Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-11-27 / 48. szám

ÚEUJBSEfl Ma gyar gimnáziumok Szlovákiában: Ipolyság Diákköri szerelem? Inkább nyolc évi megszokottság. Akkor sokszor ridegnek, könyörtelennek tűnt. Az idő megszépítette az emlékeket. Igen, a te emléked, régi iskolám, ahonnan - fél év­századdal ezelőtt érettségi bizonyítvánnyal és nagy-nagy remé­nyekkel vágtam neki az ismeretlennek. Előtte és utána - nyolc évtizeden át - minden évben ígyjndult útjára újabb és újabb nemzedék, mert az ipolysági gimnázium jövőre ünnepli fennál­lásának nyolcvanadik évfordulóját. Áll még a régi épület. A magyar gimnázium azonban a város köz­pontjából új otthonába, a város pe­remére, az északi lakótelepre költö­zött, ahol korszerű iskola fogad. Az alapiskola bejáratánál ügyeletes irá­nyít az igazgatói szobába. Innen megyünk át Lendvay Tibor igazgató­val a szomszédokhoz - a gimná­ziumba. GYAKRAN CSERÉLTÉK AZ ÁLLAMFŐK KÉPÉT A magyar gimnázium 1913-ban, egy évvel az első világháború kirob­banása előtt tárta ki kapuit a tudásra szomjazok előtt. Nem csupán falain kívül, benne is végigszáguldott a tör­ténelem. S hányszor cserélték falain az államfő képét! Ferenc József, Masaryk, Benes, Horthy, újra Be- nes, majd Gottwald és az utána következők. A történelem iróniája, hogy épp a kerek évforduló előtt nincs az országnak elnöke... Mi is fér e nyolcvan esztendő történetébe? Sorozatos rendszer- váltások: monarchia, első köztársa­ság, 1938 után Horthy-időszak, majd újra Csehszlovákia magyarül­dözéssel, az iskola bezárásával, 1953-ban újranyitásával. Az önálló szlovák állam most megint új fejeze­tet nyit életében. Néhány mozzanat: az 1918/19-es tanévben kilencszer szünetelt a tanítás, mert katonaság szállásául szolgált; 1944 áprilisá­ban, Budapest bombázását követő­en a háború miatt zárta be kaput; a háború után, hogy diákjai ne ve­szítsenek évet, a tanév két hónapig (május, június) tartott. Ez is iskola- történeti kuriózum. Már az idei év kisebb jubileum. Az első világháborút követően 1922- ben kerültek ki az első érettségizők. Hány diák ballagott azóta jelké­pes tarisznyájával! Innen indultak, de ki hová ért? Teljesültek-e itt szőtt álmaik? Kamatoztatták-e a tudás aranyfedezetét, amit iskolájuktól út- ravalóul kaptak? Tenczel István, az iskola korban és tisztségében fiatal igazgatója a folyosókon kalauzolva mutatja a falakat fedő nagy érettségi tab­lókon:- Ez orvos, ez mérnök, amaz pe­dagógus ... íme, a válasz a hangosan fel se tett kérdésre. SORVADÓ HÁTORSZÁG A magyar gimnázium új otthont kapott. Az emlék a régihez, a jelen már az új épülethez kötődik. És hát a jövő is. Erről beszélgetünk Tenczel István igazgatóval és Lendvay Ti­borral, az alapiskola igazgatójával.- A diákok létszáma?- Kétszázhúszon felül. Évente alig változik.- Sok vagy kevés? A válasz nem egyértelmű. A szlo­vák gimnáziumé alig kisebb. De oda is sok magyar anyanyelvű diák jár. Bizonyára abból a szülői megfonto­lásból, hogy ott jobban elsajátítják Tenczel István igazgató a teljes érvényesüléshez szükséges szlovák nyelvet. Az idén is két osztály nyílt. Bár az iskola általános irányzatú, a négy év folyamán egyes csoportokban ér­deklődés szerint humán, másokban a műszaki irányzat kap hangsúlyt.