Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-11 / 37. szám
IH 'Wi ~j S ÆP - É0QSÊ 4ÊS* W ÆF ffl . JF Jn 'HHK JHH% ■ n flv$ g 3 1992. IX. 11. Korparancs: a nemzetek, főképp a szomszédos nemzetek megbékélése • Magyarország tiszteletben tartja az 1920-ban aláírt szlovák-magyar határt • A két nép kiegyezésének ma nincs semmi akadálya • A történészeknek végre elfogulatlanul kellene átértékelni a múltat • Európa számos régiójában együtt kellene tanulmányozni a kisebbségek konfliktusmentes életét Ahogy Ide a Várba megérkeztünk és megláttam az épület előtt lobogó két zászlót, a szlovák és a magyar nemzeti lobogót, úgy éreztem, hogy nem csupán a mai nap szép Időjárása, hanem e két egymás mellett lobogó zászló is jó jelképe annak a célnak, ami nemcsak engem, nemcsak a magyar kormányt, hanem meggyőződésem szerint az egész magyar népet és a szlovák népet, a szlovák vezetőket eltölti, hogy e két szomszéd országnak, szomszéd népnek meg kell találnia a történelmi kiegyezés útját. „Új Magyarországnak szokás nevezni a demokratikus Magyarországot, ám a problémák, melyeknek megoldásától az ország sorsa, s jövője függ, nem mind újak. Hiába tagadjuk meg a közösséget a régi rezsimmel, hogy enyhítsük bűneinek következményeit, sorsproblémáink ettől még nem oldódnak meg. Új gondjaink nem sokban különböznek a régiektől. Nekünk kell különbnek lennünk, hogy megálljuk helyünket ott, ahol az előző nemzedékek kudarcot vallottak. “ Nem én mondom ezt, és nem most születtek ezek a szavak. Ez egy idézet. Borsody István magyar történész 1945 októberében, a magyarok és északi szomszédaik, a csehek és szlovákok viszonyának tragikus mélypontján írta meg könyvét a cseh-szlovák-magyar viszony utolsó száz évéről. Közép- és Kelet- Európában az előző nemzedékeknek valóban nem sikerült egymás közötti viszonyukat tartósan rendezniük. Pedig nem háborúztunk mi egymással többet, mint Nyugat- és Észak-Európa népei, sőt nyugodtan állíthatjuk, hogy évszázados távlatban tekintve a magyarok és szomszédaik viszonyában kevesebb volt a _konfliktus, mint Európa sok más táján. Magyarország, a magyarság évszázadokon át szinte szünet nélkül küzdött a szabadságáért és a függetlenségért. Már csak azért is meg tudta érteni - bár sajnos nem eléggé korán - a szlovákok jajkiáltását, hogy „itt, a Kárpátok karéjában, egy nemzet él“. Az újjászületett magyar demokrácia egyik alapelve, hogy a nemzetek önrendelkezési jogát nem lehet szelektíven alkalmazni. A magyar külpolitika egyik legsürgetőbb - és számomra különösen kedves - feladata a szlovák-magyar kiegyezés. Ennek sokkal kevesebb az akadálya, mint hajlamosak vagyunk gondolni. Történelmünk, szokásaink, kultúránk ezer szállal köt össze bennünket. Közös határunk mindkét ország esetében a leghosszabb, a határfolyók és határvidékek gazdaságilag szinte sziámi ikerként kapcsolják össze a két oldalon élőket. Gazdaságainkban sok az egymást kiegészítő, komplementer vonás. És Knazko miniszter úr találkozásunkkor elmondta, hogy önöknél az idén kevés bor termett, elmondhattam, hogy nálunk bőven van, úgyhogy át tudjuk adni. Nemzeti feladataink és a távlatos érdekeink azonosak: a szuverénné vált nemzet szellemi, erkölcsi és gazdasági színvonalának az emelése és beilleszkedés az új Európa politikai, gazdasági és erkölcsi rendjébe. Történelmünkben talán először, minden külső befolyás nélkül alakíthatjuk a szlovák-magyar viszonyt is és így rajtunk, politikusokon, értelmiségieken, minden állampolgáron múlik, hogy meg tudjuk-e csinálni ezt a kiegyezést. Minden ellenkező vélekedés, sokszor kívülről Is sugallt aggodalom ellenére ismét kijelentem, hogy Magyarország tiszteletben tartja az 1920-ban aláírt és 1947-ben némileg módosított szlovák-magyar