Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-17 / 29. szám

f 3 992. VII. 17. A szülőföld lesz, ami a gondok során erőt ad nekünk- A véletlen úgy hozta, hogy beszélgetésünk éppen 1992. július 17-én, tehát azon a napon kerül az olvasóhoz, amikor az „apoliti- kus“ Matica slovenská kezdeményezésére örömtüzek és harang­zúgás fogja köszönteni Szlovákia szuverenitásának kikiáltását. On, Duray úr - aki a prágai Szövetségi Gyűlés képviselője és az Együttélés Politikai Mozgalom elnöke vajon a szlovák ország­rész függetlenségi szándékaként, vagy csak az önrendelkezési jog kiteljesedéseként értékeli ezt az ominózus nyilatkozatot?- Alapjában véve én az önrendelkezési jog megnyilvánulá­sának tartom, hiszen a függetlenség már más jogi stádium. Kérdés viszont, hogy Csehszlovákia államjogi státuszában - ahol mind a cseh, mind a szlovák kormány jogkörét, illetve a két tagköztársaság törvényhozó testületéinek illetékességi területét a hatályos alkotmány eleve meghatározza - milyen értelme van egy szuverenitási nyilatkozatnak... Szlovákia példájánál maradva: ha itt nem tudnak élni az alkotmány által biztosított korlátozott szuverenitással, akkor ezen egy kinyilat­koztatás sem változtat. Viszont ha tudnak, akkor nincs értelme ezt egy nyilatkozattal tovább erősíteni - vagy pedig mindez egy olyan politikai szándékot sejtet, amelynek lényegesen több a célja, mint a szuverenitás eredeti jelentősége. Termé­szetesen, ilyen helyzetben már nem pusztán az önrendelke­zés értelmében kell a Szlovák Nemzeti Tanácsban tárgyalt szuverenitásra tekinteni, hanem a függetlenség felé vezető út politikai mérföldkövét is érdemes látni benne.- Kézenfekvő hát a kérdés, hogy mi következik mindebből az itt élő magyarság számára?- Gondolom, nem árt tudatosítani, hogy a szuverenitási nyilatkozat elfogadása a legutóbbi választásokon hatalomra került pártok és mozgalmak valós szándékainak első olyan megnyilvánulása, amely szinte félreérthetetlenül a már beje­lentett önálló szlovák alkotmány megszületését vezeti be. Egy olyan ugródeszka ez, amelyről nagyjából hathónapos ívelés­sel akár az önálló szlovák állam léte is elérhető. Ugyanakkor az érem másik oldalát tekintve tudni kell: az állami független­ség nem csupán attól függ, vajon egy alkotmányjogilag meghatározott területen belül a polgárok bizonyos csoportja úgy dönt-e, hogy a szóban forgó alakulatot önállónak és nemzetközi jogi alanyisággal felruházottnak kívánja tekinteni. Nyilvánvaló, hogy sohasem ez, hanem mind a szomszédos országok, mind a különböző kontinensek legerősebb államai­nak döntése, magyarán, az államok nemzetközi közösségé­nek álláspontja a mérvadó.- Ha már az imént szóba jöttek a rendszerváltás utáni második szabad parlamenti választások, akkor hadd kérdezzem meg: ön milyen érzéssel ült 1992. június 7-én, az eredmények nyilvános­ságra hozatalának estéjén a pozsonyi TV kamerái előtt ugyan sokszemközt, ám a vita stílusát tekintve mégiscsak négyszemközt Milán Knazkóval, Szlovákia nemzetközi jogi alanyiságának bajno­kával - aki időközben alelnöke és a kisebbségi ügyekben is felelőse lett az új szlovák kormánynak?...- Őszintén szólva, nem volt jó benyomásom, de ezeknek az érzéseknek a minősége nem belőlem, hanem a Bugár Bélát és engem körülvevő stúdiókörnyezetböl fakadt. Tény, hogy Milán Knazko meghatározója volt ennek a hangulatnak. Nekem az volt az érzésem, hogy szerepet játszik, végül is ez a hivatása. De éreztem olyasmit is, hogy arról, amiről véle­ményt mondott, nemigen olvasott a szerepkönyvben, ezért aztán kissé avatatlanul improvizált. Ellenkező esetben jóval szakszerűbben nyilvánult volna meg.