Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-18 / 51. szám
Éveken át hűtlenséggel vádolták. Minél magasabbra jutott Pesten, annál inkább hiányzott Komáromban. Itt visszavárták, ott számoltak vele. Kaszás Attila a Vígszínházát választotta. Szedje rá valaki a sast, hogy repüljön alacsonyabban... „Verset mondtam, irodalmi színpad tagja voltam, statisztáltam a komáromi színházban, de a legtöbbet Pesten, a főiskolán Horvai István és Kapás Dezső osztályában tanultam. Akkoriban még Horvai tanár úr volt a Vígszínház igazgatója, én pedig harmadévben ide kerültem gyakorlatra. így kezdődött. A gimnáziumot nagyon nem szerettem. Megbélyegzettnek éreztem magam, mert a reál tantárgyakból abszolút tehetségtelen voltam. Az is csoda, hogy átengedtek matekból, hogy Oláh Imre bácsi nem buktatott meg egyetlenegyszer sem. Amikor katasztrofális volt a helyzet, felírt a táblára egy példát, kihívott, és azt mondta: ha nem megy, jöhet a vers. Naná, hogy jött. Igen, ennyire toleráns volt velem szemben ...Ha nem érzi, hogy én másvalamit jobban tudok, mint a többiek, akkor talán le sem érettségizem. “ „Reál tantárgyakat“ természetesen a színészi pálya is tartogat jócskán. Ki ezt, ki azt a szerepet érezheti kétismeretlenű egyenletnek. Prózai színész leginkább azoktól a figuráktól retteg, amelyek képzett énekhangot és kivételes mozgástechnikát igényelnek, egy bonvivánnak pedig akkor fájna igazán a feje, ha például Shakespeare, Bulgakov vagy Arthur Miller hősét kellene megjelenítenie. Kaszás Attila mindkét műfajt tehetséggel műveli. Claude Bukowskyt játszotta a Hairben, Dorozsmay Pistát A csókos asszonyban, A padlásban évek óta Rádiósként sugároz, a West Side Story Tonyját operaénekesi mércével mérve is dicséretesen hozza. Gált MacDer- mot és Zerkovitz, Presser és Bemstein. Kaszáson nem fog ki egyikük zenéje sem. Bírja hanggal is, erővel is, lélekkel is. Az Éjjelr menedékhelyben Vaszka Pépéit, a Koldusoperában Bicska Maxit, Az ügynök halálában Happyt, a kisebbik fiút alakította. Most Leonééként küzd Léna szerelméért Büchner darabjában, és Jimmy Porter- ként lázadozik a Dühöngő ifjúságban. Ez a két szerep és a West Side Story Tonyja, úgy érzi, frontáttörést jelent az életében. Megtartani a harmóniát... Kaszás Attila sztorija Udvaros Dorottyával és Bodrogi Gyulával a Titánia, Titánia című Bacsó filmben (Oláh Csaba felvételei- Ljubimov, a világhírű moszkvai Taganka Színház rendezője két és fél hónapig tanította a főiskolán. Elmondaná, mit tanult tőle?- Sokat, rengeteget.- Szemizomgyakorlatairól hallottam már, Macbeth-rendezéséről jóval kevesebbet.- Igen, a kurzus végén volt egy Macbeth-vizsgánk... maga a munka, a stílusa volt elképesztő. Annyira merész asszociációkkal és annyira szabadon, olyan ősi ösztönökkel és olyan elemi erővel dolgozott, hogy az teljesen megdöbbentő volt számunkra. A sírás és a nevetés a színjátszás két véglete. Ljubimov a színész szemszögéből ezt is, azt is technikai kérdésnek tekinti. Azt mondta: minden ember lelkén gombok vannak, s aki már megtalálta, az estéről estére használni is tudja őket. Felszabadultan, harsányaa kacagni ugyanúgy megtanultunk tőle, mint tiszta szívből zokogni. Miközben beszélt, összefont karját szép lassan kitárta, s ahogy a szemünkbe nézett, már ömlött is a könnye.- Meg tudná mutatni, hogy csinálta?- Nem. Nekem más a technikám.- Mégpedig?- Más. Nem árulom el.- De a gombok azért megvannak?- Meg. Csak nem mindig működnek. Ljubimov azt mondta: ő istenhívő pravoszláv, és azzal, hogy kitárja lelkét az Istennek, olyan állapotba kerül, amelyben akár sírni is képes. Ezek titkok, finom kis apróságok. Patent nem létezik. A gombok minden szerepnél máshogy működnek.- Leonce-szal díjat nyert, a 91-es év legjobb férfialakításának díját. Ügyesen nyomkodta a gombokat.