- Lesz-e elég diák az elkövetkező években? Meggyőződésük, hogy lesz, bár a felvevő terület zsugorodik. A kisis­kolák megszűnésével, helyi magyar iskolák hiányában sokan szlovák is­kolába kényszerülnek. De sorvad­nak és elöregednek a falvak is. Pél­daként említik Ipolyvisket, ahol az utóbbi évek folyamán mintegy két­százzal csökkent a lakosság száma. A fiatalok munkalehetőség hiányá­ban távoznak. A szakmunkásképzők is felszívnak valamit. Az utóbbi idő­ben a régiók együttműködése kere­tében magyaroszági iskolákba is el­jutnak. S oda általában nem a gyen­gébb diákok mennek. Egyelőre még sok minden tisztázatlan. Vajon elis­merik-e itthon az ott szerzett bizo­nyítványt? Lesz-e szükség rájuk? S valamennyien visszajönnek-e? Ál­talában manapság a (többnyire in­dokolt) panasz korjelenség, de eb­ben az iskolában bizakodó a han­gulat. Eredményeikről szerényen nyilat­koznak. Az oktatás színvonalának fontos mércéje a főiskolát végzők száma. Természetesen ez is vi­szonylagos. Egyes szakokon (orvo­si, jogi) a túljelentkezés miatt a fel­vétel szinte reménytelen, ami már önmagában is a rosszabb felvételi arányban tükröződik. A szakok iránti érdeklődést viszont a közeg is befo­lyásolja. Ipar, üzemek hiányában a műszaki ágazatok közvetlenül nem vonzanak. Az érettségizők 30-50 százaléka jut tovább a főiskolákra. Esetenként több is. Lendvay Tibor igazgató is itt érettségizett. Harmincuk közül hú­szat vettek fel főiskolára. A két világ­háború között az ipolysági gimná­ziumban érettségizők nyolcvan szá­zaléka végzett főiskolát. A közeg más vonatkozásban is hat az oktatás eredményeire. Az iskola nem él légüres térben. Fontos az önkormányzat, a lakosság támo­gatása. Erre nincs panaszuk. Sze­rény lehetőségeikhez képest a kör­nyező falvak is segítenek, hisz az ö gyermekeiket is itt készítik fel az életre. Tőlük kapnak támogatást ar­ra az egyszeri ösztöndíjra is, amit a végig jeles és jelesen is érettségi­ző tanulók kapnak. NINCSENEK NYELVI NEHÉZSÉGEIK Az iskolát ugyan közege élteti, de az iskola is visszahat közegére. Kor­pás Pál (szerkesztőségünk egykori munkatársa), a kiváló pedagógiai munkásságáért Komensky-emlék- plakettel kitüntetett szlovák szakos tanár megelégedéssel állapítja meg, hogy falujárása alkalmából jólesik hallania a szép magyar beszédet. S ha már szlovák szakos létére a magyar beszédről szólt, felteszem a kérdést:- Hát a szlovák nyelv?- Kikerülő diákjaink közepes szinten beszélik a szlovák nyelvet. Sok esetben helyesebben, mint a tájszólástól befolyásolt szlovák diákok. Szerinte egy osztályból húsznak nincs problémája a szlovák nyelvvel, míg négyen-öten kiválóan elsajátít­ják. Kettő-három soha nem tanulja meg, ahogy mások például a mate­matikát. A főiskolára kerülőknek te­hát nincsenek nagyobb nyelvi ne­hézségeik. Ki tudja, milyen lenne az összehasonlítás a szlovák iskolába járó magyar diákok főiskolai felvételi arányával. A magyar nemzetiség felszámo­lásának szándéka a második világ­háború után a magyar iskolák bezá­rásával öltött konkrét formát. A ma­gyar gyerekek egy része nem része­sült oktatásban, más részük szlovák iskolában próbálkozott. Ipolyságon például 1945-bén a szlovák gimná­zium tanulóinak nemzetiségi meg­oszlása: 138 