Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1992-09-11 / 37. szám

» Carver megfordult az rkos vízzé ol- folyt le az ud- tagasságú kis felverték a la- z utcán, ahol De sötétedett »bábán ruhá- bndbe, amikor ihoz jött. elmégy. örü- ! - mondta az ? ) csomagolta dbe. knnyira örülök, z asszony sír- I $sak a sze- íézni, mi? a az ágyon jpét, és fele­t, az asszony tét, és a férfira konfordult, és sáli szobába, i - mondta mid és eredj ony. szolt. Becsuk- i/ette a kabát- tálószobában, nyt. Aztán ki- obába. s konyha ajta- i a gyerek, aram - mortd­jyereket aka- 1 valakit a hol­hozzá a gye- iz asszony, fakadt, és az látta a fejét- mondta az labára nézett. A férfi feléje indult.- Az Isten szerelmére! - mondta az asszony. Egy lé­pést hátrált a konyhába.- A gyereket akarom.- Takarodj innen! Az asszony megfordult, és a tűzhely mögötti sarokba húzó­dott a kisbabával. De a férfi közelebb lépett. Átnyúlt a tűzhely fölött, és meg­markolta a gyereket.- Ereszd el - mondta.- Takarodj, takarodj! - kiáltot­ta az asszony. A kisbabának vörös volt az arca. Bömbölt. A huzakodásban leverték a tűzhely mögött lógó virágcserepet. A férfi a falnak szorította az asszonyt, megpróbálta lefesze­getni a kezét. Markolta a gyere­ket és teljes súlyával tolta.- Ereszd el - szólt a férfi.- Hagyd abba - követelte az asszony. - Fájdalmat okozol a gyereknek.- Én nem okozok fájdalmat a gyereknek. - felelte a férfi. A konyhaablakon nem jött be fény. A majdnem-sötétségben a férfi fél kézzel az asszony ökölbe szorított kezét feszeget­te, a másikkal megragadta a hó­na alatt az üvöltő kisbabát. Az asszony érezte, hogy szétfeszítik az ujjait. Érezte, hogy elveszíti a gyereket.- Nem! - sikoltotta, ahogy a keze üres lett. Az övé lesz a gyerek. Az asszony elkapta a kisbaba má­sik karját. Megfogta a csuklóját és hátrahajolt. De a férfi nem eresztette a gyereket. Érezte, hogy kicsú­szik a kezéből, és teljes erejéből húzta. így aztán el is dőlt az ügy. Borbás Mária fordítása Giuseppe Corte vonatja egész na­pos utazás után az egyik reggel befu­tott a híres gyógyintézetéről ismert városba. Bár volt némi láza, az utat a vasútállomástól az intézetig gyalog tette meg. ó maga cipelte a bőrönd­jét is. Amikor megbetegedett, tekintet­tel betegsége kezdeti stádiumára, ezt a gyógyintézetet ajánlották neki, amely Corte betegségének gyógyítá­sára volt berendezkedve. Corte már távolról felismerte az intézet épületét, amelyet képen már látott egy katalógusban, s az egész nagyon jó benyomást tett rá. Az épület hétemeletes volt, a magas fák közt bárki korszerű, rangos szállodá­nak vélhette volna. Miután érkezéskor megvizsgálták — teljes kivizsgálását csak később vé­geztek el -, a hetedik emeleten szál­lásolták el, egy barátságos kis szobá­ban. A szoba berendezése világos színű volt, az ablakból a város leg­szebb negyedére nyílt kilátás. Min­den barátságosnak, otthonosnak tűnt. Giuseppe Corte lefeküdt, s olvas­ni kezdte a magával hozott könyvet. Kis idő múlva bejött az egyik fiatal ápolónő, s megkérdezte, mire van szüksége. A betegnek nem volt szük­sége semmire, de szívesen elbeszél­getett az ápolónővel, mert szeretett volna megismerkedni a gyógykeze­lés menetével. Megtudta, hogy az intézetben a betegeket betegségük előrehaladottsága alapján helyezik el az egyes emeleteken. A hetedik emeleten vannak a legkönnyebb be­tegek, aztán következik lefelé a töb­bi emelet a betegség súlyossága