Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-09-04 / 36. szám
Kinn rekkenő kánikula, de a lefüggönyözött családi ház szobáiban kellemes a hőmérséklet. Ülünk a félhomályban, és élő zenét hallgatunk. A szintetizátor mögötti 15 éves fiatalember örökzöld Beatles-dalokat, majd mai slágereket játszik. A tánczenét Mozart, majd Beethoven követi, azután polkák, magyar csárdások következnek. Jólesik némán belemélyedni a muzsikába. A zene most hangulatteremtő, hiszen a várt, nem könnyű beszélgetést fiatal riportalanyommal a muzsika iránti rajongásával kezdhetem. Mindössze annyit tudok Kiss István másodikos gimnazistáról, hogy négy évvel ezelőtt baleset következtében elvesztette látását. Ennek ellenére az alapiskolát az egészséges gyermekekkel végezte, és a gimnázium első osztályát is sikeresen befejezte. Azt is tudom, hogy a református templom hivatásos orgonistája, és a múlt évben, s az idén is volt sikeres hangversenye az érsekújvári szakszervezeti házban. Elhangzanak a Für Elise utolsó akkordjai. István megfordul, mintha előadásának értékelését várná. Nem tudom, mennyire veszi komolyan egy laikus elismerő szavait, annyi bizonyos, kérdésemre, vajon a zenét, esetleg más pályát választ-e hivatásul, korát meghazudtoló komolysággal válaszol:- Két dologra érzek elhivatottságot. A muzsikára és a papi hivatásra. Végül is a teológiát választom-e vagy a konzervatóriumot, azt az elkövetkező évek döntik el. Az Istenbe vetett hit sokat segített bajomban, s a zene úgyszintén. Majd elválik, hogyan alakul a sorsom. Sors. Hát cseppet sem volt kegyes Istihez. Pedig milyen biztatóan, sokat ígérőén kezdődött gyermekkora. Négyéves korában már írt és olvasott. A zene iránti vonzalma és tehetsége is hamar megmutatkozott. Kisiskolásként bekerült az iskolai énekkarba. Sok helyen szerepeltek és arattak elismerést. Ötödikes korában, amikor a baj történt, szintén az énekkarral volt Csifá- ron. A részletekről nem kérdezem, nehogy gyógyuló sebet tépjek fel. Ám ó szenvtelen hangon, különösebb felindultság nélkül pergeti vissza élete legszomorúbb időszakát.- Éjszaka lehullott az első hó és az erdőben szikrázóan sütött a nap. A próba után kimentünk hógolyózni. Hirtelen találat érte az arcomat. Fájt, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Ám a tárgyak csakhamar összefolytak a szemem előtt és rosszullét környékezett. Szédültem. Akkor még azt hittem, mindez hamarosan elmúlik. Orvoshoz csak másnap este kerültem, aki azonnal látta, hogy a baj komoly. Beutaltak a zlíni kórházba. Ott megműtötték, de az orvosok közölték szüleimmel, csodának számítana, ha megmentenék látásomat. Bár hiszek a csodákban, az én esetemben nem jött be. Gyermekfejjel sem volt egyszerű megbarátkoznom a gondolattal: örök sötétségre vagyok kárhoztatva. Szüleim nem adták fel a küzdelmet. Mindent megtettek, ami emberileg lehetséges volt. Hiába. Kiss István édesanyja támasztja alá fia szavait.- Amikor láttuk, hogy itthon nem tudnak segíteni, külföldön próbálkoztunk. Fülünkbe jutott Fjodorov professzor sikereinek híre, azért az egészségügyi minisztériumhoz fordultunk segítségért. Miután megkapták kérvényünket, egy hónapig elfektették, és csak többszörös sürgetésünkre intézkedtek, öt hónapig tartott, amíg megjött az annyira várt engedély és István elutazhatott Moszkvába. El akartam kísérni, ami újabb bonyodalmat és késést jelentett. Mire az ismert szemspecialistához kerültünk, további öt hét telt el. Fjodorov professzor szemrehányóan kérdezte, miért nem jöttünk korábban, akkor még lett volna remény... Sajnos, a bürokrácia útvesztőinek még ma is sok az áldozata. Hasonló tragédiák esetében a szülőknek általában nincs sok választási lehetőségük. Az egyedüli épkézláb megoldásnak a lőcsei vakok és gyengénlátók iskolája tűnik. Az érsekújvári fiú szülei azonban hallani sem akartak arról, hogy István idegenek közt nevelkedjen. Csak arra az időre hagyták a kelet-szlovákiai városban, míg elsajátította a Breile-írást. Lőcséről tankönyveket is hoztak és István kísérletképpen visszatért volt iskolájába. A szorgalom, kitartás és akaraterő csodákra képes. A világtalan diák lépést akart és tudott tartani osztálytársaival. Ugyanúgy tanulta a matematikát, fizikát, földrajzot, történelmet stb., mint a többiek. Aztán gimnazista lett és a középiskola első osztályát is sikeresen elvégezte. Édesanyja reggelente elkíséri az iskolába, és hálás a tanárok és diáktársak segítségéért.