szlovák, 158 magyar; 1946-ban már 204 szlovák, 55 ma­gyar; 1947-ben pedig 290 szlovák, 18 magyar. A magyar diákok vagy kimaradtak, vagy szüleik szlovákok­nak vallották őket. A magyar gimnázium megnyitása után változott a helyzet, ám az el- szlovákosodás tovább tart. Az igaz­gatói szobában beszélgetve is az oktatásügyi minisztérium munkatár­sának sajtóértekezlete jut az eszem­be, aki a dél-szlovákiai szlovák isko­lák sorsa miatt kongatta meg a vész­harangot. Bővítésüket követelte, míg a sorvadó magyar iskolákkal kapcsolatban csupán a magyar nyelv tisztaságának megőrzését tűzte ki feladatként. Vajon a szlovák iskolába járó magyar diákok ott is megőrizhetik anyanyelvűk tiszta­ságát? AZ ISKOLA FALAIN KÍVÜL A magyar iskola törvényszerűen a nemzetiségfenntartás fontos lánc­szeme. Szerepe nem szűkülhet le diákjai szakmai felkészítésére. A gimnázium eredeti küldetésén kí­vül kulturális góc is. A kultúrát ápol­ja, terjeszti az immár országos hírű, József Attila nevét viselő irodalmi színpada is Vas Ottó vezetésével. Jövőre ünnepük fennállásuk harmin­cadik évfordulóját. Ez idő alatt hány előadáson és hány helyen csendült fel tolmácsolásukban a szép magyar szó! Tagjaik, az iskolát elhagyva is, számos helyen, ezrek szívében éb­resztették fel a magyar kultúra sze- retetét! Vagy említsem az énekkart? A Diák című újságjukat? Az évente ismétlődő irodalmi és képzőművé­szeti pályázatukat? A tavalyi nyerte­sek képzőművészeti kísérletei most is a folyosó falait díszítik. S ki tudja, a próbálkozások alkotói nem az első lépéseket tették-e meg egy magas­ba ívelő pályán. Az 1991-1992-es évkönyvükben lapozgatok. Valóságos krónika. Be­szélgetés parlamenti képviselőkkel, kopjafaállítás a világháború áldoza­tainak emlékére, szavalóverseny, ,,Ki tud jobban szlovákul?“ vetélke­dő, kiejtési verseny, Keres Emil láto­gatása az iskolában, nívódíj a komá­romi Jókai Napokon, az Ifjú Szívek művészeinek előadása, sítanfolyam és számtalan más esemény. A régiók együttműködése kereté­ben állandó a kapcsolatuk a balas­sagyarmati Balassi Gimnáziummal. Az irodalmi színpad, az énekkar és a sportolók közös rendezvényein kí­vül a két tanári kar szakmai vonalon is együttműködik. Az ipolysági gimnázium Szondy György nevét szeretné felvenni. Az iskolaügyi szervek állítólag inkább más javaslatot támogatnának. Ter­mészetesen erre ők az illetékesek. Bár Szondy György közös történel­münk hőse, aki a magyar és a szlo­vák nép létét egyaránt veszélyeztető török túlerővel szemben védelmezte Drégely várát. Távozóban ötven év után is fel­emelő érzés kerít a hatalmába. Visz- szatekintek az iskola kapujára, ame­lyen át az idén és az elkövetkező években is a bennünket váltó új nemzedékek lépnek az életbe. Bizo­nyára ők is világmegváltó elhatáro­zásokkal és álmokkal. Zsilka László 1992. XI. 27. iS ¿tényével letörli a szék ülőkéjét, l\ hellyel kínál, majd hangosan kiszól:- Apukám, vendég érkezett.- Hatvan éve élünk együtt szeretetben, megértésben. Egyidősek vagyunk, hamaro­san 80 évesek.- Talán ha az életükről mesélnének- kérlelem vendéglátóimat, akik csak úgy állnak kötélnek, ha nem fedem fel kilétüket.