határt. Igaz, hogy ez jóval délebbre húzódik, mint ahogy az 1861 -es tú- rócszentmártoni szlovák Memorandum, vagy ahogy 1918 novemberében az önök nagy politikusa, Milán Hodza ezt etnikai alapon elképzelte, de a történelmet nem lehet megváltoztatni. A Helsinkiben aláírt 1975-ös egyezmény értelmében az államközi határokat csak közös megegyezéssel lehet módosítani és aligha hiszem, hogy bármely szomszédunk ilyen javaslattal állna elő. Tudjuk, hogy ma már a szlovákok és a magyarok között nincs olyan éles etnikai választóvonal, mint ami korábban fennállott, s a magyar kormány és valamennyi, a parlamentben képviselt politikai párt a politikai határok könnyen átjárhatóvá tételében, „spi- ritualizálásában", a polgárok, az eszmék és az áruk szabad áramlásában keresi mind az államközi viszonyok, mind a kisebbségek helyzetének tartós rendezésének, megjavításának módját. Egyesek számára ez utópisztikusnak tűnik, de nézzünk körül Nyugat-Európában akár csak az osztrák-német határon, de mindenütt Nyugaton ez ragyogóan működik. A magyar-szlovák kiegyezésnek a magunk részéről nincsenek előfeltételei, de számos olyan kérdés van, amelyeknek a rendezése, amelyekben az egyetértés nagyon megköny- nyítené ezt a kiegyezést. Szakembereinknek előítéletek nélkül át kell tekinteniük történelmünk tizenegy évszázadát és komolyan meg kell kísérelnünk lebontani a felhalmozódott sztereotípiákat, téves beidegződéseket, illúziókat. Kölcsönösen el kellene ismernünk az egymás ellen elkövetett vétkeket, különösen az 1868 után magyar részről jelentkező asszimilációs törekvéseket és a szlovákiai magyar kisebbséget 1945 és 1948 között ért jogfosztást. Nem elég ezeket a történelmi kérdéseket a szakembereknek tisztázni, ezeket le kell írni, be kell vezetni a tankönyvekbe, és a tanároktól kezdve a diákokig magukévá kell tenni az állampolgároknak. Ez megint olyan dolog, ami Nyugat-Európában a XX. század folyamán végbement és különösen a II. világháború után szervezett intézményes keretek között folyt az UNESCO és más intézmények támogatásával. Kétségtelen, hogy a legsürgősebben meg kell állapodnunk a bősi vízlépcsővel összefüggő valamennyi vitás kérdésben. Erről itt én most nem kívánok részletesen szólni, de meg szeretném ismételni azt a sokszor elmondott véleményemet, hogy a bősi kérdés nem politikai kérdés, hanem műszaki, ökológiai probléma, jogi probléma most már és gazdasági, pénzügyi elszámolási kérdés. Nagyon remélem, hogy a felelős politikusok képesek lesznek felülemelkedni az önös, szűk érdekeken és megtalálni a megegyezés módját a 24. órában. A másik, sokak szerint talán a legnagyobb és legnehezebb kérdés az, hogy kölcsönös jó szándék alapján mindent tegyünk meg a szlovákiai magyar és a magyarországi szlovák kisebbség helyzetének olyan rendezése érdekében, ami megfelel - sokan azt mondják, hogy az általános európai normáknak, ha van ilyen, én is aláírom természetesen, de még fontosabbnak tartom éppen azért, mert ez az európai normarendszer még csak nagyon körvonalakban létezik, tehát olyan megoldást kell találni, ami megfelel a két kisebbség igényeinek, és tulajdonképpen az igények összefoglalhatók azt hiszem, bár nem vagyok hivatott egyik kisebbség nevében sem beszélni, ami biztosítja a kisebbségek nyelvének, kultúrájának tartós fennmaradását. Ahogy a Magyar Köztársaság kormányának 1992. augusztus 18-i Nyilatkozata kimondja: „Az államok és nemzetek békés, új rendjének kiépítéséhez csak az államokon belüli nemzeti és etnikai sokszínűség alkotmányos elismerésén keresztül vezethet az út. Az ehhez szükséges kompromisszumok kidolgozásának az államok és a területükön élő nemzeti és etnikai kisebbségek demokratikus párbeszédére kell épülniük“. Közös célunk és