Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-10 / 28. szám
Az elmúlt tanévben Újváry László igazgató úr figyelmeztetett, hogy náluk, a Lévai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában egy szokatlan, nyolc hónapig tartó tanfolyam kezdődött, melynek hivatalos elnevezése: LEM - kommunikációs fejlesztő program. Célja: sikeres ember nevelése, az egyéniség kibontakoztatása. A program vezetője: dr. Laczkóné Erdélyi Margit, a Nyitrai Pedagógiai Kar magyar nyelv és irodalom tanszékének tanára. A LEM rövidítése a tanárnő nevének kezdőbetűi. A tanfolyamot befejező tanulók a rövidítés alapján büszkén „lemeseknek“ vallják magukat. Ez világosan arra utal, hogy sikeres volt az ősszel kezdődött s május végén zárult tanfolyam. Dr. Laczkóné Erdélyi Margit tanárnőt lévai otthonában kerestem fel. A LEM felől érdeklődtem.-Ez csak egy csepp a tengerben, beletartozik a munkámba - jegyzi meg szerény mosollyal. - Több tantárgyat oktatok: a magyar nyelv és irodalom tanításának tradicionális és új, alternatív módszereit. Kevesen vagyunk, így rákényszerülök mással is foglalkozni, például a pedagógiai kommunikációval, stilisztikával, nyelvműveléssel, a drámaelmélettel. Széles az érdeklődési és kutatási köröm. Izgató részterület számomra a kommunikációs fejlesztő programok hatékonysága. Évek óta dolgozom ezen az itthoni tuao- mányos kutatásban, és az utóbbi időben a hatékony programok koordinálását felölelő magyarországi Csokonai-programon belül is. A tanárnő, aki hazai és magyarországi tudományos társaságok tagjai, Hontfüzesgyarma- ton született. A zselizi magyar gimnáziumban érettségizett, majd a nyitrai pedagógusképző főiskolán tanult. Utána - már munka mellett - a pozsonyi Ko- mensky Egyetemen folytatta tanulmányait, hogy középfokú képesítésű pedagógusként is taníthasson. Az egyetemet a doktorátusi cím elnyerésével fejezte be. Közben tanított: a fegyver- neki, nagyölvedi, nagysallói alapiskolában, az ipolysági, a zselizi gimnáziumban. A pozsonyi kerületi pedagógiai intézetben is dolgozott. Léván kétszer is tanított: előbb a pedagógiai középiskolában, s amikor azt Ógyallára helyezték, átment az óvónőképzőbe. Miután Léva elveszti az utolsó magyar szak- középiskoláját is (Losoncra vitték), Laczkóné Erdélyi Margit 1987 végén adjunktusként a nyitrai főiskolára került.- Jobbra-balra dobált a sors - mondja -, de valamire ez is jó volt, különböző típusú iskolákban taníthattam. így olyan tanárnak mondhatom magam, aki az óvodától a főiskoláig mindenhol otthonos. A tapasztalataim rávezettek, hogy igényesebben kell formálnunk a pedagógusképzést. Ezért pártfogolom azt a nézetet, hogy főiskolai szintre kell emelnünk az óvónőképzést. Ez a kérdés felmerült a szülök részéről is, akik szinten azt vallják, ha jobbak a tanárok, jobbak az óvónők, leginkább a főiskolai oktatás érdekel. Arra törekszem, hogy a főiskola a hallgatók olyan alkotóműhelyévé váljék, ahol szárnyalhat a tehetség, s a tanár és a diák között ne alárendeltséanyagot. Újváry László iskolaigazgató üdvözölte a kezdeményezésemet, összehívta a szülőket, hogy ismertessem előttük a tanfolyam célját, tartalmát...- Ilyen még nem volt, valóban újdonság ez a mi tájainkon.