sze­rint, s az első emeleten vannak a re­ménytelen esetek. Ez a különleges rendszer nem csu­pán az ápolószemélyzet dolgát könnyítette meg, hanem azt is mega­kadályozta, hogy a haldoklók lehan­golóan hassanak a többi betegre. Minden emelet önálló világ volt, megvoltak a maga szabályai és ha­gyományai. S mivel minden egyes emeleten más-más kezelőorvos felelt a betegekért, a gyógymódban kisebb eltérések is keletkeztek. Amikor az ápolónő kiment, Giu­seppe Corte az ablakhoz ment, és kinézett, remélve, hogy látni fogja az alattuk levő emeletek betegeit. Főleg az első emeletet figyelte, de az igen távolinak tűnt a számára. Nem látott semmi nyugtalanítót. A szürke redőnyös ablakok szinte teljesen lég­mentesen be voltak csukva. Hama­rosan észrevette, hogy a szomszédos ablakból is néz egy férfi. Rokon- szenwel figyelték egymást, de mint­ha mindketten féltek volna megtörni a csendet. Végül Corte vette a bátor­ságot és megszólalt:- Ugye, ön sincs itt régóta?- Nem, mindössze két hónapja- felelte zavartan az ismeretlen férfi, s még hozzátette: — Nézem, hogy nem látom-e a fivéremet.- A fivérét?- Igen — felelte a beteg. - Mi együtt jöttünk, de az ő állapota nem javult... Már a. negyedik emeleten van...-Hol?- A negyedik emeleten - mondta az ismeretlen férfi olyan szomorúan, hogy Corte is összerezzent.- A negyedik emeleten olyan sú­lyos betegek vannak? - kérdezte.- Nos, eléggé súlyosak, de azért még van remény...- Hát akkor kik vannak az első emeleten? - faggatta őt Corte tovább.- Ott? A haldoklók.- Sokan nem lehetnek — állapítot­ta meg Corte. - Minden ablak be van zárva. Dino Buzzati- Most kevesen vannak, de reggel még elegen voltak - magyarázta az idegen. — Ahol le van engedve a re­dőny, ott meghalt valaki. Nézze csak, a többi emeleten nyitva van­nak az ablakok. De bocsásson meg, kezdek fázni, megyek, lefekszem. A férfi elment az ablaktól, de előbb becsukta, s villanyt gyújtott. Giuseppe Corte kis ideig még az ablaknál maradt, az első emeletre tekintve öröm vett rajta erőt a nagy távolság miatt. A városra lassan leszállt az este. Az intézet ablakai egymás után kivi­lágosodtak, az épület távolról kivilá­gított palotának tűnt, Csak az első emeleten volt számos ablak sötét, fénytelen. — A részletes orvosi vizsgálat ered­ménye mosolyt csalt Giuseppe Corte arcára. Mivel Született pesszimista volt, egyáltalán nem lepte volna meg őt, ha az orvos azt mondta volna, hogy költözzék egy emelettel lej- . jebb. A láza ugyan csak átmenetileg csökkent, de az orvos biztosította arról, hogy betegsége csupán kezdeti stádiumban van. Két-három hét múl­va minden rendben lesz. Gergely Ágnes Egy íróra Téged szeretnek, mert nem értenek, fröccsent bogyóként gyűröd a világot, fönn csillagot nem látsz, lenn férgeket, köztes ködökből gyúrva biztonságod. A múltad kaktuszcsönddel átfödöd, benn régi magvak (rend, értelem, törvény). Most bocfát ültetsz, melyre rákötöd a szemelgetett idézetek könyvét. Már óvakodsz a póztól (Messiás), • „közéletitől“ és „közérthetőtől“. Hinnéd, ki sérült, mind amnéziás, és lehet lopni, különösen nőtől. Hát mérj be távot, merszet, hőst, s ügyelj, te is fönn légy az örök névsoron. A végső síkon névre vár a jel. Isten testetlen. Én nem osztozom.-Tehát itt maradok a hetedik emeleten? — kérdezte szorongva.- Természetesen - veregette meg Corte vállát az orvos. - Miért, mit gondolt, hová tesszük önt?