ valamelyike, vagy dr. Jaroslava Schmidtová, a létesítmény gondnoka elénk siessen, és készségesen végigkalauzoljon bennünket a közel ezer évet felölelő történelmen. A Római Birodalom legészakibb - Pannónia Superiornak nevezett - provinciáját a birodalom határvidékén végig jól kiépített és tökéletesen szervezett erődítményrendszer jellemezte. Ennek legfőbb elemei az ún. légiótáborok - castrumok - voltak, amelyek között átgondolt területi megoszlásban kisebb katonai táborok - casteüumok - létesültek. Az északnyugati végvár a Castrum Vindobona volt, a mai Bécs helyén. Innen indult a Limes Romanusnak nevezett erődrendszer, amely a Duna természetes védelmi vonalát követte, s amelynek egyik kisebb láncszemeként - castellumaként - hozták létre Gerulata települést, az időszámításunk utáni I. évszázad második felében, a mai Oroszvár területén. Az eredetileg pusztán katonai tábor az idők során faluvá nőtte ki magát, ahol fokozatosan tért hódított a polgári életforma és az ezzel járó iparos-kőműves tevékenység is. Mindezzel együtt természetesen katonai jellege maradt az elsődleges; minden egyéb szigorúan ennek volt alávetve, s létezését is tulajdonképpen csak e küldetésének köszönhette. A határvidékeken ez egy ideig természetes volt, viszont a történelemből tudjuk, hogy nem egész három évszázaddal később mégis ez a következetesnek hitt, militáns terjeszkedési politika vált a Római Birodalom vesztévé ... Nagyjából eddig terjed múzeumlátogatásunk történelemidéző, „elméleti“ szakasza, amelyet követően szabadon körülnézhetünk a közel évezredes, viszonylag épségben fennmaradt, vagy éppenséggel példásan rendbehozott relikviák között. Majdnem biztos, Az ember formájú, feltehetőleg szertartási célokra használt edény (A szerző felvételei) hogy a legmonumentálisabbal kezdjük majd: az egész külső teret uraló, 29x30 méter alapterületű építmény maradványaival, amelyet sokáig vallási célból emelt létesítménynek, nevezetesen Jupiter templomának tartottak. Csak az alaposabb feltárás bizonyította be, hogy a 4 méter mélyre nyúló alapok és a 240 centiméter vastagságú külső falak egyértelműen az építmény erődítményjellege mellett szólnak. Ma már bízvást állítható, hogy ezen a helyen egy úgynevezett burgus, tehát többszintes őrtorony állt, amelynek még akkor is védelmi szerepe volt, amikor - a germán törzsek benyomulását követően - a rómaiak már felszámolták a Gerulatában lévő katonai tábort. Megtekinthetjük továbbá a múzeumépületben található rekonstruált sírt, amely - feltehetően - egy római harcos földi maradványait tartalmazza, s amely a többi népek és törzsek temetkezési szokásaitól eltérően a rómaiak „racionalitását“ tanúsítja: a katona fegyverzetét ugyanis nem adták át az enyészetnek ... Egy másik vitrinben egyedülállónak is nevezhető lelettel találkozhatunk. Becslések szerint az i. sz. II. évszázad elejéről származik az a viszonylag kitűnő állapotban fennmaradt sisak, amely a gazdag díszítés tanúsága szerint minden bizonnyal magas rangú katonatiszté volt, s amelyen az egyedüli deformáció egy, a felső részére mért hatalmas ütéstől származik. Különlegességénél és egyediségénél fogva némiképpen kilóg a történelmi „beskatulyázásból“ az a teljes épségben megőrződött ún. antropomorf, tehát emberi alakot mintázó edény, amely ugyancsak a múzeum féltett kincse. A tárlat részét képező lapidáriumban, vagyis kőtárban viszonylag jó állapotban fennmaradt sírkövek, reliefek, oltárkövek, illetve a légiók pecsétjeivel ellátott cseréptöredékek találhatók. Múzeumsétánk befejezéséül csak azt tudjuk mondani, amivel az elején kezdtük: álljunk meg egy órácskára, ha Oroszvár felé visz az utunk. Nem fogjuk megbánni; élőben tapintani, látni, hallani a történelmet végül is nagyobb élmény, mint pusztán csak olvasni. Vas Gyula KIS TÖRTÉNELMI PIHENŐ 1992. VII. 24. ■