- Sajnálatos módszer - magyarázza Laczkóné Erdélyi Margit -, beleszőttem, szintetizáltam minden idevágó ismerétemet, amit a pedagógusi szakmából és a szakomból elsajátítottam. Voltaképpen az általam jónak ítélt új módszereket és huszonhét év pedagógiai tapasztalatait ötvöztem bele egy játékos, ámde szigorúan strukturált intenzív fejlesztőprogramfejlesztése; a jobb agyféltekét fejlesztő gyakorlatok; kreativitásra, kooperációra, improvizációs készségre nevelés; testi és szellemi egészségvédelem. így igen tudományosan hangzik. A gyerekek ezt észre sem veszik, nem is tudatosítják, hogy „játékukban“ intenzív tréningbe ágyazott fejlesztő program jut kifejezésre. Azt hiszik, hogy csak játszanak, ugyanakkor fokozott ütemben saját magukat is nevelik. A lévai magyar alapiskolában megalakult az elsóosztályosok és a felsősök csapata, tíz-tizen- ketten egy-egy csoportban. Hogy ne zavarja őket a tanterem Minden gyerek ígéret Beszélgetés Dr. Laczkóné Erdélyi Margit főiskolai tanárral gi, hanem partneri kapcsolat jöjjön létre. Kutatásaim alapján írott szakdolgozataimat nemcsak idehaza, hanem Magyarországon is közük. Hogy egybeköthessem az elméletet a gyakorlattal, elhatároztam: személyiségfejlesztő programot hozok létre kisiskolások, alapiskolások részére.- Ez ösztönözte a LEM-tan- folyam elindítására?-A legjobb elméleti munka sem ér sokat, ha a gyakorlat nem igazolja. Hathatósan motivált sok ifjú szülő, főleg volt tanítványaim bizalmas kitárulkozása, kívánalma, hogy szükségét érzik egy „korrekciós“, kie- gyensúlyozó-fejlesztö tevékenységnek gyermekük előrelépése érdekében. Minden gyerek ígéret, kibontakoztatható egyéniség. Ha az iskolával együtt motiváljuk őket, az útirány megjelölésével elindíthatjuk ezeket a gyerekeket a sikeremberek, a harmonikus személyiségek életútján. Kérdés, hajlandók-e ezt a többletet végigcsinálni, megszeretik-e, szükségletükké válik-e egy helyreigazító, komplexségre való törekvés az oktatásban, nevelésükben, illetőleg az önnevelésükben. Az is érdekelt: hogyan reagálnak egy másfajta magatartású pedagógusra, a megváltozott környezetre, s egy szociopszichológiai szempontból heterogén csoportban tudnak-e elfogadhatóan viselkedni, eredményes munkát végezni. Ehhez, de egyéb részproblémákhoz is gyűjtöm az Dr. Laczkóné Erdélyi Margit: A legjobb elméleti munka sem ér sokat, ha a gyakorlat nem igazolja ba, amely magába foglalja a „gyerek - szülő - pedagógus“ hármas problémakört. Magam is barát, szülő és tanár vagyok egy személyben, legalábbis szeretném, ha a gyerekek is így éreznék... A hetente két órát igénybe vevő, játékosan formált fejlesztő program, amelyet képzésnek, edzésnek is mondhatunk, több célfeladatot tartalmaz: színvonalas beszédkészség és a magabiztos nyilvános fellépés elsajátítása; az ismerkedés, kapcsolatfelvétel illemtana: önismeret, önelfogadás, önkifejezés fejlesztése; társismeret és társelfogadás; konfliktusok, problémás helyzetek megoldása, a döntöképesség, az érzékelés, figyelem, emlékezet és fantázia légköre, rendhagyó környezetben, az alapiskola klubhelyiségében jöttek össze. A padlóra szőnyeget borítottak, azon tornásztak, ültek vagy fekve rajzoltak.- Én is, ók is tréningruhában voltunk - mondja a tanárnő. - Nagyrészt lányok, különböző osztályokból, más-más korúak, ötféle, tartalmában elütő alaptevékenység váltotta egymást, s ezen belül 3-5-7 féle gyakorlat is. Az egyénre szabott munkaformát állandóan váltottam a gyerekek szükséglete és képessége szerint. Kiskamaszok, nagykamaszok, annyiféle jellem, ahány gyerek. Megszerettem őket. Sok örömet szerzett az együttmunkálkodás, s az, amikor láttam, hogy előrelépnek. Egynéhányan kimaradtak a csapatból, nem voltak eléggé kitartóak. Gál Peti is mondogatta, nem marad, mégis eljött, s a végén így szólt hozzám: Nagyon sajnálom, hogy befejeződött... Eleinte tanító néninek szólítottak, de csakhamar Manyi néni lettem. Tetszett nekik a bábjáték, drámajáték, a konfliktusok megoldása, a fantázia- és memóriafejlesztés. Beleszerettek a kézre húzható bábukba, egymást váltották a szerepekben. Ez önálló beszédre, repli- kázásra adott alkalmat. Nem tartották magukat az ismert meséhez, saját megoldásokat is kerestek, sajátos elképzeléseikkel hozakodtak elő. Mondottam is: Ha nektek másképp jön ki, csináljátok úgy. Akaratlanul is a biztos magatartásra nevelődtek. A magnót is használtuk, a kérdésekre kapásból kellett válaszolni. Meghatározott jelekkel papírra vetették a mesét. Ez a játékos forma a gondolkodás transzformálására, a jobb agyfélteke fejlesztésére hatott.