- Milán Khazko köztudottan a Demokratikus Szlovákiáért Moz­galom radikálisabb, nemzeti szárnyához tartozik. Duray úr, az ön véleménye szerint e törekvések gyakorlati szimptómái akár tétele­sen is felsorolhatók?- Az újabban felszínre tört, kissé beképzelt nacionalizmu­soknak annyiféle azonosító jelük van, hogy kár alaposabban belemélyedni azok elméleti fejtegetésébe. Ehelyett talán ele­gendő, ha csupán az emlékezettel is befogható utóbbi hetek mélyébe nyúlunk vissza. Ennek kapcsán arra hívnám fel a figyelmet, hogy itt és most a szlovák nacionalizmus egy­szerre őszinte és nem őszinte... Őszinte abban, hogy a leg­utóbbi választásokon úgy döntött, Szlovákiában a nemzeti szellemben tevékenykedő erőket emeli nyeregbe. A szlovák­ság nemzeti beállítottságú vezetői, a különböző tisztségekbe jutott politikusok viszont távolról sem ennyire őszinték. Szán­dékaikban ugyanis örökösen ott lappang az ország kettésza- kításának, az önálló Szlovákia elérésének szándéka; ennek ellenére a szavakat úgy értelmezik és olyan kijelentéseik vannak, amelyek alapján az embernek olyan érzése kereke­dik, hogy szakmailag vagy felkészületlenek, vagy szándéko­san fogalomzavart keltenek Szlovákiában. Mintha tudatosan mást mondanának, mint amit gondolnak és cselekszenek. Vladimír Meciar például vehemensen azt hajtogatja, hogy meg akarja őrizni a közös államot, ugyanakkor lépten-nyomon konföderációról beszél! Annak ellenére, hogy a politológusok már számtalanszor elmagyarázták neki, hogy a konföderáció nem jelent mást, mint önálló államok valamilyen laza szintű szövetségét. Ahhoz, hogy Csehország és Szlovákia konföde­rációra léphessen, ahhoz mindkettőnek önállósodnia kell. Vladimír Meciar viszont újra meg újra tagadja, hogy az önálló szlovák állam megvalósítására törekedne. Igaz, hasonló cél­zásai korábban Ján Carnogurskynak is voltak - mármint hogy Szlovákia önálló jogi szubjektumként, önálló székkel és csilla- gocskával akar bevonulni az integrált Európába -, de ő ehhez, az intellektusából eredően, más és a külvilág számára sokkal elfogadhatóbb módszereket választott.- Erre szokás azt mondani: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz... Az országjáró riporter pedig hozzáfűzheti a saját kérdését: vajon ön is osztja-e a felvidéki magyarságnak azon aggályait, hogy mindössze figurái vagyunk egy hatalmas, lénye­gében a Trianon utáni időket idéző sakkjátszmának?!- Ha ilyen benyomások kerítik hatalmába az itt élő magya­rokat, akkor ezek az érzések aligha véletlenszerűek. Ha visszalapozzuk az első világháború utáni történelem lapjait, akkor kiderül, hogy ettől fényesebb helyzetünk a múltban sem volt. Mondhatni azt, hogy 1938 tavaszától eltekintve, amikor Benesék - az ország megoldatlan nemzetiségi problémái és egyéb válságos gondjai láttán - felkínálták a magyaroknak az autonómiát. Az elmúlt évtizedekben ez volt az egyetlen olyan helyzet, amikor olyasmit kínáltak fel, ami javított volna a hely­zetünkön. Ilyesmi sem előtte, sem azután már nem történt meg velünk; sajnos, a rendszerváltás 1989-tól eltelt fázisában sem. Ellenkezőleg: lényegében megfosztottak bennünket jogainknak olyan részeitől is, amelyekből ezt-azt még a kom­munista rendszerben - a politikai körülmények kényszerítő hatására - megadtak nekünk. interjú Duray Miklóssal- Elnök úr, tételesen is indokolhatná iménti állítását?