- Rengeteg gondom volt a szereppel. Azt mondtam, alkatilag nem is vagyok alkalmas rá. A bumfordi Kaszás és az önmarcangoló Leonce, aki egyfolytában önmagát vizsgálgatja, és ebbe akar belepusztulni... ha nincs Eszenyi, ha nem ő rendezi a darabot-, aki ismer jól, hiszen a feleségem, akkor bele sem megyek a játékba. Nagy adag bátorság kellett hozzá és segítség is mérhetetlenül sok. Enikő pedig vitt, húzott, lökdö- sött előre. Nekem a Leonce és Léna előtt nagyon komoly hullámvölgyeim voltak. Elképzeltem valamit, és nem tudtam kivitelezni. Más volt a gondolat, és más a megvalósítás. Hiába hiszek én magamról valamit, ha az a színpadról a nézőtér felé nem úgy sugárzik. Előbb összhangba kell hoznom a külsőmet a belsőmmel, mert a színészet ebből a harmóniából fakad. Amíg disszonanciát érzel ott legbelül, amíg a lelked mást mutat, mint az arcod, addig a tehetséged is csak úgy elkóvályog. Büchner darabja ezért lett fontos számomra. Leonce az első szerepem, amellyel, úgy érzem, pontosan fogalmaztam. Most már nem is esik nehezemre semmi a színpadon, korábban, még egy évvel ezelőtt is, voltak helyzetek, pillanatok, amikor borzasztó nagy erőfeszítéssel tudtam csak játszani. Ma sokkal könnyebben megy minden, de megtartani a harmóniát, az lesz majd művészet,- A napi készenlét, hogy minden este, minden előadásban tehetsége legjavát nyújtsa, mennyire viseli meg az idegrendszerét?- Szerintem ez alkati kérdés. Engem ez kimondottan inspirál, másvalakit meg lehet, hogy tönkretesz. Én úgy tekintek rá, mint egy óriási kalandra vagy egy izgalmas játékra.- Kudarcként vagy bukásként mit könyvelt el eddig?- A kétfejű fenevad Ambrus diákját. Ez akkoriban volt, amikor a Vígbe kerültem. Elkezdtük a próbákat, és két hónapig mindenki másvalamit kért tőlem, én meg azt sem tudtam, mit csinálok, csak úgy szédelegtem. Szörnyű kudarc lett a vége. Megbukott az előadás, és borzasztó nagyot buktam én is. Olyan nagyot, hogy az két évre meg is pecsételte szépen a pályámat. Nem bíztak rám nagy feladatokat. És joggal. Ha én lettem volna az ő helyükben, ugyanígy cselekszem. Rossz voltam. Nem szóltam semmiről. Más kérdés persze, hogy a rendező sem tudott mit mondani a darabbal, de ha lett volna egy épkézláb gondolatom, akkor azt azért bizonyára felmutathatom. Csakhogy felkészületlen voltam és tétova. Volt persze pozitív oldala is a bukásnak. Vissza kellett lépnem a lépcsőn, és elölről kellett kezdenem az egészet, méghozzá nagyon pici szerepekkel.- Azóta, gondolom, az értékrend- szere is megváltozott. Olyasmit például, hogy „most voltam a legjobb“, érzett már?- Nem. Legfeljebb olyat, hogy ma jobban játszottam, mint tegnap. Bár a Büchner-bemutató óta egészen új úton járok, azt tudom.- Autópályán?- Nem.- ösvényen?- Nem. Egy nagyon szép tengerparti mellékúton, ahol kocsikázni élvezet, nem pedig száguldozni.- Az után a két év után, amikor csak kis szerepeket játszott, gyorsan önmagára talált?- Fordítva történt. Akkor voltam magammal a leginkább elégedetlen, amikor sorra, egymás után kaptam a nagyobbnál nagyobb szerepeket. Ezeknek a feladatoknak ugyanis van egy irtózatos hátulütőjük: a rendezők általában a főszereplő „segítségével“ akarnak megfogalmazni valamit - önmagukról. Ez így természetes, hiszen ettől válik személyessé a produkció, de ha én rosszul érzem magam benne, mert egyetlen pontban sem találkozik a világról, az emberekről alkotott véleményünk, akkor vége. Igazi értékek ott már aligha születnek.- A fogékony, ihletett állapotot, amely a próbákhoz vagy az előadásokhoz szükséges, hogy teremti meg magának?