Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-17 / 29. szám
* NÉGY A NYOLCVANHAT LAKÓ KÖZÜL Közöttünk élnek, mégis távol tőlünk. Az ő világuk nem a mi világunk. Korlátáik falat emelnek köréjük, s ők e falak mögé menekülnek előlünk. Nagyon messze vagyunk egymástól. Sok-sok fényévnyire. Az ö létezésük tudattalan. Mint a madaraké vagy mint a virágoké. Sajnáljuk őket. De kell-e őket sajnálni? Őrsújfalun, az egykori Darányi-kastélyban 1977-ben rendezték be a szellemi fogyatékos nők intézetét. A kastély a falun túl, a Duna közelében, egy gyönyörű park közepén található. Szép, nyári délután érkeztünk, így a lakók többségét az udvaron találtuk. Érkezésünkre nem figyeltek fel különösebben, az érdeklődés legkisebb jele nélkül ücsörögtek a padokon, vagy álldogáltak, sétálgattak az udvaron. Egy korosabb bácsi készségesen felajánlotta, hogy elvezet az intézet igazgatójához. Nem találtuk az irodájában; míg várakoztunk, a bácsi beszélt. Életének legmeghatározóbb élményeiről: a háborúról, a jog- fosztottságáról, az ötvenes évek könyörtelenségéről. Arról, amit a mai hatvanon túliak többsége átélt. Csupán utólag tudtuk meg, hogy Feri bácsi a ház lakója. Egy a három férfi közül a 86 nő mellett. Ennyien élnek jelenleg az intézetben.-Túl sokan - konstatálja Vach Miklós igazgató. - A szobák zsúfoltak, a játéktermek kicsik, az épületre is ráférne a javítás. Most ugyan, három év után sikerült végre kifestetnünk. De a tető is beázik, raktárát kellene építeni a kerti szerszámgépeknek, nagy szükség lenne egy szárítóhelyiségre is, mert télen nincs hová teregetni a ruhát. Az épülethez viszont nem lehet hozzáépíteni, mivel árterületen van. Tatarozást is csak a Műemlékvédelmi Hivatal végezhet rajta. Mindennek tetejébe anyagi lehetőségeink is korlátozottak. Az épületet végigjárva mi is tapasztaltuk: bizony össze kell húzni magukat, hogy mindenre jusson hely. A nyolcvanhat lakó nem kevés, s szinte soha sincs szabad ágy. A gondozottak főleg a Komáromi, a Dunaszerda- helyi és az Érsekújvári járásból érkeznek, a szellemi fogyatékos gyerekek intézeteiből, ahol 26 éves korukig maradhatnak. Ezután áthelyezik őket az örsújfalusi intézetbe, és életük további részét ott élik le.- Elenyésző azon lakók száma, akik családi környezetből kerülnek hozzánk - kapcsolódik be a beszélgetésbe Gaulider Katalin főnővér. - Legtöbbjüknek nincs is családja, hozzátartozója. Ritka az, akit látogatnak, még ritkább, akit rokonaik egykét hétre magukhoz vesznek. Az „állapotok" pedig különbözőek. Van az intézet lakói között olyan is, akit első pillantásra szellemileg teljesen épnek gondolnánk, mint például Feri bácsi. Ó harmadik éve lakik az otthonban, sokféle munkát rá lehet bízni, mert ügyesen elvégzi. Kontaktust teremteni sem probléma számára. Általában. Időnként ugyanis ö is „bezárul“. A lakókat értelmi fogyatékosságuk mértéke szerint osztják különböző csoportokba, s eszerint foglalkoznak velük. A 86 lakónak körülbelül egyharmada könnyebb eset, náluk munkaterápiát alkalmaznak. Nevelőjük vezetésével a kertben dolgoznak vagy a konyhában segítenek. Elvégzik a vasalást és a takarítást is. Szívesen dolgoznak, sőt, némelyikük „rögeszmé- sen“. A munkaterápiában résztvevők egyik csoportja ottjártunk- kor éppen krumplit tisztított a másnapi ebédhez. Egyikük, Marika a fényképezőgép láttán szemmel láthatóan megélénkült. Beszédbe elegyedtünk. Elmondta, Nyitra