érdekünk kell, hogy legyen, hogy az országaink területén élő nemzeti közösségek megőrizzék identitásukat, rendelkezzenek az ehhez szükséges alkotmányos és törvényi garanciákkal, akadálytalanul ápolhassák kapcsolataikat az anyaországgal, s azzal a nemzettel, melynek elválaszthatatlan részei. Ehhez elengedhetetlen, hogy aktív résztvevői lehessenek azon döntések meghozatalának és végrehajtásának, melyek megmaradásukat biztosítják. Ezen közösségek erejének egyik bizonyítéka saját önszerveződésük és természetesen a politikai változások, amelyek lehetővé teszik, hogy legitim választott képviselőiken keresztül részt vegyenek a demokratikus folyamatokban. Ilyen értelemben az etnikai konfliktusok elkerülésének és a kisebbségek országon belüli integrációjának egyik feltétele a kormányok és a kisebbségek képviselőinek állandó kommunikációja. Ezek nem valamiféle radikálisan új gondolatok. A szlovák nép talán legnagyobb külföldi barátja, a brit Scotus Viator, akinek a munkásságát magam is éveken át tanulmányoztam, 1928- ban Masaryk elnökhöz küldött Memorandumában többek között kiállt a helynevek, utcanevek, hivatalos hirdetmények kétnyelvűsége, a magyar többségű vidékeken a magyar nyelv széles körű hivatalos használata, a közigazgatási egységeknek az etnikai alapon történő kialakítása, a magyar nyelvű iskolarendszer teljes körű kiépítése és fenntartása, közte egy magyar nyelvű egyetem létesítése mellett. Ugyancsak S. Watson 1934-ben egy rövid könyvében így fogalmazott: „A nemzeti kisebbségek beolvasztására irányuló törekvések, mint az iskolák, a kulturális és nyelvi tehetőségek korlátozása, a szép szavak mögött gyakran, bár nem mindig megbúvó asszimilációs törekvések, amelyek jóval általánosabbak, mint ahogy a közvélemény gondolja, Európa jelentős részét elkerülhetetlenül nyugtalanságban tartják. Többre van szükség, mint a fennálló kisebbségvédelmi szerződések betartása, itt az 1919-ben kötött kisebbségvédelmi szerződésekre gondolok, noha ez tenne az első elengedhetetlen lépés. Minden esetben ki kellene terjeszteni ezeket a szerződéseket a maximumra, a közvéleménynek föl kell ismernie, hogy egy ember nemzetisége nem azonos állampolgárságával. Javaslataival kora legjobb gondolkodóinak elveit visszhangozta, így többek között századunk történelemfilozófusát, Arnol Toynbee-t, aki már 1915- ben a világháború egyik legfőbb megoldandó kérdésének a kisebbségi jogok biztosítását tartotta: Idézem 1915-ből: „A civilizálatlan emberek a kisebbségeket kiirtják, a civilizált emberek gyűjtik elégedettségük jeleit“. Sajnos úgy látszik, hogy a Balkánon - én nem szeretném azt a szót használni, hogy civilizálatlanság - a Toynbee-i normák legsúlyosabb megsértését láthatjuk. Nem maradhatunk meg a szép elvek deklarálásánál. Magyarország kisebbségi politikájában kész az általa itt csak jelzett elveket a leg- messzebbmenően megvalósítani. Nincs idő és nem is ez a legalkalmasabb hely arra, hogy én vagy valaki hosszabban szóljon a magyarországi szlovákok helyzetéről, de utalni szeretnék arra, ami talán köztudott, de mégis úgy tapasztalom néha a szlovák sajtót olvasva, hogy nem eléggé köztudott, a magyarországi szlovákok, ellentétben a szlovákiai magyarokkal, nem élnek többé-ke- vésbé összefüggő sávban, hanem közismert, hogy a XVIII. században a török hódoltság után elnéptelenedett vidék betelepítésére használták őket, kerültek részben a Pilisbe, a Börzsöny, és más hegyek völgyébe, a Dél-Alföldre, vagy a mai Vajdaságba, ahol ma 50 ezer szlovák is veszélybe került. Ezek a szlovák szigetek hihetetlen munkával civilizációt teremtettek, de az elszórtsá- gukat, elszakítottságukat nézve nem is érte el őket a szlovák nyelvújítás. Ezután következett a XIX. század általam