- Tanítás után gyakran a barátja kíséri őt haza. Matematika- tanárnője is sokszor meglátogatja és külön foglalkozik Istvánnal. Fiunk sok bíztató levelet kap ismeretlen emberektől. Karácsonykor csaknem száz levelezőlapot hozott a kézbesítő. Nagyon jólesik ez az együttérzés.- A tanulásban pótolhatatlan segítséget nyújtanak ezek a készülékek - mutat íróasztala felé István, ahol többek között egy 170 ezer koronás olvasógép fekszik. A Remény számlája nevű humánus segélyakció révén jutott hozzá. A Heuréka nevű „beszélő“ számítógép a vörös- kereszt adománya. A világtalan fiú mindjárt bemutatja, mi mindenre képesek e korszerű szerkezetek. A számítógéppel például zenét tud szerezni, de a házi feladatait is megírja, s a tanárai nyomtatott szövegként kapják kézhez leckéit. Az olvasó- szerkezetet magam is kipróbálom. Mutatóujjammal az impulzusokat kibocsátó készüléken csiklandozó, gyenge áramütésekhez hasonló vibrációt érzek. Szinte hihetetlen, hogy István ilyen impulzusok segítségével olvas, s meg tudja különböztetni a betűket.- Tíznapos olvasótanfolyamot végeztem. A készülék segítségével folyékonyan olvasok. Persze, ez így túl kimerítő lenne. Van rengeteg „hangos“ könyvem. Magnóra feljátszott regények. Szeretem a kalandos történeteket, krimiket, de a történelmi regényeket is. Nincs időm unatkozni, szomorkodni. Zenélek, olvasgatok, tervezgetek, templomba járok. Barátaim gyakran visznek sétára. Most a tanév kezdetével a tanulás lesz a legfontosabb. Azért a muzsikálást se hanyagolom el. A napokban békéscsabai hangversenyre készülök.- Sajnálom, hogy nem láthatom édesanyámékat, a nővéremet, barátaimat, a virágokat. így is hálás vagyok minden új napért. Készülök egy műtétre, még mindig reménykedem... Búcsúzunk. Az előszobában járunk, amikor a szobából felhangzik a Yestedey bizserge- tően szép dallama.- Fiunk lelkileg nagyon erős. Talán hihetetlenül hangzik, de ő vigasztal, bátorít minket. Ha nem így lenne, talán túl sem éltem volna e sorscsapást - mondja István édesanyja és kulcsra zárja a kertkaput. Ordódy Vilmos (Méry Gábor felvétele) A gyerekek háromnegyede csonka családban nő fel Válás mint a többi. Egy férj és feleség tizenöt év után hátat fordít egymásnak. Ezúttal végleg. Már nincs mondanivalójuk egymásnak: veszekedésen, sértegetésen, egymás hibáinak felhánytorgatásán kívül. Állnak a bíróság előtt és osztozkodnak: lakáson, bútoron, autón. A gyerekeken. A statisztika szerint nálunk évente több mint hetHelyszin: K. város, a járásbíróság épülete. A tárgyalóterem előtt a pádon szótlanul ül egymás mellett egy férfi és egy idősebb nő. Kettejük között, kezüket fogva egy szőke copfos kislány. A férfi az órájára pillant: pár perccel múlott kilenc óra. Ebben a pillanatban érkezik egy szőke nő, karján vidáman nevetgélő, pepitaruhás csöpséggel. A copfos lányka fölugrik a pádról és hozzájuk szalad; kikapja a nő kezéből a kicsit és öleli, csókolja. A tárgyalóterem ajtaja kitárul: az N. házaspárt szólítják. A férfi és a szőke nő egymásra néz és elindul. Kezdődik az osztozkodás. Ezúttal a gyerekeken. Krisztina tizenkét éves. Nem érti, miért válnak el szülei. Csak azt tudja, az utóbbi néhány évben folyton veszekedtek, vagy ha éppen nem veszekedtek, akkor nem szóltak egymáshoz. Aztán az anyja egy időre eltűnt, s elvitte hároméves kistestvérét, Veronikát is. Egy idő után visszajött, de akkor meg az apja költözött el a nagymamához. Nemsokára ő is utánament. Az apjával akar élni. Viszont tudja, így elkerül a kistestvérétől, akit pedig nagyon szeret. Ettől nagyon boldogtalannak érzi magát. Bírónő: N.