környékéről származik, s nemrégiben látogatói is voltak. - Az unokatestvérem - magyarázta nagy igyekezettel. - Hoztak süteményt is. Mindenkit megkínáltam. Mindenkit ... S már rohant is vissza a krumplival teli dézsa mellé. A lakók másik, jelentős hányada még a zöldségtisztításhoz hasonló egyszerű munka elvégzésére sem képes. Őket láttuk az udvaron sétálgatni, a padokon üldögélni. Fölfigyeltem köztük egy szép szőke, fiatal lányra. Cigarettával a kezében állt egy darabig az udvar közepén, majd lassú, fáradt léptekkel az egyik pádhoz ment, és leült két idősebb nő közé. Sokáig nézett maga elé. Aztán, talán észrevette, hogy figyelem, felém fordult. Tekintete üres volt, arca közömbös.- Ö a legfiatalabb, huszonhét éves - magyarázza Gauliderné.- Nemrégiben került hozzánk Lekérről. Nem értelmi fogyatékos, súlyos schizofréniája van. A szülei nem bírtak vele, mert folyton elcsavargott. így került intézetbe. A főnővér felhívta a figyelmemet a legidősebb lakóra, a hetvenhat éves Ilonka nénire. Ö az intézet létrejötte óta él a kastélyban. Ő neveli és gondozza a sertéseket.- Szeretem a malackákat, szeretem őket etetni, simogatni, szeretek velük beszélgetni - bólogat fejkendöjét igazgatva az apró termetű néni. - Csak azt nem szeretem, amikor leölik őket. De aztán mindig hoznak helyettük másikat. Azokat is szeretem. Ilonka nénit más is megkülönbözteti az otthon többi lakójától. Ó ugyanis bármikor, egyedül is kimehet a faluba. Többnyire azonban csak a templomba szokott eljárni vasárnaponként.- A többiek nemigen mutatnak érdeklődést a vallás iránt. Pedig egy idő óta jár hozzájuk Magyar Károly Rafael atya is Komáromból, meg a Máltai Szeretetszolgálat tagjai. De inkább csak beszélgetnek velük. Bár azt nem állítom, hogy némelyikük nem érez belső késztetést a vallás vigaszának megismerésére - jegyzi meg Gauliderné. A „legsúlyosabbak" napközben is a szobájukban tartózkodnak. Megfigyeltük, hogy néhá- nyuk ágya köré drótháló volt kifeszítve. Az a pár lakó ugyanis annyira agresszív, hogy izolálni kell őket.- Nem vagyok híve ennek a módszernek - mondja a főnővér, miután elhagytuk az egyik ilyen beteg szobáját. - Mikor idekerültem, az volt az első dolgom, hogy leszereltettem az ágyukról a dróthálót. Ám hamarosan be kellett látnom, nincs más megoldás, mert veszélyesek a többiekre és az ápolókra nézve is. Kénytelen voltam visz- szaszereltetni a védőhálókat. A lakók egyébként, mint mondja, nagyon békések. Évente talán két-háromszor fordul elő, hogy valamelyikük rohamot kap. Azokat elszállítják Lekérre, ágykezelésre. Ők a betegek nyugalmát gyógyszerekkel biztosítják. Nagy adagban kapják, rendszeresen. A gond akkor támad, amikor valamelyik tabletta kimarad. Akkor szúrni kell helyette, s az már kellemetlenséggel is járhat. VACH MIKLÓS IGAZGATÓ Nem könnyű munka az ápolóké sem. S ha úgy vesszük, veszélyes is. Nem csoda, ha nem tolonganak erre a helyre a nővérek.