- Tervezetében konfliktusok, problémák megoldása is szerepelt. ..- Volt ilyen eset is, nem kellett kitalálnunk. Az egyik gyereknek konfliktusa volt a tanító nénivel. Az osztályban nem tudták megoldani. Eljátszották előttem, ahogyan az iskolában történt, s ekkor rájöttek a megoldás nyitjára. Jó kis társaság jött létre, voltak köztük tehetségesebbek, s ók vitték előre a többit. Egy szelíd, visszahúzódó gyerek is akadt köztük, aki nem mert feladatot, szerepet vállalni. Hogy ne legyen komplexusa, csak kisebb, egyénre szabott feladatot kapott. Félénkségét leküzdötte, s a végén olyan frappánsan játszotta el a határozott típusú tanárt, hogy öröm volt nézni. A heti kétórás tréning gyorsan telt. Sajnálkoztak ilyenkor: Jaj, már vége?!... S folytatták odahaza, a szüleikkel, testvéreikkel is végigcsinálták ugyanazt, amit a társas foglalkozásainkon gyakoroltak. Javult a viselkedésük, a beszédkészségük. S többen kérték, hogy jövőre is legyen, s örülnének, ha a szünidőben is „tréningezhetnénk“ ... A legbüszkébb arra vagyok, amikor az utcán utánam kiabálnak, a nyakamba ugranak: Manyi néni, tessék elképzelni!!., s őszintén kitárulkoznak. Hozzák az emlékkönyvet is, hogy írjak bele valamit. Azt hiszem, beépültem a tudatukba, s ez a legnagyobb eredmény. Az a pár óra kevés volt, csak a magvetés történt meg. Laczkóné Erdélyi Margit tanárnő halomnyi jegyzetet készített a tanfolyammal kapcsolatban. Mondja is: az összegyűjtött anyag alapján végkövetkeztetésre is juthat a pedagógiai kommunikációs kutatásban, vagy megismétli a tanfolyamot, hogy viszonyítási alapja legyen, s tovább léphessen egy újabb lépcsőfokkal.- Léván itthon vagyok, a tanfolyamot megismételném egy másik csoporttal. Beletartozik a kutatási munkámba...- S ezzel másokon is segít - teszem hozzá. És ez a legfontosabb. Az elméletet a gyakorlat igazolta: a kommunikációs fejlesztő program elöreviszi a gyerekeket, elősegíti egyéniségük kibontatkozását, hogy sikeresebben helytálljanak az iskolában, az életben. Petróci Bálint 992. VII. 10. Vasárnapi elmélkedés A búcsú fájó, akkor is, ha csak rövid időre kell elválnunk azoktól, akiket megszoktunk vagy szeretünk. A végsó búcsú még ettől is fájdalmasabb. A Szabad Újság június utolsó napján vezércikkében búcsúzott olvasóitól. Talán csak rövid időre. Több mint másfél évvel ezelőtt, 1991 februárjában sajtótörténeti eseményként értékeltük az új csehszlovákiai magyar napilap megjelenését, örömmel és féltő aggodalommal. Új színfoltként jelentkezett hazai sajtónkban és kis nemzeti közösségünk életében. Nem vetélytársat, inkább partnert láttunk benne, akivel ezentúl közösen szolgáljuk kisebbségünket. Bevallom, kissé csodáltuk az új lap szerkesztő gárdáját. Elsősorban is bátorságáért. Mert nem könnyű feladat új napilap indítása, még kedvezőbb körülmények között sem. A Szabad Újság a rendszerváltás, a társadalmi átalakulás talán legnehezebb időszakában tört be hazai sajtónk berkeibe. Ezért is aggódtunk sorsáért kezdettől fogva. Nagyon nehéz időszakban vállalta az indulás kockázatát, amikor jelentősen növekedtek az újságok előállítási költségei, s ezzel párhuzamosan rohamosan emelkedtek