Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-18 / 51. szám
fl Vasárnap Se gélyenazegész család RÁSZORULOK“ Jt Amikor bekopogtattam a Dunaszerdahelyi Körzeti Hivatal szociális ügyosztályának ajtaján, még nem sejtettem, hogy a vártnál nagyobb szerencsém lesz. Eredeti szándékom ugyanis csupán annyi volt, hogy elkérem néhány olyan személy, illetve család címét, akik és amelyek kizárólag szociális segélyből élnek. Tervezett látogatásaimhoz azonban nemcsak neveket és címeket, hanem avatott kísérőt is kaptam: Darina Ivanová, az ügyosztály illetékes dolgozója ugyanis éppen két ilyen családhoz készült, és felajánlotta: ha akarom, vele tarthatok. Természetesen éltem a nem várt lehetőséggel. Ivanová asszony útközben elmondta még, hogy az ilyen látogatások részükről félévenként esedékesek, és azt hivatottak felmérni, történt-e valami változás a család anyagi helyzetében, illetve bármi egyéb oknál fogva jogosultak-e továbbra is a támogatásra. * * * Egy leírhatatlanul lepusztult világítóudvarban állunk, alig néhány méterre a város forgalmas főutcájától. Innen nyílik az emeletes épület lépcsöháza, amely nem kevésbé lehangoló látványt nyújt: piszok, szemét mindenütt, hámlik a vakolat, a kivert félemeleti ablakon metszőn süvít be a hideg decemberi szél. Fent, egymással szemben, két ütött- kopott ajtó: itt él a két család, akikhez jöttünk. Szemlénket S. F.-éknél kezdjük. A bejárati ajtó közvetlenül a konyhába nyílik; áporodott levegő csap meg bennünket, és tétován nézünk körül, hol találhatnánk egy civilizált zugot. Iva- nová asszonyt szemlátomást jóval kevésbé lepték meg az állapotok: fürgén szétrakja papírjait a konyhaasztal egyetlen szabad sarkán, és máris a hivatalos ügyintézésbe kezd. Kliensei ugyanilyen rutinszerűen viszonyulnak az egészhez: máris hozzák a személyi igazolványokat, diktálják a szükséges adatokat. A kérdésre, találtak-e valami munkát, egyhangúlag zúg fel a kórus: NEM. Közben én oldalt, a füstölgő Péter-kálya mellett a családfőt faggatom: mégis, hányán laknak itt, mekkora a lakás, hogyan élnek? S. úr nem kéreti magát, és olyan alapos helyzetelemzésbe kezd, hogy bevallom, már az első mondatok után zúg tőle a fejem. Mert volt itt szó egy fiúról, aki nemrég nősült és ideköltöztek, aztán egy másikról, akinek élettársa van és szintén itt vannak bejelentve, egy lánytestvérről, akinek egy másik városból kellett ideköltöznie (mint később megtudtam, azért, mert onnan kitiltották), egy unokáról, akinek szintén itt kell laknia, mert innen közelebb van az iskola, és ki tudja, még ki mindenkiről... ,,Szóval nyolcán lakunk itt, kérem“ - összegezi a családfő, majd, nyilván a teljesebb kép érdekében, lakásnézésre invitál. Belépünk az egyik szobába, a kettő közül a nagyob- bikba. Az áporodott levegő ugyanaz, a máló nedvességmarta vakolat szintén - „festetni akartunk, no de ötezerért?“ -, nagyjából a káosz is. Az egyik rekamién egy fiatalember üldögél, és valamilyen színes magazint olvas; hogy itt lakik-e vagy sem, s ha igen, milyen minőségben, arra inkább nem kérdezek rá. Benyitunk a másik szobába: az összezsúfolt hálóalkalmatosságokon a család további két (felnőtt) tagja alszik édesdeden, fel sem neszelve jöttünkre. Az órámra pillantok: délelőtt tizenegy múlt néhány perccel. * * * Szemközt, S. K.