- Természetesen, hiszen három idesorolandó indokom is van. A leglényegesebb a nyelvtörvény, illetve az elfogadása óta adódott helyzetek. A második dolog, ami sérelmesen érintett bennünket, az emberi jogi és a szabadságjogokról szóló alkotmánylevél, amely lényegében az 1968 előtti idő­szakhoz tér vissza, s messzemenően elmarad az utóbbi évtized, főként azonban a nyolcvanas évek második felének nemzetközi gondolkodásmódjától. Sőt! A szóban forgó alkot­mánylevélnek a kisebbségekre vonatkozó tételei szinte alig egyeztethetöek az Európa Tanács által 1990 októberében elfogadott ajánlásokkal. A harmadik közérzetszennyezö kér­déskör pedig a restitúciók és a rehabilitációk gazdasági törvényeire vonatkozik, ahol lényegében a jogfosztottság 1945-48 közötti időszakának szelleme támadt fel; s így elsősorban a magyarokra és a németekre nézve hátrányos. E három körülmény, ha úgy tetszik, tétel olyannyira megterheli az elmúlt két esztendő belpolitikáját, hogy még a pozitív lépések javát is dermesztő árnyékba állítja.- Gondolom, azt azért ön sem tagadja, hogy az 1989-es fordula­tot követő két és fél esztendőben ott volt a működőképes demok­rácia megteremtésének szándéka. Ugyanakkor a jelenlegi szlovák kormányzatról, vagy a pozsonyi parlamentről ez kevésbé mond­ható el. Éppen a szóban forgó ellentét tudatában hadd faggató- dzam arról, vajon az Együttélés elnöke szerint lekerül-e a cseh­szlovákiai magyarság homlokáról a kollektív bűnösség vétkének bélyege?- Ezt remélem is, hiszem is; méghozzá abban bízom, hogy még az én életemben... A kérdés első feléről pedig az a véleményem, hogy a legutóbbi választások után leköszönt kormányzat valóban olyan gazdasági törvényeket igyekezett hozni, amelyek a radikális reformokat, a piacgazdaság megte­remtésének feltételeit segítették; és e törekvéseket mind a prágai, mind a pozsonyi törvényhozásban rendre támogat­tuk. Nemkevésbé vitathatatlan, hogy olyan törvényeket is szorgalmaztak, amelyek alapján meg lehetett teremteni a civil társadalom néhány alapelemét. A fentebb említett harmadik „tétel“ viszont annyira dermesztő fuvallatot áraszt magából, hogy eleve megkérdőjelez számos egyéb, látszólag pozitív­nak tűnő szándékot. Az igazi demokráciákban ugyanis nem a félmegoldások, hanem a múlttal való nyílt szembenézés „divatja“ járja. A cseh országrészben már fellelni ez irányú próbálkozásokat. A Strední Evropa című szakfolyóiratban, és a hozzá közel álló szakmai körökben, ma már például kimondható, hogy Csehszlovákiában a totalizmus nem 1948. február 25-én, hanem még 1945-ben kezdődött. Én ezt az őszinteséget tartom követendő példának.- Mint ahogy öntől is hasonló őszinteséget várnak el a hazai magyar választók, akiknek hetven százaléka a '92-es választáso­kon az MKDM-Együttélés-Magyar Néppárt koalícióra szavazott. Hasonlóképpen nem titok, hogy a csehszlovákiai magyarok zöme az ország egybenmaradását szeretné. Mi az ön, illetve az EPM álláspontja ebben a rengeteget vitatott kérdésben?