a létfenntartási költségek is. Az Új Szó is csak olyan áremeléssel tudta biztosítani fennmaradását, hogy köztársaságunk talán legdrágább napilapja lett. S bizony ekkor anyagi okokból számos előfizetőnk is megszokott lapja lemondására kényszerült. Az új lap indulása szerkesztőségünket közvetlenül is érintette. Hisz több munkatársunktól kellett megválnunk, akiket elhivatottságukon túl talán a számukra jobb anyagi feltételek is csábítottak. Emberi dolog. Az elmúlt több mint másfél év folyamán többször kongott a vészharang, jelezve a Szabad Újság megszűnését. Az elkövetkező napokon azután megelégedéssel nyugtáztuk, hogy a vég mégse következett be. Annál nagyobb sajnálattal olvastuk „A Szabad Újság munkatársai“ aláírással megjelent, búcsúnak szánt vezércikket. Bevallom, elolvasása vegyes érzelmeket váltott ki bennem. Nem is a saját messiási szerepének kissé túlfűtött hangsúlyozása zavar, hisz a lap dolga, hogyan értékeli küldetését, munkáját. Valahogy a volt és megmaradt egyetlen napilappal kapcsolatos megállapításokat vélem indokolatlanul elfogultaknak. A csalódás, a keserűség se lehet elfogadható magyarázat félreértésre okot adó kijelentésekre. A vezércikkben olvassuk: „Holnaptól megint csak egy napilapja lesz a csehszlovákiai magyarságnak, az a lap, amelyet fennállása óta még egyetlen kormány sem adott ki a kezéből, s ki tudja, a mostani hajlandó lesz-e rá... Mi megpróbáltunk az elmúlt tizenhét hónap alatt segíteni. “ De olvassuk tovább. A szerkesztőség munkatárai leszögezik, hogy hátrányos helyzetükben, kellő támogatás híján is vállalták a megkülönböztetést, „mert cserében érte nem kellett feltételek nélkül szolgálni a hatalmat, nem kellett helyeselnünk akkor is, amikor bírálni kellett szívünk szerint. “ Hát igen. Az olvasó ebből azt a következtetést vonhatja le, hogy az Új Szó ma is a kormány kezében van, így kellő támogatást élvez és mi sem természetesebb, minthogy cserében feltételek nélkül szolgálja a hatalmat... Erre gondoltak a cikk aláírói? A dolgokat feltétlenül szükséges tisztáznunk. Lapunkat a kormány közvetlenül nem tartja a kezében, igaz, egyelőre állami kiadóvállalat keretében működik (remélhetően már nem sokáig), de anyagilag teljesen független. Nem állami támogatásból, hanem olvasóink, előfizetőink pénzéből tartjuk fenn magunkat. Igaz, lényegesen szerényebb körülmények között, mint más napilapok, de talán ez is függetlenségünk ára. Tehát semmiféle kormánytámogatás fejében nem kell feltétel nélkül szolgálnunk a hatalmat és bírálhatunk szivünk szerint. Aki lapunkat olvassa, ezt a következtetést maga is levonhatja. A Szabad Újság munkatársai kijelentik, hogy ók fennállásuk alatt megpróbáltak segíteni. Valóban elismerés érte. De azért rajtuk kívül legalább ugyanazt megtették mások is. Az Új Szó is, a Nap is, a Hét is, de a Szlovák Televízió és a Szlovák Rádió magyar adása is. Természetesen egy másik napilappal együtt a hangunk erőteljesebb lenne. így megszűnése számunkra is veszteség. „Most nincs tovább. Megáll a lap. “ így szögezi le a sajnálatos tényt a lap gárdája. Mi úgy gondoljuk, hogy azért az élet megy a maga útján. Tehát van „tovább“. Csak más körülmények között. A szerkesztőségi búcsú is feltételes. Talán akad mentőöv és újra megjelenhetnek. A Szabad Újság rövid létezése és talán csak átmeneti szünetelése is tanulság. Bármilyen eltökélt, nehézségeket is vállalni kész gárda hivatásérzete, elkötelezettsége és bátorsága sem elegendő egy lap tartós megjelentetéséhez. A Szabad Újság végleges megszűnésével hazai magyar sajtónk egy színfolttal szegényedne. Annál nagyobb feladat hárul a túlélőkre. Zsilka László
