Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-04 / 36. szám
Szerkeszti Kövesdi Károly Z. Németh István Pontatlan mező napba néz aki pókszótte álmait szívével hörpinti fel és vaksötét alagút sínekén veszteglő villamos annak a lelke arca tele van tébollyal és zúgnak ereiben borosüvegre kottázott dallamok hahotázó bombázók zúgására ébred és megfájdul benne a lét merev értelmezése megtörli izzadt homlokát áthajtogatva magát a szebb jövő falinaptárába ahol várja már egy részeges angyal hadosztály gyufáskatulyába rejtett magánya még izeg-mozog zsebében de a tizedik korty sör után már barátai vannak talán itt érti meg hogy a társadalom nem társad hanem alom Műemlék Nekem is fáj ez a fohász. Megmaradt fogaim közt a tubusos félelem csöppjei, valahol megrepedt és szivárog e Világegyetem. A Föld véres ínyéből kifordult fák, családok gyomrában széthullt társadalomdarabkák, kocsmát épít a hajnal, üvegtörmeléket szürcsöl a Nap, söpör a szél csontrákot, csigolyát. Pénztárcák állnak a sarkon, szép lassan kurvul a város, habosra vonogatott váltak, mélyen egy szemöldök szőre közt apró atompattanás: soha nem válik munkanélkülivé a halál. Nyitrai emlék, kinek mondjam el? Az idő egy óraláncon ereszkedett alá. Nevettünk, csupa füst volt a szánk, az asztalon morzsák és mazsolák, utálattal mászó mutatók közt vicsorgott a pillanat kövér, elégedett pókja. Haragudj, a szívem kimosatlan kád, haragudj, nyomorult, zabáid fel a téboly által megszentelt vacsorát, idomulj idomokkal, vadulj vadakkal, imádkozz a szertefröccsenő olajoshalakkal, kidobott csikkek, csiklandós viccek közt, haragudj, havazd be a párkányt, emlékező AGY! Féksikoly vagy mosoly, egyre megy. A folyó fejünkhöz közelít, vagy mi ugrottunk, hogy megcsókoljuk a csobbanást??? Méry Gábor felvétele K etten játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert első fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt idősebb nyolcesztendősnél. A fiú egy fadarabbal négyszöget rajzolt az agyontaposott földre, három-négy méter lehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis játékbaba lapult. - Azt szeretném, ha először az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmos a kicsi alig tudja nyitva tartani a szemét. A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe.- Csak beszélsz összevissza...! Az egyik vonal mellé három vonallal berajzolta az ágyat.- Most az asztalt... - mondta a kislány.- Azért is a kályhát rajzolom be először, s legközelebb a bútorokat, és csak azután a falakat... Tovább lépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat — szekrényt, kályhát és a többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot.- Menj, és kösd meg a kutyát! A kis kuvasz körülöttük lebzselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordított fejjel tekintett fel. — Gyere, Bodri... most mást játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz. - Az egyik fához vezette, és gyors ujjakkal hozzákötötte.- Jaj, istenem, milyen késő este van már, és az én emberem még mindig nincs idehaza, a kicsit sem fektettem még le, istenem, de szerencsétlen vagyok!...- Kész? - kérdezte a fiú.- Megyek már, megyek... A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra megállt, és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebre dugott kezekkel nézte.- Gyerünk, gyerünk, gyerünk... Az ágyhoz lépett, és óvatosan lefektette a babát. Melléje térdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva melléje dőlt.- Jaj, a derekam, sohasem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal, apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az ő csillagának ... Cirógatta a gyermek arcát, aztán a haját. A baba szemei kékek voltak, bután bámultak az égre. A szájáról lekopott a festék, csak itt-ott ült egy piros foltocska. A fiú megfordult, és úgy, ahogy volt, zsebre dugott kezekkel, a kerítéshez ment. Hátát nekivetette a deszkának. A kutya magasra vetette a farkát, fejét egészen oldalt fordította, és a fiút nézte. — öreg Bodri - szólt rá a gyerek. - Mindjárt elengedünk, de te * Elbeszélése közlésével köszöntjük a 65 éves írót elcsavarogsz, ha nem veled játszunk... Rántsd meg a kötelet! A kutya felcsaholt, és jobbra- balra ugrálva rángatni kezdte a kötelet.