- Nem is annyira fizikailag, mint szellemileg terheli meg az embert. Kevesen is vagyunk. Három nevelő, két szakképzett nővér és nyolc segédápoló jut a 86 betegre. Ennek ellenére azt kell mondanom, nincs elvándorlás. Megszokták vagy megszerették ezt a munkát? Ki hogyan ■ Jg^ Én a múlt év szeptemberiben t - jöttem ide, miután 22 évig rehabilitációs nővér voltam. Magam sem hittem, hogy itt maradok. Szeretnék rajtuk segíteni, jobbá tenni az életüket, megszépíteni napjaikat. Korábban inkább sajnálatot éreztem irántuk. Most szeretetet. S úgy érzem, ők is megszerettek. Ez pedig már jelent valamit... Szellemi fogyatékosok. Segíteni nem tudunk rajtuk. Erre még a mai fejlett orvostudomány sem képes. Sajnálhatjuk őket, de az mitsem ér. Nem sajnálni kell őket. Elfogadni. S gondolni arra, hogy itt élnek. Közöttünk. S. Forgon Szilvia Méry Gábor felvételei ti Deákin, a vén diófa árnyékában megbújó takaros ház előtti tenyérnyi virágoskerten látszik, hogy a rózsatöveket, cserjéket gondos kezek ápolják.- Ha öregek is vagyunk, nem akarjuk elhagyni magunkat. Nem szabad, hogy tehernek érezzük az életet. S míg szolgál az egészségünk, nem panaszkodhatunk. Meg aztán, mire mennénk vele? - vallja kedvesen a 67 éves Néma Sándor- né, Joli néni.- Pedig nem könnyű az élet - fűzi hozzá egy kissé gondterhelten, majd 81 éves férje, Sándor bácsi közeledtét figyeli. Ülünk a tornác padján és a nyugdíjas házaspár a máról vall. Szavaikból vissza-visszacseng az egymás féltése éppúgy, mint az elszántság: emelt fővel élni.- A ház körüli teendők elvégzése rám vár. Reggeltől estig van munkám bőven. Hol a kertben dolgozom, hol a virágaim között. Azt akarom, hogy kinézzünk valahogy. Igaz, apukám? - fordul férjéhez és szeretettel simogatja meg eres kezét. - Pihenésképpen aztán megfőzöm az ebédet, elolvasom az Új Szót, mosok, vasalok, majd ismét a ház körüli teendőket végzem. Valamikor a hazai magyar hét mázsa szenet, s a nyugdíjat majd csak a jövő héten hozzák - fűzi a szavakat kissé szomorúan.- Igaz, hogy szerényen élünk, hogy nem jut pénz sok mindenre, de mi igénytelenek vagyunk - önt lelket társába Sándor bácsi. — Meg Kéz a kézben hetilapokat is járattuk, de ma már nem győzzük anyagilag. Mindennek felment az ára, a kis nyugdíjunkat nagyon be kell osztani. Az uram szabó volt, s nemrég alig ezer korona nyugdíjat kapott csak. Most az emelések után 1900-at hoz a postás. Én föszakácsnó voltam, nekem valamivel többet fizetnek. Bevallom, ha most valaki az ismerőseim közül megszorulna, s tőlünk kéme kölcsön, nem tudnám kisegíteni. Nem szégyellem, csak hát... Megvettük a harmincaztán az én feleségem olyan keser- gös fajta. Nehezen viseli, hogy hamarabb elfárad, mint annak előtte, hatvanévesen. Az én erőm is elszállt, csak a konyhai segédmunkákra futja - mondja, s szavaiból szeretet visszhangzik. Bevallja, soha nem gyűjtött, harácsolt, nem lumpolt, de szerette elvinni hitvesét szórakozni, s amikor tehették, utaztak is egy kicsit. Többnyire a Csemadokkal, hiszen a Néma házaspárt Deákiban alapító tagokként tartják nyilván. A kerítésre galamb száll, s tur- békolni kezd. Sándor bácsi megemlíti, valaha sok galambot nevelt, még versenyre is vitte őket.-Szeretem a madarakat, ez a szórakozásom ma is. De csak módjával. Hallgatunk egy sort. Az eresz alatti fecskefészekből kirepülni készülő madárfiókát lessük.- Gyerekük nincs? - kérdezem.-Jaj, dehogy nincs. Két lányunk, négy unokánk van - mondják szülői, illetve nagyszülői büszkeséggel, s mutatják a fényképeket. - Nagyon jó gyerekeink vannak, hál’ Istennek. A faluban élő lányom naponta betér hozzánk. A Széliben lakó pedig hetente. De amíg nem visz rá bennünket a szükség, nem akarunk másokra szorulni. Még a lányainkra sem. Ugye azt kérdezte, hogy vagyunk, hogy élünk? Hát így. Csendesen. De amíg egymás kezét fogjuk, minden könnyebb... Péterfi Szonya 1992. VII. 17 GAULIDEfí KATALIN FÓNÓVÉR