-éknál az első kopogtatásra szélesre tárul az ajtó. Belépve a tömény cigarettafüst az, ami rögtön mellbevág. Cigarettázik itt mindenki, vagy legalábbis, ahogy az első pillantással fölmérem, a népes család abszolút többsége. A kisszoba heverőjén előrehaladott állapotban lévő várandós mamát pillantok meg, már amennyire a füst látni engedi. A tetovált karú, szemlátomást jó erőben lévő családfő mi tagadás, nem túl szívélyesen fogad; aztán mégis megered a nyelve, és dühödten szidja a városi hivatal illetékeseit, mert miattuk ült nyolc hónapot. „Bement lakást kérni, oszt’ rögtön becsukták“- tördeli a kezét madárcsontú felesége, két elkeseredett slukk között. „Mert ez egy maffia!“ - dörgi rá a férj, és nyomban sorolni kezdi azt is, ki mindenki tartozik bele. „Hogy adnak ők lakást, de ki- Iencvenháromezerért! Azt meg honnan vegyem!?“ - háborog. Márpedig nem volt nehéz megállapítani, hogy nagyon rájuk férne: ez a lakás ugyan szintén három helyiségből áll, mint a szemközti, ám jóval kisebb annál. És sokkal rosszabb állapotban van: az ajtófélfák fölött kilazult téglák meredeznek, a konyha talajában jókora odú, a „komfortot“ egyetlen parányi, piszkos mosdó képviseli... S.-né elkapja a tekintetemet, és máris sorolja: „Nincs fürdőszoba, melegvíz, vécé is csak egy, lent a földszinten! A nagylányok ott kénytelenek mosakodni, mert itt, ennyi ember előtt mégsem lehet. Tizenketten vagyunk! Hát így élünk kérem, láthassa...“ Óvatos kérdésemre, hogy próbáltak-e rajta valahogy változtatni - például munkát keresni -, bánatos fejrázás a válasz: „Áztat mi, kérem, nem tudunk találni...“ * * * Újra az utcán vagyunk, nagyokat szippantunk a friss levegőből. Szótlanul lépdelek kísérőm mellett, próbálva valamelyest megemészteni a látottakat, majd szinte önkéntelenül bukik ki belőlem a kérdés: - Tulajdonképpen miből élnek ezek az emberek? Kizárólag a szociális segélyből?- Kizárólag abból, legalábbis minden kimutatás szerint - válaszolja Ivanová aszony. - Gyakorlatilag mindkét családból mindenki kapja, fejenként átlagosan úgy ezerháromszáz koronát. Ki lehet számolni, hogy ez összesen mennyi. Most mondjam azt, hogy ennyiből is meg lehet élni - ha valaki így akar élni? Ha azért a pénzért, ami egy ekkora családnak akár tízezer koronára vagy még többre is kijöhet, csak a postára kell elballagni? Munkahelyet keresni pedig ... - Nem folytatja, csak legyint egyet. - Nézze, én nem akarok ítéletet mondani, nekem ezekkel az emberekkel hivatalomból eredő kapcsolatom van, s amit azon túl gondolok, az a magánvéleményem. Maradjunk tehát annyiban, hogy meglátogattunk két családot, amelyeket gyakorlatilag az állam tart el, mert magukat nem tudják. Csakugyan ennyiben maradtunk. Még akkor is, ha kísérőm utolsó szavaira akaratlanul is vissza-visszacseng bennem egy bizonyos nóta egyik sora: „Vagy talán nem is akarják... “ Vas Gyula Jó anyám a telkemre kötötte, vegyek a piacon néhány szép fej fokhagymát, mivel az nélkülözhetetlen a konyhán. Meg aztán időnként elfogyaszt egy-egy gerezdet magas vérnyomásának regnálására. A piacon nem gond fokhagymát venni. 