- Mi már csaknem egy évvel a legutóbbi választások előtt leszögeztük, hogy beláthatatlan feszültség és robbanásve­szély keletkezne, ha Közép-Kelet-Európában egyszerre hul­lana szét az összes állam, amely a jelenleg fennálló konstruk­ció szerint jött létre. Más kérdés, hogy mindaz, ami manapság Csehszlovákiában lejátszódik, az egy történelmi kényszerű­ség, és az európai nemzeti forradalmak egyik kései megnyil­vánulása. Ilyen szempontból szinte elkerülhetetlennek tartom az önálló Szlovákia megalakulását. Ebben az elméleti s gya­korlati helyzetben szemlélődve a Csehszlovákiában élő magyarságnak lényegében nem marad választási lehető­sége. Az általam szorgalmazott politikai taktika tehát csak az lehet, hogy amennyiben erre mód nyílik, akkor lassítani kell ezeket a folyamatokat. Ezért beszélünk Csehszlovákia jog­folytonosságának megőrzéséről, noha tudjuk, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint ez csak ideig-óráig tartható fenn. A programunk is ezeket a törekvéseket rögzíti.- ön is egyetért a riporterrel abban, hogy a csehszlovákiai magyarság aggódva éli meg az ország kettészakításának folya­matát?- Igen. Végül is teljesen érthető, ha mindenki tart egy ilyen átalakulástól. Az emberek minden gyökeres átalakulástól félnek, különösen, ha rossz emlékek is közrejátszanak ebben. Legfeljebb a kaszkadőrök jelenthetnek némi kivételt.- ön nem érzi magát kaszkadőrnek?- Néha.- Első hallásra meredeknek tűnhet a kérdés: kinálhat-e valami pozitívat számunkra az önálló Szlovákia?- A ránk ható konkrét tapasztalatok egyelőre senkit sem serkenthetnek derűre. A lehetőségeket elemezve viszont az is kiderül, hogy az esetleges önálló szlovák állam csak úgy lesz szalonképes az európai politikában, és gazdaságilag is csak akkor fog talpon maradni, ha csatlakozni tud a kontinens integrációs folyamataihoz. Ennek viszont az a feltétele, hogy teljes mértékben elfogadja az Európában évszázadok során szervesen kialakult értékrendet; és, amely ma már a nyugati demokráciák természetes velejárója. Példaként egyebek között, a francia-német, a svéd-finn kiegyezést, vagy akár a dél-tíroli rendezést említhetném...- Mielőtt a gyors és pozitív változások ábrándjaiba bonyolód­nánk, javaslom, váltsunk témát! Mi a véleménye Václav Havelről? Kérdem ezt annak okán, hogy ön már 1990 tavaszán bírálattal illette az akkoriban frissen megválasztott köztársasági elnököt.- Mindketten jóval 1989 előtt kapcsolódtunk bele az ellen­zéki mozgalomba; nekem így a rendszerváltás előtt is, utána is lehetőségem volt nyomon követni politikusi megnyilvánulá­sait. Továbbra is fenntartom a véleményemet, hogy gyakorló politikusként a megnyilvánulásai nem mindig voltak a legtalp- raesettebbek, a legcélravezetőbbek. Sok esetben inkább a sűrűn kísérletező költőt és drámaírót láttam benne, semmint a reálpolitikust. Természetesen, ezzel nem a szándékait, hanem a gyakorlati megnyilvánulásait minősítem. Hozzátarto­zik az igazsághoz, hogy az utóbbi időszakban igenis, felnőtt az elnöki teendők nagyságához. A korábbiaknál sokkal reáli­sabban, sokkal tisztábban értékelte mind a saját, mind az ország helyzetét.- Érdekelne, vajon annak ellenére vállalja-e ezt a véleményét, hogy a honi magyarság, így a parlamenti koalíciók választóinak zöme, fenntartások nélkül szimpatizál Václav Havellal?!- Természetesen vállalom, s ez nem kell, hogy bárkinek az érzelmeit sértse. Látni kell viszont azt, hogy egy dolog a rokonszenv, és teljesen más szempont a politikai magatartá­sok politológiai értékelése.- Rendben van. Ám ha ennyire szigorú mércét állít, akkor minő véleménnyel lehet Vladimír Meöiarról, akinek politikai legitimitását Duray Miklós már 1990 őszén kétségbevonta; s valóban: a szlovák kormányfő nemcsak alkat dolgában nem említhető közös súlycso­portban Václav Havellal...