- Én édes istenem! Istenem, mikor szabadítasz már meg... — hallatszott a kislány motyogása a játékszobából. A fiú odatekintett. Kezét kivette zsebéből és kiegyenesedett. Kigombolta végig az ingét, két tenyerével beletúrt a hajába, fejét hátravetette, és szemét az égnek emelve felkiáltott.- Huuu... keserves Isten... - és tántorgó lábakkal, erre-arra dülöngélve megindult a szoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyta, felordított.- A keserves világ... fúj, betyár Krisztus!...- Édes istenem, Szűz Máriám... - mondogatta a kislány, és összetette a tenyerét, mintha imádkozna. Aztán felemelkedett, és a baba fölé hajolt.- Aludj, egyetlenem... nincs semmi baj!- Hejjj... - Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát.- Nyisd ki!... - kiáltotta a szoba felé. A kislány felemelkedett, arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyitott ujjai közül figyelte a fiút.- Nyisd ki!... Bezárta, a jó istenit. .. Nyisd ki az ajtót, te...! A lányka a m szaladt, és a láb darabon a felraj;- Jaj, dehogy zártam...!- Ott dögölj i - tántorogva kö hoz, de mielőtl megingott, és ot ahová a szekrén; A kislány eh arcáról, és kacag- Megint a be,.. A másik vissz; nekiindult az ajti minek zárod be nyitva álljon. Hí már...- Jaj, teremtő lány, és maga ^ hátrált az ágyho;- Feküdj le, n ki felébred...- Majd lefekti lek én, megállj..- Ne kiabálj, ért... Gyere, lev- Mars!...- Segítek, csal ébred a kicsi... f Egészen a fi Egymásra néztek szeme volt, a fiú vagy akár a játé Egymást nézték tán a fiú gyorsai kan, hogy alig le- Most akard tómat... Kabát nem vo nyúlt a kislány.- Gyere, fekü G. Nagy L M eglátogattam a barátomat. Látogatásom fő célja az volt, hogy megtudjam, hogyan segít magán a válságos időszakban. Mivelhogy azt beszélik, pompásan megy a sora. Kivételesen rossz megvilágítású szobába vezetett.- Nem gyújthatnál nagyobb fényt? - kérdeztem.- Sajnos nem — felelte. — ók azt nem szeretik. Teljesen abbahagyják az evést.- Kik? — érdeklődtem.-A csótányok - világosított fél.- Ennyire a csótányok kedvében jársz? - csodálkoztam. — Nem érdektelenül. Várj... Szórok nekik egy kis sajtot. Imádják az ementálit. — Nem is emlékszem rá^ mikor ettem ementálit - kiáltottam utána. — Nem kapni. — Van, aki kap - mondta a barátom. - Ne kiabálj olyan hangosan, mert elriasztod őket. Nem fognak szaporodni. Fogalmad sincs róla, milyen érzékenyek e tekintetben. Sokszor elég a papírzörgés, és máris elmegy tőle a kedvük. Rendkívül csendesen kell számolnom a pénzt, a legjobb házon kívül...- Jó, hogy van mit számolnod. — Nem titkoltam az irigységem. - Én már végképp elszoktám a számolástól. Két-három bankó az egész fizetésem.- Úgy látszik, teljesen megfeledkeztél róla, hogy itt a reform második szakasza, amelynek fel kellene szabadítania az egyéni kezdeményezést. — Ne is beszélj róla! — mondtam fogcsikorgatva.- Ember! Ne csikorgasd a fogad! A csótányok nem szeretik — figyelmeztetett a barátom.- Mit érdekel az engem - jegyeztem meg. — Nem babusgatod őket túlságosan?- Tudni kell, hogy az ember mivel keresi a kenyerét. Megremegtem. - Csótányokból sütsz kenyeret? Csak nem ők szolgáltatják a mazsolát? Megnyugtatott. - Semmit sem sütök. Egyszerűen tisztaságfelelős vagyok, s ha a lusztráció folyamán csótányt találok, jegyzőkönyvet készítek. Ez azt jelenti, ugye érted, hogy vagy készítek jegyzőkönyvet, vagy nem...- Készítesz vagy nem készítesz ... - Semmit sem értettem.- Mindenkinek élnie kell. Ha az illető, akinél csótányt találok, ismeri ezt az elvet, a többi miatt nem kell aggódnom. Megdöbbentem. — Szóval tégi nek! — kiáltotta- Halkabban a tenyészetem« a barátom. Továbbra semmit.- Végül is éi gadsz pénzt, ha- mondtam, - ez a tenyészet? — Temérdek van — vallotta- Nemegyszer c az objektumot, nincsenek csótí pedig jól vannak... Kopasz