-né! Továbbra is ffenntartja a követelését, hogy mind a két venezer gyerek veszíti el válás következtében a szülei egyikét. Ót évvel ezelőtt ez a szám még „csak“ negyvenötezer volt. Évente mintegy 111 000 gyerek születik. Vagyis háromnegyedük csonka családban nő fel. Sokan még mielőtt megtanulnák kimondani: anyu, apu... A felnőttek már hozzászoktak a váláshoz. A gyerekek nem! anyósom irányít. A gyereket befolyásolja, s ő nem érti, mire megy ki ez a játék. Dönt a sorsa felől, de lehet, egyszer majd a szememre veti, hogy ezt nem tudtam megakadályozni. Nagyon szégyellem magam, amiért a gyerekem ilyen helyzetbe került. A férjemmel azonban nem tudok tovább élni. Nem vagyok hajlandó tűrni a megaláztatásokat csak azért, hogy ne veszítsem el a gyerekeimet. A bírónő most a férfihez fordul: -Továbbra is fenntartja a kérését, hogy a bíróság önnek ítélje a gyerekeket? N.: Igen. Nem én hagytam el őt, hanem ő hagyott ott minket. Mikor egy hónap elteltével hazajött, kijelentette, hogy elválik. Próbáltam a lelkére beszélni, kértem, gondoljon a gyerekekre. Hajthatatlan volt. Akkor elköltöztem az édesanyámhoz. A kislányt meg ó kergette el, mert a gyerek hozzám szeretett volna jönni. Krisztina pedig kijelentette: nem megy vissza az anyjához. A véleményét azóta sem változtatta meg, sajnos, nem értik meg egymást. A gyerek nagyon érzékeny, igényli a szeretetet, s a feleségem valahogy soha nem tudta kimutatni az iránta érzett szeretetét. Idegességével, durvaságával teljesen elidegenítette magától a kislányt. A probléma az, hogy a kistestvérét gyereket önnél helyezzék el gondozásba? N.-né: Igen. Bírónő: Mondja el: milyen okai vannak erre? A nőből előbb akadozva, el-el- csukló hangon, majd szinte feltartóztathatatlanul ömleni kezd a panasz:- Mikor a férjem áprilisban elköltözött az anyjához, a nagyobbik lányt is magával vitte. Azt hittem, a húsvéti ünnepek után majd hazajön a gyerek, de hiába vártam. Eközben a férjem és az anyósóm mindent elkövettek, hogy a kislány ne találkozhasson velem. Végül is megvártam az iskola előtt, s beszéltem vele. Azt követően a gyerek rendszeresen járt hozzám, s reméltem, minden rendbe jön. Kértem a férjemet, hogy küldje őt haza, engem ne szidalmazzon előtte, a testvéreket ne akarja elszakítani egymástól. Hiába. Kijelentette: mindent elkövet, hogy a bíróság neki ítelje a gyereket. Megkérdeztem Krisztinát is; azt mondta, az apjánál marad. Nem értettem, miért. A gyerek végül elárulta, hogy ott neki semmit nem kell csinálnia, a nagymama neki mindent megvesz, járhat egyedül a strandra, a városba... Azóta folyton attól félek, hogy valami baj éri. Tudom, a férjem nem törődik a kislánnyal (soha sem törődött), s mindent az nagyon szereti, s nem tudná elviselni, hogy elszakítsák tőle. Én családcentrikus vagyok, nagyon fáj, hogy eddig fajultak a dolgok. Nem akarom a gyerekeket elválasztani egymástól, azért kértem a bíróságot, ítéljék őket nekem. A nagyobbik amúgy- sem maradna meg az anyjánál, meg aztán attól is tartok, hogy nem viselné a gondjukat. A gyerekekre nekem is jogom van, szeretem őket, gondoskodni akarok róluk, míg el nem indulnak az életbe. De bármennyire is sajnálom, az anyjukkal nem tudok tovább együttélni... A hatalmas falak tompán verik vissza az utolsó szavakat. A férfi és a nő némán, lehajtott fejjel lép ki az ajtón. A folyosón egy szőke kislány lép eléjük, karján vidámán nevetgélő pepitaruhás csöppséggel. Azon a napon Krisztina és testvére ügyében nem született döntés. Mivel a szülők továbbra is kitartottak követelésük mellett, a tárgyalást elnapolták azzal, hogy meghallgatják a gyermekpszichológus véleményét is. Az esélyek azonban nem egészen egyenlőek. A bíróság ugyanis az esetek nagy részében (éppen a gyerekek érdekére hivatkozva) az anyánál helyezi el a gyerekeket. Teszi ezt sokszor annak ellenére, hogy mindkét felet egyformán alkalmasnak ítéli a gyereknevelésre.- A bíróságnak mindig amellett a szülő mellett kell döntenie, akit alkalmasabbnak talál, vagyis optimális megoldásra kell törekednie — mondja a bírónő. De van-e optimális megoldás egy válásban a gyerekek részére? S. Forgon Szilvia 8 1992. IX. 4. dasúrna Örök sötétségre kárhoztatva • Sokat segít mások együttérzése Méry Gábor illusztrációs felvétele Elárvultán..