- Ez nagyszerű - örvendezett Corte. — Hiszen ön tudja, hogy a be­teg ember mindig a legrosszabbra gondol. Giuseppe Corte a szobájában ma­radt, s amikor délután megengedték neki, hogy felkeljen, megismerke­dett néhány betegtársával. Pontosan betartotta a gyógykezelési utasításo­kat, hogy mielőbb egészséges le­gyen. Ennek ellenére az állapota nem változott. Eltelt tíz nap, amikor Corte szobá­jába bejött a főápolónő. Kéréssel fordult Cortehoz. Elmondta, hogy másnap felvesznek az intézetbe egy hölgyet két gyermekkel. Van két szabad szobájuk, de a harmadik hiányzik. Ezért arra kérte Cortét, hogy legyen szíves átköltözni egy hasonlóan kényelmes szobába. Giu­seppe Corte természetesen bele­egyezett. Hiszen egyik szoba olyan, mint a másik.- Nagyon köszönöm önnek — mondta a főápolónő hajlongva.- Engem nem lep meg, hogy egy olyan férfi, mint ön, minden helyzet­ben úriember marad. Akkor tehát, ha nincs ellenvetése, egy óra múlva átköltöztetjük önt. - Sajnos, — tette hozzá a főápolónő nyugodt hangon- egy emelettel lejjebb kell önt köl­töztetnünk. Itt ugyanis jelenleg min­den szoba foglalt. Ez azonban csak ideiglenes intézkedés! - igyekezett megnyugtatni Cortét, látva a férfi csalódottságát. - Amint szabaddá vá­lik valamelyik szoba, úgy három napon belül ismét feljön.- Tulajdonképpen - mondta Giu­seppe Corte mosolyogva, hogy bizo­nyítsa: ő nem gyermek - ez a költöz­ködés egyáltalán nem tetszik nekem.- Biztosítom önt, hogy ez nem függ össze az ön egészségi állapotá­val, mindössze arról van szó, hogy az említett hölgyet nem akarjuk el­szakítani a gyermekeitől. Eszébe se jusson, uram, arra gondolni, hogy a költözködésnek egyéb oka van.- Akkor hát rendben van — mondta Giuseppe Corte kelletle­nül, és ismét mosolyogni próbált. Áthurcolkodott tehát a hatodik emeletre, s bár meg volt győződve róla, hogy ez nem az egészségi álla­pota miatt történik, az eset mégsem volt rá kedvező hatással. Míg a hete­dik emeleten megnyugtatta őt annak a tudata, hogy az egészségesek vilá­gával van kapcsolatban, addig egy emelettel lejjebb már valóban kór­házban érezte magát. Ezt az orvosok és az ápolónők viselkedése és a bete­gek állapota is igazolta. Corte már az első beszélgetések alkalmával ta­pasztalta, hogy a hetedik emeleten inkább szeszélyes, mint beteg embe­rek tartózkodnak. De a hatodik eme­leten már valódi betegek voltak. Corte megértette, hogy biztosan nehéz lesz visszajutnia a hetedik emeletre. Ha ő maga nem kéri, senki más a kisujját sem fogja mozdítani az ő érdekében. Elhatározta tehát, hogy a jogáról nem mond le. A be­tegtársai előtt is hangoztatta, hogy csak ideiglenesen van közöttük, csu­pán egy hölgy kérését teljesítette. De a többiek ügyet sem vetettek rá. S amikor erélyesen követelte, hogy küldjék őt vissza az eredeti szobájá­ba, a kezelőorvosa ezt mondta:- Az ön esetében valóban a be­tegség enyhébb lefolyású változatá­ról van szó, de ha ön mielőbb egész­séges akar lenni, akkor - vélemé­nyem szerint - hatékonyabb módon kell önt gyógykezelnünk. És itt, a ha­todik emeleten ezt biztosítani'tudjuk az ön számára is. Corte egyetértett. Mi mást tehe­tett volna? Egy napon közölték vele, hogy az intézet igazgatójának dönté­se alapján átköltöztetik a betegeket. Corte először örült, mert azt gondol­ta, hogy visszamehet a hetedik eme­letre. Egy csinos ápolónő azonban közölte vele, hogy a vizsgálati ered­mények alapján áthelyezik őt az ötö­dik emeletre. Corte méregbe gurult. Azt