-A Meciar-kormányzat higgadt értékeléséhez egyelőre csak egyetlen támpont kínálkozik, a programnyilatkozat. Arról viszont az lesz a legsummásabb vélemény, ha azt mondom: minősíthetetlen. Egészében és tételeiben egyaránt.-Az önök kölcsönös viszonyát azért érdemes firtatni, mert Meciar úr a ’90-es választások után azt kezdeményezte, hogy az Együttélés adjon kormányalelnököt; ’91 szeptemberében pedig arra biztatta az EPM-et, hogy működjön együtt az ellenzékbe szorult Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom szakbizottságaival, s ennek „jutalmául“ legyenek majdan koalíciós partnerek. Most viszont ott tartunk, hogy hivatalosan még csak szót sem váltott egymással a kormánypárt és a magyar parlamenti koalíció!- Két éve valóban kaptunk tőle olyan javaslatot, hogy állítsunk kormányalelnököt, feltéve, ha hajlandók vagyunk a fenntartások nélküli együttműködésre. Mint mondta: kiszo­rítja az FMK-t az akkori koalícióból. Tavaly szeptemberben ennél sokkal homályosabb célzásokat tett az esetleges szoro­sabb együttműködésre, miközben kígyót, békát kiáltott, epét köpködött az FMK-ra. Mi ezt akkor úgy válaszoltuk meg, hogy valamennyi politikai szubjektum magánügye, milyen elvi és gyakorlati politikát folytat. Mindebből nyilván világos, hogy a két vezércsel egyikét sem vállaltuk; a kapcsolataink nyilván ezért vannak a holtponton.- Vajon mi lett volna akkor, ha a szlovák kormányfő nem Milán Köazkót bízza meg a kisebbségi ügyek felügyeletével, hanem nemzetiségi minisztériumot állít és annak élére önt jelöli?- Ha személyesen nekem szólt volna az ajánlat, akkor nem fogadom el. Egyszerűen nem akarok miniszter, íróasz­talhoz cövekelt kormányszolga lenni. Én más típusú, elemző szándékú politikus vagyok.- És ha nem önnek, hanem a koalíciónak ajánlja a tárcát?- Akkor keresünk arra a posztra egy embert, és mindaddig ott lettünk volna, amíg azt a konfliktusmentes együttműködés lehetővé teszi. Amennyiben viszont a kormány lépései ütköz­tek volna a mi magatartásunkkal és elképzeléseinkkel, azon­nal lemondásra szólítottuk volna fel a jelölt minisztert.- Azt mondta az imént, hogy nem kíván miniszter lenni. 1989 decemberében viszont kölcsönpénzen vett öltönyben ott állt a prágai kormánypalota folyosóján, és vajmi kevés hiányzott ahhoz, hogy miniszterré avassák...- Ma már örülök, hogy a sors az utolsó pillanatban másként hozta. Egyrészt azért, mert a mai napig nem tudom, hogyan tudtam volna letenni az esküt Gustáv Husák kezébe; másrészt pedig azért, mert visszapergetve az eseményeket körülbelül februárig lettem volna képes tagja lenni annak a kormánynak.- Azóta bő két esztendő telt el, és a hazai, főként a szlovákiai magyarság a szemrehányások, a szóbeli kirohanások össztüzébe került. Képviselő úr, ön miként látja: mi lesz velünk, itt élő magyarokkal?- Szerintem egy dolgot kell tudatosítani: az az alagút, amelybe 1918 őszén belejutottunk, most a végéhez közeledik. A szülőföld lesz az, ami a küszöbönálló gondok során erőt ad. Meggyőződésem, hogy a jövő útja csakis az oktatásügyi, a kulturális és a személyi autonómiára épülő területi önigazga­tás lehet. Hiába a berzenkedők szava, ez nem az elszigetelő­déshez, hanem a másság tiszteletéhez vezet, hiszen egy bizonyos közegben a saját törvényeim és elképzeléseim szerint mozoghatok. Ennyi és nem több az önigazgatás. Ennek semmi köze a határok átrajzolásához; az nem is a mi dolgunk.- Köszönöm az interjút! Miklósi Péter (Fotó: Archívum) ■ I iTlTâJvf l »1 iTl I ! i i 11 f1! Ji!1!

Next

/
Oldalképek
Tartalom