- Együtt gyerekeskedtünk, szomszédok voltunk. Szüléink is egymásnak szántak bennünket, de gyerekfejjel mit tudtunk mi erről? Talán tizenöt éves sem voltam, ami­kor nagyanyám megbetegedett. Nem akar­tuk idegenekre bízni, így nekem kellett hoz­zá költöznöm. Valahogy nagyon nehezemre esett a búcsúzás - vallotta kissé belepirul­va(!) K. néni.- Hogy én mennyit gyalogoltam miatta!- neveti el magát I. bácsi, s eres kezével megszorítja asszonya kezét. Aztán ránéz, s égszínkék szeméből szeretet árad:- De megérte! A kislányból nagylány lett. A két fiatal heves szerelme nem maradt következmény nélkül. A két család nagy haragra gerjedt, ám a nagymama megértette és befogadta a fiatalokat. A gondot az jelentette, hogy szülői áldás nélkül nem akartak egybekelni. Remélték, hogy a baba megszületése után rendeződnek a viszonyok. Ám a 17 éves gyereklány majdnem belehalt a szülésbe. A kisfiú is gyengécske volt, csak két hetet élt.- Ez volt életünk legszomorúbb idősza­A rendszerre, az államosításra, a szövet­kezetesítésre nem szívesen emlékeznek. - Mindenkinek odalett a kis földje, tehénké­je - zárta le a témát I. bácsi.- De talpra álltunk. Felneveltük a kislá­nyokat, taníttattuk őket, majd kirepültek a házból. Szerencsére, a vejeim is jóravató smcrcztm a szemtatben ka. A tragédia még jobban egymáshoz láncolt bennünket - vallják mindketten. Az átéltek után már az esküvő sem volt sürgős. Húszévesen mondták ki a boldogító igent, hat lányuk született.- Az én jó uram mindig sokat dolgozott, hiszen kellett a pénz. Persze, én sem he­nyéltem, ott volt a háztartás, az állatok, a kert. Győztem a munkát, s esténként, amikor apuka megjött, bármennyire fáradt voltam, jókedvűen, mosolyogva fogadtam. Az úristen megsegített abban is, hogy épen jött haza a háborúból. emberek, fiaimmá fogadtam őket. Egy rossz szót sem mondhatok a gyerekekre - mond­ta büszkén K. néni. - Naponta megnéznek, jól vagyunk-e, s nem kell-e valami. Amíg nem vezették be a központi fűtést, azért jártak, hogy bekészítsék a tüzelőt, de meg­etették az állatokat is, művelték a kertet. Most meg legszívesebben magukhoz vin­nének, hogy szem előtt legyünk. De nem hagyjuk magunkat! - mondják határozottan. Mesélnek a szép családi összejövetelek­ről, amelyekre ma Is K. néni süti a kalácsot, a lepényt.- Nehogy elhiggye, hogy ő süti azt a ren­geteg tésztát - kacsint felém I. bácsi. - Anyuka csak felügyeli a lányokat. Ha nem figyel oda eléggé, nem is olyan finom, omlós a kalács. Akkor boldogok, ha valamennyien összegyűlnek. Ragyogó arccal mesélnek a tizenkét unoka csínytevéseiről, majd elő­kerülnek a fényképek.-Az unokákat mi nevelgettük. Minek jártak volna óvodába? A gyerekek mellett visszafiatalodtunk...- Apukám, hozz egy kis ribizlibort - kéri kedvesen az urát K. néni, s míg I. bácsi a kamrából visszatér, csendesen megjegy­zi. - Jó volna egyszerre meghalni. Egymás nélkül úgysem tudnánk élni.- Mi a titka annak, hogy két ember így éli le az életét? - gondolkodom hangosan.- Ezt kérdezik a gyerekeink is - kuncog­nak kedvesen. - A válasz egyszerű: szeret­jük egymást.- így igaz - helyesel I. bácsi s az asztalra helyezi a bíborszínű nedűt. Koccintunk. Ők ketten egymásra néznek, s a szavaknál többet mond arcuk ragyogása, szemük csil­logása... (péterfí) Vas Ottó, az irodalmi színpad ve­zetője

Next

/
Oldalképek
Tartalom