50-60 korona kilója. Akadnak gyönyörű hófehér fejek, amelyek hivalkodva hirdetik, hogy melegebb égtájakról érkeztek, de vannak megszürkült, puhuló fajták és mogyorónyi kiskerti példányok is. A piacon válogatva végigtapogattam a csodanövénynek magasztalt fejeket és már eldöntöttem, visszatérek a bejáratnál látott ritka szép terméshez, amikor megakadt a szemem egy anyókán, aki szerényen meghúzódva egy bódé tövében, felfordított üres banánosdo- bozt használva asztalkának, hófehér háziszőttes kendőjével letakart három csomócska fokhagymát kínált az ide-oda hullámzó tömegnek. A legtöbben pillantásra sem méltatták, de sokan meg is mosolyogták a hitvány kis fokhagymákat, amelyek csak korcs leszármazottai lehetnek a pultokon büszkélkedő társaiknak. Az anyóka azonban nem csüggedt, kitartóan kínálta portékáját: „Tessék megfogni milyek kemény! Tavaszig sem romlik el. Nem látott műtrágyát, magam termeltem a kiskertemben. “ A hatalmas piac zugában gro- teszkül hatott a töpörödött anyóka, aki a csodálatos gyümölcs és zölséghalmok, mosolygó almakülönlegességek és üde zöld fejes saláták között, a piacgazdaság törvényeire fittyet hányva kínálgatta három csenevész fokhagymacsomóját. Sokáig messziről bámultam kitartó próbálkozását és igyekeztem megfejteni, ugyan mi késztette ezt az öregasszonyt arra, hogy megpróbálja elhódítani a vevőket a minden hájjal megkent és káprázatos választékkal rendelkező árusoktól. Észre sem vettem, hogy lábam odavitt hozzá. Hálásan rámnézett, felkapott egy piros fonallal összekötött csomót és a kezembe nyomta. — Vegye meg fiatalúr, leengedem az árát hét ötvenre. Higgye el, jól jár vele. A szemében volt valami könyörgés, anyám tekintetére kísértetiesen emlékeztető bizakodás. Mintha odacövekeltek volna, mintha valamilyen mágnes, csodaszer lett volna. Úgy éreztem, ha nem veszem meg, valami nagy mulasztást követek el. Kifizettem mind a három csomót.- Tudtam, hogy eladom - bugy- gyant ki hálásan az anyókából. - Jövőre, ha jó időt ad az Isten, biztosan nagyobbra nőnek. A történetnek itt nincs vége. Táskámban a fokhagymával kerülővel a kenyeres bódéhoz bandukoltam, ahol az anyóka épp akkor fizette ki a hatalmas mákos fonottkalácsot, amelynek darabja hét korona ötven fillér, vagyis egy csomó fokhagyma ára. Szépen begöngyölte fehér kendőjébe és elindult a kijárat felé. Nem tudom miért követtem, csak azon vettem magam észre, hogy a fűszerüzletben vagyunk és az anyóka egy zacskóstejet tesz a táskájába, hét ötve- nért. Megdöbbentem, épp olyan, mint a jó anyám: fonott kalács és tej a mindennapi kedvenc eledele. Amikor lassan távolodott az emberek forgatagában, mintha a mozgása is hasonlított volna az anyáméra. A fokhagymát pedig én ettem meg az utolsó cikkig. Anyám biztosan megszólt volna érte, hogy olyan hitvány áruért dobom ki a pénzt. De én valami melegséget éreztem a szívem táján, valahányszor az aprócska fokhagymacikkeket az esti sajtoskenyeremre aprítottam. Szűcs Béla A fokhagyma íze Hauptstraße 34 Mi vagyunk a legközelebb Önhöz! Ha átlépi a határt, azonnal KITT- SEE-be ér. A főúton baloldalt, mindössze 500 méterre a határtól gazdag választékkal várja a FOTRONIC üzlet: Hauptstraße 34. Kedvezményes 14 karátos aranyvásár FÜLBEVALÓK 1 cm 80,- -tói NŐI ARANYLÁNC 240,- -tői • Ilyen kedvezménnyel ön még sohasem vásárolt • Az arany mindig érték marad most érdemes nálunk vásárolni VÉRNYOMÁSMÉRŐ csak 580,GÉPKOCSIRIASZTÓ TÁVIRÁNYÍTÓS riasztó csak 580, KONYHAI KÉZI ROBOT csak 180, SZUPER HAJSZÁRÍTÓ 2 SEBESSÉGŰ csak 95," GYÜMÖLCSLÉ-CENTRIFUGA csak490,“ így jutnak el hozzánk: Pozsonyban át a hídon Petrzal- ka, majd Jarovce felé, az osztrák határ irányába. A határátkelőtől 500 méterre van a FOTRONIC üzlet. ges vásárlás esetén értendők! Minden pénznemmel fizethet! VK-1 1992. XII. 18. (Méry Gábor felvétele nem a riport helyszínén készült) Dac és könny