is bírált elmagyarosítási politikája. De az igaz, hogy a magyarok és a szlovákok számára a legnagyobb csapás, legalábbis fönnmaradásuk szempontjából rendkívül nehéz helyzetet teremtett az 1946-48 közötti lakosságcsere. Az a 100-150 ezer szlovák, aki 1945- ben Magyarországon élt, a nép- számlálások, anyanyelvi vizsgálódások tanulsága szerint jelentős részben - 50-60 ezer ember - döntően a legműveltebbek, illetve a leginkább vállalkozóak átköltöztek Szlovákiába. Kétségtelen, hogy a magyar kommunista kormányok szavakban mindig beszéltek a testvériségről, gyakorlatban azonban akár pénzügyi okból keveset tettek. A magyarországi szlovák iskolák fokozatosan sorvadtak. Csak annyit szeretnék leszögezni, hogy a szabad választások után alakult magyar kormány nem kívánja eltitkolni, hogy a kisebbségek körében különösen a II. világháború után lezajlott egy asszimiláció, de most már elkészült a parlamentnek benyújtott kisebbségi törvénnyel hathatós eszközöket kíván teremteni ennek az asszimilációnak a megállítására az oktatásügy, a kultúra területén. Igaz, hogy csak mintegy 10 ezer állampolgár vallotta szlováknak magát a legutóbbi népszámláláskor, de az tény, hogy jelenleg kb. 7-8 ezer tanuló van Magyarországon, aki szlovákul akar tanulni, és ez meghaladja a szlovákság arányát. Ez nagyon biztató jel és azt is jelzi, hogy Magyarország megteszi, ami a kötelessége. Önök előtt az is ismert, hogy a Magyar Köztársaság plusz támogatást nyújt azoknak az iskoláknak,-ahol kisebbségi, nemzetiségi nyelveket oktatnak. Ezekben a kérdésekben természetesen van javítanivaló és talán együtt találjuk meg a megoldást. Nem az én feladatom, hogy arról szóljak, hogy a szlovákiai magyarság esetében milyen megoldások jöhetnek számításba, én kívülállóként, történészként és politikusként csak arra tudok felelni, hogy Euró- pa-szerte sok olyan példa van, amit érdemes tanulmányozni. Ezek a megoldások látható módon már évszázadok óta kiküszöbölték a konfliktusokat, és nem csupán a többség és kisebbségi etnikum között, hanem országok között is. Ilyen a dél-tiroli példa, a németek helyzetének szabályozása, amelyet Olaszország, Ausztria és az érintett kisebbség egybehangzóan elfogadott. A svájci modell, ahol nem a három vagy négy etnikum vált külön, hanem az egyes kantonok - ezek többsége egynyelvű-, ezeket a történelmi tájakat, egységeket tükrözik. Ha keresünk példákat a magyarszlovák viszonyra, a svéd-finn viszony szolgáltatja a legjobb párhuzamot. Közismert, hogy Svédország hosszú időn keresztül egész Skandináviát uralta. Az I. világháború után az önállóvá vált Finnországban mintegy 15 százaléknyi svéd maradt, tehát a korábban uralkodó nemzet, zömmel szintén egy területi sávban az ország déli partvidékén élnek. Nem akarok arról beszélni, hogy ott mi van, el kell menni és meg kell nézni, nézzük meg talán közösen. Azt hiszem, ezt a megoldást nyugodtan elfogadhatják az érdekeltek. Ilyen megoldásra szükség van és nem hiszem, hogy akad felelős politikus a két nép között, aki vitatná ennek szükségességét. És hogy milyen kilátásokat kínál a két nép megbékélése, arra hadd idézzek egy olyan politikust, Kossuth Lajost, aki a szlovák-magyar együttélés tipikus terméke, s akit szerintem nem volna helyes szlovák renegátnak tekinteni, hanem egy nagy államférfinak, akire a szlovákok is büszkék lehetnek, hiszen családja Túróéból származott, s akiről 1848-49-ben a magyar honvédsereg szlovák legényei szlovákul énekelték a híres Kossuth nótát. Kossuth 1862-ben fölvázolta a dunai megbékélés programját: „Egység, egyetértés, testvériség magyar, szláv és román között! íme ez az én legforróbb vágyam, legőszintébb tanácsom! íme egy mosolygó jövő valamennyiük számára!“ Köszönöm szépen.