- A próbák során minden szerepben le kell rakni azokat a trambuli- nokat, amelyek később aztán fel tudnak dobni, hiszen a szerepet akkor is sugározni, képviselni kell, ha nem érzem ihletett állapotban magam. És ezt meg kell tanulni, hogy a hatás estéről estére ugyanaz legyen. Aztán az sem mindegy, hol, milyen színpadon játszik az ember. A Vígszínház színpada borzasztó nagy teatralitást igényel, itt minden gesztust fel kell nagyítani, mert akkora a nézőtér. A Leonce és Lénát egy kicsi kis szobában játsszuk, ahol a legapróbb hazugság is fülöncsapja a nézőt. Az ott olyan, mint az élveboncolás. A leghátsó sorból is a gyomromba látnak. Persze akárhol lép is színpadra az ember, a csillagnak, ahogy azt Versényi Ida tanította a főiskolán, mindig ott kell égnie a homlokán.-Orlandónak, az Ahogy tetszik- ben nemcsak a homlokán, a szemében is csillagok égnek. Shakespeare- ből hogy osztályozza magát? ______- Bajban vagyok, még mindig be- fürdök vele. Nehéz, irtó nehéz Shakespeare-t játszani, úgy mondani a szövegét, hogy az természetes legyen.- John Osbome szövegét köny- nyebb elmondani?- Könnyebb. Már csak azért is, mert Osborne-nak és nekem nagyon sok a közös dühünk. Jimmy Porter őrjöngő fickó, én nem vagyok az, de a gondolataink sok mindenben megegyeznek. Ez aztán meg is könnyíti a szerepjátszást. Ha én a saját igazamat mondhatom ki, akkor ott biztos, hogy minden személyessé válik.- Rudolf Péter, aki a darabot rendezte, mit kért Kaszás Attilától a próbák idején?- A dühömet. A privát dühömet.-És .Eszenyi Enikő, amikor a Büchner-darabban rendezte?- Hogy könnyű legyek, szinte légies.- Az volt. Még az izmait, a vállait is képes volt „eltüntetni“.- Nekem az óriási biztonságérzet, ha Enikő ott van a közelemben. Tudom, hogy pontos az ízlése, és annyira, de annyira ismer engem... két szóval helyre tesz. Hozzám lép, sutyorog valamit, és már érzem is, merre, hogyan tovább.- Engedetlen kezek, Boszorkányszombat - két film, amelyben együtt játszottak. Nicodemi Hajnalban, délben, este című komédiájában és az Ahogy tetszikben színpadi partnerek. A West Side Story Eszenyi- rendezés...- ... akkor most róla beszéljek? De mit mondjak? Ugyanúgy élünk és dolgozunk, mint mások. Elég?- Nem.- Na jó, marakodunk is néha. Mint mások. Szeretünk és marakodunk. Még ez is kevés?- Kevés.- Egy osztályba jártunk a főiskolán, egyet akarunk, egyformán gondolkodunk. Még? Vizsgára készültünk, a Csongor és Tündét próbáltuk. Akkor kezdődött. Még a szerelmünk is a színpadon született. Kiléptünk a szerepből, és ugyanazt éreztük, mint fent, jelmezben.- Carreras lemezét hányszor hallgatta meg, miközben a West Side Storyra készült?- Sokszor. De arról a szintről, ahol én állok énekben, gyarlóság volna bármit is mondani róla. Segített, persze, hogy segített, rengeteget tanultam tőle. Nekem mégsem ő a kedvencem, hanem Domingo. Láttam őt operafilmekben, és azt kell hogy mondjam: nemcsak énekesként, henem színészként is remek.- Látom, fáslizva a keze.- Rosszul estem rá, amikor Tony- ként lelőttek a darab végén.- Leonce-ként is volt egy kisebb balesete.- Beletenyereltem a színpadon egy bádoglemezbe, és felszakadt egy bőrdarab.- A balszerencse végül mindig sikert hoz.- Igen, nálam a kötszer egyértelműen jó ómen.- Tehetségen és szerencsén kívül mi kell még a színészi pályához?- Meghívtuk egyszer Kálmán Györgyöt a főiskolára, hogy mesélje el, miért állt le, miért hagyta abba. Azt mondta: nem érezte igazán tehetségesnek magát. Erre persze mi, pályakezdő színészek azonnal felhorkantunk, és akkor elmagyarázta: ahhoz is tehetség kell, hogy az ember használni tudja a tehetségét. Hiába vannak valakinek remek adottságai; ha nincs meg benne az a plusz erő, ami a pályához elengedhetetlenül szükséges,, akkor keservessé válik számára a legszebb szerep is. És milyen igaza volt.- Bátorságból, leleményességből mennyi kell?- Csökönyösség kell, konokság.- Kaszás Attila tehát konok színész?- Ha elrontottam valamit, csökönyösen ... de nem is... fogcsikorgatva jobb akarok lenni. Bírom én jól. Még nem koptak el a fogaim. Szabó G. László * 1992. XII. 1
