Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-09 / 41. szám
t 9 0 ÚJRA MEGNYÍLT A CSÁKÁNYI KISISKOLA Petrőci Bálint riportja a 3. oldalon ELNÖK ÚR, AZ OTT LOP! Egri Ferenc riportja a somorjai Kék Duna Mezőgazdasági Szövetkezetről az 5. oldalon SZÁZ ÉVE SZÜLETETT MAKAY MARGIT Szabó G. László írása a 9. oldalon Őrült aranyhörcsögök. Bármilyen élelmet teszünk a dróthálóval letakart üvegládába - ahonnan borzasztóan szeretnének kiszabadulni, amikor meg kivesszük őket, nem tudnak mit kezdeni magukkal, csak futkároznak össze-vissza —, azonnal beviszik kis faházikójukba. Mintha valaki el vagy vissza akarná venni tőlük. Nevetségesek is, ahogy a karalábészeletet, száraz kenyérdarabot fogukban keresztben tartva akarják behúzni a szűk lyukon, vagy ahogy gyorsan pofazacskójukba tömik a kukoricaszemeket, búzamagot, és a kis zsákokkal uzsgyi be a házikóba. Mindegy, hogy tavasz van, ősz, nyár vagy tél. Az a biztos, ami tető alatt már, fészekközeiben. De hát nem ilyenek vagyunk-e mi is, emberek?! Jól ki van találva ez a világ. S talán csak egy másik, földönkívüli tartomány valamely csillagon ülő lényei számára tűnhetünk őrültnek, nevetségesnek, amikor mi is hordunk be mindent a házba, pincébe, fel a padlásra, különösen ilyen tájt, ősszel. Almát, diót, krumplit, kukoricát, szőlőt, sárgarépát. így van ez rendjén. Beérik, amit tavasszal elvetettünk, gyümölcse a fának, melyet valamikor gondos kézzel ültettünk, gondolva a holnapra, az unokákra. A télre. Járva a határt, látva a kerteket, szőlősöket - újra javában folyik a nagy betakarítás, ha maga a termés most nem is oly nagy, a hosszú forró nyár és aszály kiszívta a nedvet minden zöldből, még szeptember sem volt, már szárazán zörgött-zizegett a kukorica levele, szellő moccanására. Azért marad valami a böngészőknek is, akikből egyre többet látni a határban - drága lett minden, ami tányéron kell az élethez, még az a büdös hagyma is. A pénz meg természetesen egyre kevesebb. így aztán sokan pénzt csinálnak majd - ha csupán néhány koronát - az összeböngészett szotyiból, az országút menti diófák hosszú órákon át gyűjtögetett, fűbe pottyant, s ott alig megtalálható terméséből, másból, ahogyan sikerült néhány héttel ezelőtt például a bodzafa bogyóiból. Nemcsak a természet, nemcsak a (be)gyűjtő szenvedély küld vagy szólít a határba, gyümölcsösökbe tehát, hanem egyenesen kényszerít oda a mind több családot sújtó gazdasági helyzet is. Jön a tél. Ahogy jött tavaly, tavalyelőtt, azelőtt, évezredeken át. Csakhogy most - mint sorsfordító időkben mindenkor - amolyan előfutáraként óhatatlanul jóelőre társulni kénytelen hozzá bennünk egy kérdés: vajon mit hoz számunkra a havas esőkön, hópelyheken, jégcsapokon és mínusz fokokon kívül? Ki a megmondhatója? Talán ezért is a nagy igyekezet most, beszerezni, amit lehet, amíg lehet, ha akad fölös pénz, kinek több, kinek kevesebb, befektetni minél előbb. Tető alatt tudni dolgainkat. Mert akiknek elsődleges kötelességük lenne olyan életfeltételek megteremtésének a kezdeményezése és elősegítése, melyek között a jó közérzet mellett ugyanolyan biztonságérzettel is élhet a polgár, ha úgy tetszik, nyugodtan alhat, azok munkálkodásukkal akarva (vagy akaratlanul?) épp az ellenkezőjét érték el, s a kilátások továbbra sem rózsásak. Jön a tél, hát legalább valami biztonságérzet, saját forrásból, saját erőből. Persze, rózsa ide, dupla tél oda, amíg lehet vetni, ültetni fát, addig az ember megcsinálja azt is, ezt is. És felszedi, leszedi, begyűjti a termést. Ha idős nyugdíjas is már, eszébe sem jut, hogy a nyáron kiszáradt szőlőtőkéket ne pótolja újakkal. Nem az öregségre játszik, nem az esetleges katasztrófára, hanem a holnap is élünk, élnünk kell hite viszi előre. A legnagyobb pesszimizmus sem lehet olyan erős, mint ez a tudat alatt működő, ösztönös, természet adta optimizmus. Hol lennénk nélküle? Hogy nézne ki a határ, a kert? Szülőföldünk? Az otthon udvara? A hörcsögök talán meglennének, bár ki tudja, mit éreznek, amikor elgurul mellettük a porszívó. Bodnár Gyula Hol volt, hol nem volt Csallóközben... Feró Spácil felvétele Aranyhörcsög kilencvenkettő