kiabál­ta, becsapták őt. Odahívták az ügye­letes orvost, aki kérte, tegyen eleget az utasításnak, mert ha nem, fel­megy a láza. Az orvos igyekezett megnyugtatni őt. Elmondta, hogy té­vedés történt, amikor a titkárnő le­másolta a vizsgálatok eredményeit. S hozzátette, hogy az ötödik emele­ten hatékonyabb eszközök segítik elő az eredményesebb gyógykeze­lést. Corte végül megadta magát. Az­zal vigasztalta magát, hogy az orvosi konzílium alapján ő volt a legkevés­bé súlyos beteg az ötödik emeleten. Két napja tartózkodott Corte az ötödik emeleten, amikor a jobb lá­bán bőrgyulladás keletkezett. Az or­vos biztosította, hogy ez semmikép­pen sem függ össze az alapbetegsé­gével, ennek ellenére kijelentette, hogy a bőrgyulladást jó lenne gam­masugarakkal gyógyítani. A műszer a negyedik emeleten van, s naponta háromszor kell sugárzásra járni. Ezért jó lenne, ha Corte leköltözne a negyedik emeletre.- Elég! - üvöltötte Corte.- Ha megdöglök, akkor sem megyek a ne­gyedik emeletre!- Ahogy gondolja - vont vállat az orvos, - de mint kezelőorvosa nem engedhetem meg, hogy a többi osztályt látogassa. A bőrgyulladása egyre terjedt, ezért harmadnap Corte maga kérte, hogy a sugárzás miatt költöztessék őt át a negyedik emeletre. Az új osztályon Corte megköny- nyebülve tapasztalta, hogy míg a többi betegnek feküdnie kellett, ő volt az egyetlen, aki saját lábán járhatott a sugárzásra. A negyedik emeleten töltött idő volt a leghosz- szabb és legnyugodtabb időszak, amit Corte a klinikán töltött. Az orvos még munkaidő után is foglal­kozott vele, és bár Corte nagyon meg akart gyógyulni, a bőrgyulladás nem szűnt meg. Corte igyekezett bátran viselkedni, s ezt kérdezte az orvostól:- Hogyan halad a sejtjeim bom­lása?- Ilyesmiről hallani sem akarok- intette le az orvos. De amikor Corte tovább érdeklődött, azt mond­ta: — Az ön esetében minimális, de makacs. Az ön helyében intenzívebb kezelést igényelnék...- Az első emeleten? - kérdezte Corte gúnyosan.- Dehogyis, a harmadikon vagy a másodikon! Az efféle beszélgetések néhány napon át folytatódtak, végül Corte beleegyezett az intenzívebb kezelés­be a harmadik emeleten. De nem maradt ott sem sokáig. Néhány nap múlva az ápolónő közölte vele, hogy a személyzet nyári szabadságra megy, a betegeket tehát szétosztják. Corte átköltözik a második eme­letre. Corte megijedt, de mit tehetett? Követelte, hogy a névtáblájára írják oda a neve alá: Ideiglenesen a har­madik emeletről. Egy hét múlva jött két ápoló toló­kocsival.- Elkészült? - kérdezték.- Mire?- Az átszállításra.- A harmadikra?- Nem. Az elsőre! Corte olyan lármát csapott, hogy az ápolóknak kellett őt csitítgatni.- Itt más betegek is vannak, legyen csendben kérem. Az orvos, aki odarohant, megpró­bálta megmagyarázni, hogy erre ma­ga a professzor adott utasítást, bár meglehet, hogy tévedett. fgy került Corte a haldoklók osz­tályára. Az ablakon át látta a fákat, melyek most már valószerűtlenek­nek tűntek. Felvette a szemüvegét, hogy lássa, a fák valóban ott vannak. De mintha lassan sötétség eresz­kedett volna a szobára. Corte utolsó erejét összeszedve az órájára pillan­tott, s látta, még csak fél négy van, délután. Ismét az ablakra tekintett, s észrevette, hogy a redőny, mintha csak valamilyen rejtélyes parancs­nak engedelmeskedne, lassan eresz­kedik lefelé, s elállja a behatoló fény útját... Sági Tóth Tibor fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom