Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-04 / 36. szám
Vasárnap t Játszott az almával. Meg a tűzzel, egy nőtlen szülész személyében. Európa-szerte ismert avantgárd társulat, a brünni Színház a korláton tagja volt Dása Bláho- vá, amikor Véra Chytilová Játék az almáért című filmjében szerepelt. Hóbortos, kiszámíthatatlan, szerelmében is megmosolyogtató ápolónőként hívta fel magára a figyelmet 1976-ban. Három évvel később, ugyancsak Chytilová révén, a Kalamitásban remekelt. Groteszk báját, fanyar humorát, széppé nemesedett csúnyaságát a későbbiekben is kamatoztatni tudta. Nem véletlenül sorolta őt a New York-i International Héráid Tribüné a világ húsz legjobb színésznője közé. Dása Blábová okos és nagy tehetségű művész. Liberec, Prága, Brünn. Amíg itthon élt, ezekhez a városokhoz kötődött. Tizenegy éve már, hogy elment. Nézem a névjegykártyáját; a Dúsából Dasha lett, a Bláhováról csak az ékezetek tűntek el. Ő maga sem változott sokat. Komikusán kacag és hadar, mint rég, de az arca már érettebb, a mozdulatai már visz- szafogottabbak. „A káoszt, ott legbelül, a tapasztalatok simítják el, a harmóniát pedig a bölcsesség szüli - mondja csehül, aztán hangszínt változtatva és búskomor képet vágva magyarul folytatja. - Egy ismeretlen betegség támadt meg bennünket...“ Negyvenötös magyar emigránsként Sydneyben, a Hontalan személyek című ausztrál filmben állt kamera elé ezekkel a szavakkal. Német, angol és lengyel szöveget is kapott a filmben; alakításával 1986-ban az év legjobb színésznőjének járó Penguin-díjat nyerte el. A Neighbours (Szomszédok) című televíziós sorozat 140 részében már ausztrál anyát játszott, két gyerekkel a karján. Dasha Blahova az első európai színésznő, aki nevet szerzett magának Ausztráliában. Ez nem pusztán az ö állítása, „papírja“ is van róla.- Itthon, az országban érezte rosszul magát vagy csak a bőrében? Mert úgy ment el, olyan hirtelen... — ... hirtelen? Miből gondolja?- Még be sem mutatták a Kalami- tást, önnek már hűlt helye volt Brünnben. — De a forgatás és a bemutató között elég hosszú idő telt el, én úgy emlékszem. Sőt, a forgatás is elhúzódott több mint egy évig. Alighogy elkezdtük a filmet, már be is tiltották. Nem engedtek dolgozni bennünket. A Játék az almáért zökkenők nélkül készült el, de dobozos film lett abból is. Aztán valami őrü- letes csoda folytán kikerült Chicagóba, majd a Virgin szigetekre, és mindkét helyen díjat nyert. Külföldön tehát sokkal hamarabb sikere volt, mint itthon. Nekem ez a két film rengeteget jelentett akkor, és ami számomra is furcsa, ilyen típusú szerepeket azóta sem kaptam. Ausztráliában tragikus hősöket játszatnak velem, kínok közt vergődő, szerencsétlenül járt nőket. Itthon még a legkeserűbb drámába is belecsempészhettem néhány komikus elemet, kint ilyesmi számításba sem jöhet. Ott az improvizálást sem engedik meg. Ami nincs a forgató- könyvben, azt a kamera előtt nem játszhatom el. Chytilovával azért szerettem dolgozni, mert figyelt ránk, hitt a pillanat hitelességében, megismételhetetlenségében, hagyta, hogy a szerepünkkel együtt a filmet is formáljuk. Ha látta, hogy „helyzetben“ vagyunk, nem szólt közbe, hogy „köszönöm, elég!“, Sydneyben ez sajnos nem történhet meg.- Még nem vagyunk Sydneyben. Prágában forgat és Brünnben játszik egy jó nevű színházban.- Már nemcsak Brünnben, hanem külföldön is. 1975-től nagyon sok meghívásnak eleget tehettünk. így jutottam el Londonba is, és ott kezdődik az én történetem. Bólék Polív- kának, akivel az Am és Eát játszottuk, volt egy barátja még itthonról, aki tizenhét éves korában a szüleihez utazott ki Angliába, aztán kint is maradt szépen. Amikor mi Londonban találkoztunk és egymásba szerettünk, ő már rég ausztrál állampolgár volt. Hazajönni nem akart, így csak akkor lehettem vele, ha külföldön vendégszerepeltünk. A legtöbb időt akkor töltöttük együtt, amikor a párizsi Nemzeti Színházban léptünk fel. Már a hatodik hónapban jártam, és a nézők még mindig nem sejtették, hogy valóban terhes vagyok. Azt hitték, ki van tömve a hasam. Aztán nem egész három hónapot itthon töltöttem, és amikor megszületett a lányom Párizsban, már tudtam, hogy nem jövök haza.- Ennyire biztosra vette, hogy pályán maradhat?- Ilyesmi eszembe sem jutott, sőt! Tudtam jól, azzal, hogy kint maradok, itthon mindent elveszítek, ott pedig labdába sem rúghatok. Mégsem voltara elkeseredve! Az új kapcsolat és a gyerek teljesen lekötött. El is határoztuk, hogy Párizsban maradunk, bár a franciák nem voltak kedvesek hozzánk. Párizsban házasságot sem köthettünk. Nem kaptam meg az engedélyt Prágából, ezért Brüsszelben, az ausztrál nagykövetségen kelhettünk csak egybe. Hogy abban aztán, ami ezután történt, kinek a keze volt, nem tudom, és már nem is érdekel, de hogy pokollá akarták tenni az életünket, az biztos. Egy hónap leforgása alatt rengeteg rossz történt velünk. Előbb kirabolták, aztán rá egy hétre felgyújtották a házunkat, amikor pedig kórházba kerültem, az autónkat verték szét. Én egyetlen percig sem hittem, hogy paradicsomi élet vár majd ránk, de hogy ilyesmiben lesz részünk?! Nem is maradtunk tovább Párizsban, felültünk az első gépre és repültünk Sydneybe.- Ott sem fordult meg a fejében, hogy játszani kellene?- Nem. De csak két hónapig nem. Két hónap után ugyanis már kamera előtt álltam.- Kinek vagy minek köszönhetően?- Akkoriban adták a mozik, majd a tévé is a Játék az almáért című filmet és ez segített. Legalábbis erőt adott. Elkezdtem érdeklődni, hogy hol találom meg a legjobb ügynököt.- Nem a jót, a legjobbat. Ez igen! Ezt nevezik bátorságnak.- Ha már egyszer a fejembe veszek valamit...- De azt, hogy ön sem akárki, mivel tudta bizonyítani?- Újságcikkekkel, londoni és párizsi kritikákkal. És velem volt a Játék az almáért videokazettája is, csapnivaló francia szinkronnal. „Ilyen filmet mi, látja, sosem fogunk forgatni“ - mondta sajnálkozva az ügynök, és igaza volt. Ausztráliában másféle filmeket készítenek. De hogy az ügynöknél maradjak: angolul akkor még nem igazán tudtam, a kiejtésem egyenesen rossz volt, pár hét múlva mégis behívott és szerepet ajánlott. Jó szerepet egy jó filmben, ahol meg lehetett magyarázni, hogy azért beszélek akcentussal, mert csehek az őseim. Nyolcvanhatig játszottam idegeneket, bevándorlókat, politikai menekülteket és a mosogatásnál az is többet ért. A Penguin-díj aztán, ami az Oscar ausztráliai megfelelője, kiragadott ebből a szerepkörből.- Szerencse?- Energia. Harc. Iszonyú nagy harc.- Mi kell hozzá?- Önbizalom, meg az ügynök, aki mindig tudja, hol, mi készül és megy, beajánl. Szóval lépni kell és akarni. Nagyon akarni.- Itthon is eszerint élt?- Igen. Amikor Chytilová a Játék az almáért forgatására készült, telefonon kerestek a barrandovi filmgyárból, hogy jelenjek meg ezen és ezen a napon. Véra ismert engem a színházból, több darabban is látott és akkor eszébe jutottam. A titkárság persze azt üzente neki, hogy foglalt vagyok, próbálok és nem tudnak szabaddá tenni. Ami, persze, nem így volt, de hát az irigység ugye, emberi dolog. Napokkal később, amikor a fülembe jutott, hogy kerestek, magam vettem kezembe az ügyet. „Mekkora a melled?“ - kérdezte Chytilová, amikor már ott ültem előtte. És akkor lerajzoltam neki az asztalra. Ekkora! És már ment is a telefonhoz, hívta a stábot, hogy „Megvan Anna! Megtaláltam.“ De ha én nem teszem meg ezt a lépést, akkor másvalaki kapja a szerepet, az pedig rosszul esett volna, mert veszíteni nagyon nem szeretek.- Sydneyben is győztesnek érzi magát?- Mindenképpen. Tudja, honnan indultam? Nem is nulláról, hanem mínuszból. És most darabokat írok, fordítok, színházban rendezek, forgatok, első játékfilmem rendezésére készülök. Engem ez az elmúlt tíz év nagyon megerősített. Nyolcvanháromban, amikor ausztrál útlevéllel a kezemben, csehszlovák „közbenjárásra“ feltartóztattak a magyar -osztrák határon, és anélkül, hogy magyarázatot kaptam volna, cellába zártak egy egész éjszakára, azt mondtam: nem bírom, bedilizek. A végén ezt is ép ésszel megúsztam, és ma már tudom, rengeteget kibír az ember. Sokkal többet, mint gondolná. Ausztráliában nekem senki sem akart beletenyerelni az életembe, még a férjem sem, pedig a vége felé már nagyon megromlott a kapcsolatunk. Nem, egyáltalán nem bántam meg, hogy elkerültem itthonról, sőt kimondottan örülök, hogy megtettem ezt a lépést. Tapasztaltabb vagyok és lélekben gazdagabb, ráadásul megtanulhattam egy nyelvet is. Kezdetben, amikor még hadilábon álltam az angollal, kalapot sem mertem hordani, annyira gátlásos voltam. Egyszerűen rokkantnak éreztem magam. Ma már a lelkemre is kalapot húzok. Fassbinder Petra von Kantját játszom Sydneyben, egy most forgatott amerikai horrorban én vagyok a balerina, aki a piruett közben farkassá változik, itthon meg a Sirály Arkagyinája leszek egy brünni tévéfilmben. Most mondja, veszítettem? Ha nem járhatnék haza, az nagyon fájna, de már jöhetek bármikor, és dolgozni is engednek.- Már 1988-ban is dolgozott itthon. A képzelet kínja című filmben, amelyet Vladimír Párái regénye nyomán forgattak, Zina Zachovát, a vezető beosztású szépasszonyt játszot- ta. Párái másik nőalakját, a Százszázalékos nőt is megformálhatná még.- A százszázalékost? Azt már talán nem. De a 99 százalékost még igen! Szabó G. László ■* Bruce Willis nimbusza Bruce Willis az a hollywoodi sztár, aki sikert kudarcra halmoz. A Németországban állomásozó amerikai csapatok egyik katonájának gyerekeként 1955-ben, Karlsruhé- ben született Willis. Az egyik legnégpsze- rűbb tévésztárként már túl járt a harmincon, amikor Blake Edwards rendezőnek köszönhetően a mozivásznon is bemutatkozhatott. Két film, az egyik (Hollywood varázsa) bukás, a másik (Nem látni és megszeretni) siker. Majd jön a két Die Hard (Drágán add az életed; Még drágább az életed) fenomenális kasszasikere, s a kettő között az a néhány „ficam“ alig tűnt fel. A tavalyi évben azonban három kecsegtető kilátásokkal forgatott . filmjének mélyrepülése (Hudson Hawk, A hiúságok máglyája, Billy Bathgate) mármár erősen kezdte megcibálni a sztár nimbuszát. A válasz csattanós volt: Az utolsó cserkész egyaránt aratott Amerika és a világ mozijaiban. És azt se felejtsük el, hogy a Nicsak, ki beszél mindkét részében ő tolmácsolta a kis lurkó gondolatait. Felesége, Demi Moore színésznő (Ghost, Eszelős szívatás) volt a partnere az Öldöklő vágyak című filmben, s a közös fellépést közkívánatra megismétlik. (Ki vigyáz addig a két gyerekre?) És akkor most lehet tippelni: a sztárallűrjeiről is ismert színész legújabb filmje, a Róbert Zemeckis rendezésében forgatott Death Becomes her, azaz Jól áll neki a halál - olyan partnernőkkel, mint Meryl Streep, Isabella Rossellini - vajon siker lesz vagy bukás? i__ Q Más, mint a többi Azon már senki nem lepődik meg, ha valamelyik jó nevű férfi — színész rendezéssel próbálkozik. De hogy ugyanerre egy nő is rászánja magát?! Igaz, a rossz nyelvek szerint Jodie Foster — A bárányok hallgatnak című film női főszereplője (akit a Taxisofőr című filmben gyerek- lányként ismerhettünk meg) — más nő, mint a többi. Állítólag jelenlegi élettársa hölgy. Nyíltan vállalja viszonyait. S most rendezőként is be akar mutatkozni. Nemrég fejezte be első filmjét Taté, a kisember címmel. Jodie Foster rendezőként határozott, s igen jó hangulatot teremt maga körül.- Nem szeretném, ha a munkatársaim félnének tőlem. Nem kell, hogy rajongjanak értem, csak őszinték legyenek. 1992. IX. 4. „A telkemre is kalapot húzok“ (Karel Kouba felvétele)
