Vasárnap, 1992. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1992-08-21 / 34. szám
B tíasárm 19 92. Vili. 21. Ottó Urban, a prágai Károly Egyetem docense kivált az utóbbi évtizedben lett jelentős cseh történésszé. Csaknem 700 oldalas alapvető munkát írt a cseh társadalom fejlődéséről 1848 és 1918 között; legutóbb a cseh és a magyar sajtó is nagy elismeréssel nyilatkozott Ferenc József-monográfiájáról, most pedig A cseh és a szlovák történelem 1918-ig című könyve látott napvilágot Prágában, amelyet - ahogyan ez a könyv impresszumában ugyancsak olvasható - a Cseh Köztársaságban középiskolai segédkönyvként használnak. A Lidové noviny pedig sietett kiemelni, hogy Urban elsőként fogott hozzá egy roppant kényes feladat megoldásához, tudniillik ő nem közös csehszlovák, hanem párhuzamos cseh és szlovák történelmet írt. A különbséget talán fölösleges magyarázni, mindenesetre annyit érdemes megjegyezni, hogy Urban, aki a cseh- és a monarchia-történet avatott ismerője, a valóságos tényeknek megfelelően nem elképzelt szláv egység, s még kevésbé valamiféle benesi lázálom igézetében dolgozott, hanem tudomásul vette azt a rideg tényt, hogy egy államban élő két nép külön-külön, ám sokszor és döntő pontokon érintkező múltjáról kell képet rajzolnia. A történész hitvallása Urban csaknem háromszáz oldalas könyve remekbe készült esszével indul, amely tömör összegezése a történész hivatásáról vallott nézeteinek. Abból indul ki, hogy „az emberek többnyire a történelemben élnek, de nem élnek a történelemért. “ Ez, magától értetődik, vonatkozik a történészre nemkülönben. A történész képtelen úgynevezett,.tiszta objektivitásra" törekedni, mint ahogyan ,.illúzió, ha valaki »egyedüli igaz« történelmet" kívánna fogalmazni. Ezért „a történész kötelessége, hogy az olvasója számára lehetőleg teljes összefüggését nyújtsa a történéseknek, s egyenlően világítsa meg az összes történelmi tényt, tekintet nélkül arra, hogy ezek számára közelállóak avagy sem, mit érez velük kapcsolatban." Tehát a lelkiismeretes tudós számára kettős a feladat: az anyaggyűjtés lehetséges teljességére való törekvés, a másik pedig, hogy semmi esetre se akarja „nevelni“ az olvasóját. Inkább tanácsosa lehet a múltat illető dolgokban, mert hiszen tudnia kell, hogyne tudná: a közönség jelentős része azért fordul a históriához, mert a jövőt szeretné látni, a jelen zavaros ügyeiben kívánna eligazodni. A tudós azonban ennek a csábításnak - a lehetőségek szerint - köteles ellenállni, noha tudatában van annak, hogy bizonyos törvényszerűségek a múlt tanulmányozásából megállapíthatók, csak illő tisztelettel kell kezelni ezeket. Mit jelent a „teljesség“? Talán mellőzzük most azokat a filozófiai eszmefuttatásokat, amelyek - mint minden igazi tudomány esetében - a történelem dolgaiban szintén illúzióvá avatják a teljességet. Maradjunk ezen a szűkebb cseh és szlovák területen, amely - mint Urban pontosan rávilágít erre - nem is olyan szűk. Hiszen a cseh történelem fogalma éppen annyira bizonytalan, mint a szlovák történelemé. Ezek a népek évszázadok során szorosan együttéltek más népekkel, a csehek - mondjuk - a németekkel, a szlovákok pedig a magyarokkal is, még voltaképpen kettejük közös élete volt az időben a legrövidebb. Ugyanakkor közös államban éltek mindazokkal a népekkel, amelyek a Habsburg-birodalmat alkották. Ettől függetlenül azonban fejlődésükben jelentős különbségek állapíthatók meg, nemcsak cseh, illetve szlovák viszonylatban,, hanem osztrák és román, szerb és horvát, lengyel és galíciai ukrán, szlovén és magyar összehasonlításban ugyanúgy. Az sem mellékes körülmény, hogy a cseh és a német, illetve az osztrák história korántsem fonódott össze annyira, mint 1918-ig a szlovák és magyar. Mégis elfogadhatónak látszik, hogy Urban a cseh és szlovák történelmet, mint a cseh föld, illetve a mai Szlovákia, a történelmi Felső- Magyaroszág területi (regionális) históriáját tárgyalja, magától értetődően ez utóbbit következetesen a régi magyar állam keretei között. A teljességnek következésképpen az is akadálya, hogy szinte teljesen eltérő, csak meghatározott pontokon érintkező történelmi anyagot szükséges egyszerre vizsgálni és bemutatni. Ezért kell párhuzamos és nem közös történelemről szólni. Urban az 1848/49-es eseményeket elemezve mondja ki, hogy „fél évszázad alatt (azaz 1848-ig) bebizonyosodott, hogy a csehszlovák nemzeti egység ugyanannyira irreális, mint a szláv egység koncepciója. Azonkívül távolról sem csak nyelvi problémáról volt szó. A magyar nemzeti tudat gyors fejlődése a XIX. század első felében a történelmi magyar államban új történelmi szituációt teremtett és új kérdések elé állította a történelmi Magyarország minden nem-magyar nemzetét. “ (Nem tartozik szorosan ehhez a témakörhöz, de Urban tárgyilagosságának igazolására meg kell említenem, hogy közli azt is olvasóival: sajnos, a szlovák nemzeti értelmiséget 1848/49 feladatai felkészületlenül érték. Aki csupán a közelmúlt rendkívül éles szlovák-szlovák, szlovák-magyar, magyar-magyar disputáira emlékszik éppen ebben a kérdésben - értékelni tudja ezt a hűvös közlést, s annak igazságtartalmát.) Istenkísértés Valóban, istenkísértés párhuzamos történelmet írni. Még akkor is, ha Ottó Urban egyáltalán nem hiszi, hogy bármilyen formában a múltat kellene igazolni, netán elítélnie. Ő tartózkodik attól, hogy a múlt bírája legyen. Adatokat, tényeket sorol fel, szigorú rendben, iszonyatos szorgalommal gyűjtve össze ezeket. (Azt se feledjük, hogy Urban magyarul nem tud, ezért a történelmi Magyarország és a szlovák fejlődés összekapcsolása külön nehézséget jelenthetett számára. Ennek ellenére a magyar múltra vonatkozó megjegyzései döntő többségükben helytállóak. Még a családnevek helyesírásában is elenyészően kevés hibát fedezhetünk fel. A magyar keresztneveket pedig a cseh szokásnak megfelelően használja, amit nem vethetünk a szemére, hiszen végül is ez a könyv a legszélesebb olvasóközönség számára íródott.) Ugyanakkor mennyire tanulságos és mennyi mindent tesz utólag világossá számunkra egyetlenegy adat! 1900-ban az akkori monarchia területén a cseh lakosság 4,26 százaléka volt analfabéta, míg - ez egy váratlan adat! - a németeknél ez a mutató 6,83 % volt. Ugyanakkor a magyarok 56,72 %-a, a románok 71,61 %-a, a szerbhorvátok 74,14 %-a, az ukránok 75,79 %-a, a lengyelek 40,82 %-a, a szlovének 23,92 %-a írástudatlan. S mindennek alig 92 éve! Az a távolság, amelyet a monarchia egyes népeinek be kellett futniok ebben a században, távolról sem volt egyenlő, s bizony, a mai gondokból sem keveset magyarázhat. Persze, Ottó Urban számára - miként is lehetne ez másként - a párhuzamos történelemben a cseh história a kiindulási alap: ezt ismeri mélyebben, alaposabban, mint kutató is. Viszont semmilyen formában nem helyesli és nem is használja a szlovákok vonatkozásában a „fiatalabb testvér" - valljuk meg - nem mindenkor szerencsés árnyalatú kifejezést. Távoltartással szemléli azt a hatalmas küzdelmet, amelyet ennek a Közép-Kelet-Európának nemzetiségileg menthetetlenül és szét- választhatatlanul összekeveredett nemzetei folytattak önmagukra találásukért. Urban nem kacsingat Európára, mint az manapság sokszor szokásos. Számára természetes dolog, hogy ezek a népek - a csehek és szlovákok ugyanúgy, mint a többi velük élő nemzet - Európában éltek és élnek. Viszont tudatosítja, hogy Európának különböző fejlődési régiói vannak, ahol eltérő törvényszerűségek érvényesültek. Például másként jelentkeztek a nyelvi-nemzeti konfliktusok cseh földön, mint a monarchia más részein. Urban igen nagyvonalúan ismerteti a cseh-német viszony alakulását, nem hallgatva a konfliktusokról, ám ugyanakkor határozottan leszögezi, hogy a német nyelvnek az iparosodással, a felvilágosodással, a polgárosodással azonos idejű elterjedése nemhogy hátráltatta a cseh fejlődést, netán a cseh nyelv művelését, hanem ellenkezőleg: serkentő példát jelentett a csehek számára, s ezért hosszú ideig a cseh-német ellentét ki sem fejeződhetett, mindez már későbbi korok, nagyon sokszor mesterségesen és aljas indokokból gerjesztett politikai következménye. xxx Tanulságos könyv tehát Ottó Urban harmadik nagyobb műve a magyar olvasó számára is. És az sem elfelejthető, hogy a szerző ugyan közli velünk, hogy néhány évig érlelte magában ezt a könyvét, ám 1991 telén és kora tavaszán vetette papírra. E. Fehér Pál HÍRES EMBEREK CÍME Ha módjukban áll, kérem küldjék el híres emberek címét (Puskás Öcsi, Pelé, Schwarzenegger, Mitterand, Stallone, Diana hercegnő). Béres Anna, Újbódva Sajnos, kérésének nem tudunk eleget tenni. A kért címek nem állnak rendelkezésünkre. A sportolók esetében talán a budapesti Nemzeti Sport szerkesztősége adhatna felvilágosítást (1399 Budapest, Pf.: 701/ 437; telefon: 00-361-138-4366). TANÁCSADÁS BÉLYEGÜGYBEN A Vasárnap közölt ismertetést értékes magyar és osztrák bélyegekről. Hová forduljon az, akinek az említett bélyegekből több is van? Szeretnék megismerkedni olyan bélyeggyűjtővel, aki felvilágosítana értékeimről. Bagári Klára, Gúta A bélyeggyűjtők szervezetében vannak elismert bélyegszakértők. A bélyeggyűjtés területe annyire széles körű, hogy nincs olyan szakember, aki mindenhez értene. De vannak egyes szakterületeknek kiváló ismerői, aki saját kis bélyegzőjükkel igazolják egy-egy értékes példány eredetiségét. A gyűjtők így védekeznek a hamisítók ellen. A magyar és osztrák bélyegeknek is vannak ismerői. Ezért javasoljuk, tanácsért forduljon a Bélyeggyűjtők Szövetségéhez. Előre figyelmeztetjük, hogy a szakvélemény nem ingyenes. Ugyanis a bélyegek értékének (főképp ritkaságok esetében) megállapítása sok utánajárást, körültekintést igényel. És természetesen időt vesz igénybe. A szövetség közvetítését azért javasoljuk, mert a bélyeggyűjtés is a piac szabályaihoz igazodik. Egyes időszakokban egy-egy bélyeg iránt növekszik a kereslet vagy éppen a kínálat, és az árak ehhez igazodnak. A bélyegpiacon is akadnak | spekulánsok, akik a gyűjtők hiányos tájé- ;j kozottságát könnyen kihasználhatják. A dr. Janics Kálmánnal készült interjú (Vasárnap, 1992. 7. 31.), amelyet a tapasztalt kérdező, Miklósi Péter készített - sok mindent eszembe juttatott. Az olvasással kapcsolatos fejezete, melyben az agg politikus arról nyilatkozik, hogy a tisztánlátás miatt olvasni kell a napi sajtót, hetilapokat és a folyóiratokat, nyomban eszembe juttatta a választások előtti időszakot, amikor a szlovák sajtó békén hagyott bennünket és a nemzetiségeket. Nyilván úgy kalkuláltak, hogy nem kell most piszkálni a magyarokat, hátha megjön az eszük és a nyerő lapra tesznek, azaz a nyerő pártra szavaznak, hiszen vezérei biztosítani kívánják a nemzetiségek jövőjét is. COEXISTE NTIA EGYÜTTÉLÉS koegzistencia SOUÍITÍ SPIVÍITTJA spoluéitie WSPÓLNOTA ZUSAMMENLEBEN Karikatúra a Kondorból Ám nem úgy történt, mert a legjobb esetben is nagyon kevés volt a magyar nemzetiségű polgárok száma, akik Me- ciarék pártjára szavaztak volna. No, ezután aztán - kissé szimbolikusan, de joggal mondhatjuk - elszabadult a pokol. E néhány hónap alatt nagyon sokszor leírták a magyar politikai mozgalmak és pártok vezetőinek nevét. Némelyek tapintatosan, de egyes lapok nyíltan, vadul támadásba lendültek, nem röstellvén még a gyalázkodás hangnemét sem. A Zmena című független hetilaptól már megszoktuk, ők egyébként odamondogattak akár Meciarnak is, de az már a múlté, most érdekesebbnek tartják Carnogursky ex-kor- mányfővel és Václav Havel lemondott köztársasági elnökkel foglalkozni. A Koridor című napilap viszont bővítette repertoárját: a fent említetteken és Miklosko volt parlamenti elnökön kívül különösen Duray Miklóst tartja fontosnak állandóan napirenden tartani. Különösen amióta a politikus nyíltan vallja a területi autonómia létjogosultságát. Mondhatom, sok szórakoztató írás akad a lapban. Az egyik számából megtudhatjuk, hogy a régi szlovákoktól kétezernyi szót és földrajzi nevet vettek át őseink, és arra is fényt derít az újság, hogy miként keletkezett a Balaton neve. Nagyon naiv és tudománytalan íze van a dolognak. írnak azonban igazi szenzációkról is, mint például arról, hogy az ötvenes évek egyes politikai pereinek forgatókönyvét, de különösen a párbeszédeket Ladislav Mñacko írta. A legfrissebb szenzáció viszont E. Feldek mondása. A neves szlovák költő és publicista imigyen fogadta a szlovák szuverenitás kikiáltását: „Esesák sa objal s estébákom (Az SS-es összeölelkezett az esté- béssel).“ Egy másik szerző viszont azt fejtegeti, hogy minek a megalázó nyelvtörvény, tegyenek majd államvizsgát szlovákból a magyarok, ha a közigazgatásban akarnak elhelyezkedni! Javaslom, tegyenek, de akkor majd tegyenek szlovák testvéreink is Szakolcától egészen Szob- ráncig. Egy idő után majd elválik, hogy kinek nem lesz ínyére a szlovák nyelvvizsga. Laco Zrubec természetesen a megszokott nótát fújja. Arról ír, hogy a magyarok száma Magyarországon csökken, de nálunk növekedik. Természetesen mindez úgy történhet, hogy a szlovákokat elmagyarosítják délen. Aztán ezeket írja: „Az SZNT magyar nemzetiségű képviselője, R. E. alkoholos állapotban a ga- lántai járásban betört a könyvtárba, a helyiség berendezését lerombolta és a szlovák könyveket le...“ A fenti irományok addig érdekesek, amíg nem kezdenek belemagyarázni dolgainkba. És most jön dr. Janics Kálmán megfogalmazása: „Olyan előérzeteim vannak, hogy elsősorban a sajtót akarják megszabályozni...“ Erről sem feledkezett meg a Koridor, egyik július végi számában a A HÉT című kulturális és közéleti hetilapunkat vette vizsgálat alá. A (to) szignót használó szerző ugyan hetilapunknak csak két számát nézte át, de nyomban megállapította, hogy a bősi vízierőműről csak a pesti nóta szerint írnak, a Csemadok krízisben van, a lap szerkesztőségének nem érdeke a kölcsönös megértés és megismerés, egyes általános bűnügyi kihágásokat is dramatizálnak, piros-fehér- zöld ruhába öltöztetnek és nem tájékoztatják az olvasót a kiemelkedő pozsonyi eseményekről. A Koridor cikke három különböző írásomból is idéz, az egyik a bősi erőművel kapcsolatos. Azt írja, hogy látnoki kérdéssel támadtam meg a bősi mondstrumot. Ugyanis az történt, hogy a vágai víztárolóval kapcsolatban elmondtam kifogásaimat, vagyis azt, hogy a víztároló építése után megbomlott az a rendszer - a föld alatti víziutak amelyen a víz esőzések után minden gond nélkül vissza tudott folyni a Vág folyóba. „Lám, kicsiben is élő példája annak, amikor előre építünk valamit, és csak utána gondolkodunk, amikor már késő. Nyomban felettünk lebeg a kérdés: Mi lesz, ha a bősi vízierőmű felépül, az örök barátság, a testvériség jegyében?“ A másik cikkem a nyitrai Antikváriumról, azaz annak bezárásáról szólt, amelyet „(to)“ szerint nosztalgiával elsirattam. Tehát bűn, ha az ember szeret valamit, esetleg ragaszkodik régi emlékeihez. A Csemadokról írott soraimért viszont megdicsértek, de szeretném hangsúlyozni, hogy a Csemadokról írott véleményem ne tévesszen meg senkit, mert a Csemadok fontosságában, jelentőségében egy pillanatig sem kételkedem, csupán az átformálását, aktivizálódását, az eseményekkel való haladásának gyorsabb tempóját sürgetem. Nem tartozom azok közé, akik teljesen bezu- páltak annak a mozgalomnak, amely minden igyekezetével ellenünk dolgozik. A megtervezett erős, helyreigazító hang egyben provokáló is, célja: kiugrasztani a nyulat a bokorból, hogy azután újra lecsaphasson rá. A folytatás nyilván sokkal keményebb lenne a demokrácia nevében, távol a toleranciától, az érvényes liberalizmustól és emberi magatartástól. A leplezetlen hangnem célja széttörni a kisebbség identitástudatát, beolvasztani valahová. Egy rossz idő és kor zúzdájába kerültünk, pedig mennyire fogadkoztunk és fogadkoztak, hogy a történtek soha nem ismétlődhetnek meg. Motesiky Árpád ÜZENETEK AZ ATJAROBOI Otto Urban prágai történész a cseh és szlovák históriáról
