Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-28 / 9. szám
LU BŐM ÍR FELDEK * Minap eszembe jutott a régi, államellenes találós kérdés, amely így szólt: Mi az a hat- száztizenhármas? A válasz: Olyan limuzin, amelyen a nemzet furikázik a szerény szolgálók által. Eszembe jutott, amikor elolvastam a U- terárny tyzdenník tavalyi, negyvenedik számában A kötekedésekröl a lator keresztjén (O záderoch z lotrovho kríza) című vezércikket. Szerzője, Jaroslav Rezník, a Szlovák írók Egyesületének elnöke, a Matica slovenská választmányának alelnöke, arról oktat ki bennünket, hogy nem úgy van ám, mint volt régen, s hogy a székeket, amelyekben ülnek, senki ne irigyelje tőlük, mert azok „szolgálói székek“. Nem ez az első eset, hogy a régi nómenklatúrás póz, novembert követően, újra éledezik. „A nemzet szerény publicista szolgálójaként" már Dusán Slobodník úr Is bemutatkozott nekünk, aki mellesleg néhány Intézmény főnöke. Emília Boldisová, többrendbeli szerkesztő, honleány, ugyanakkor a Szlovák Nemzeti Újságban (Slovenské národné noviny) rajzolt egy portrét önmagáról, mint a Gyökerek (Korene) csoportjának tagjáról, aki „mindent a szabadidejében, a családja és az egészsége rovására“ csinál. Bárki, aki egy kicsit is figyeli a közéletet, játszva ki tudná egészíteni ezeknek az önsajnáló blöfföknek a listáját a saját megfigyeléseivel. Nem kétséges, léteznek és mindig is léteztek a nemzetnek szerény szolgálói, akik a család és az egészségük rovására munkálkodnak valamin. Ezek az emberek azonban arról ismerhetők fel, hogy nem zengik tele a világot önfeláldozó szolgálatukról, ők többnyire nem is tudnak róla, hogy ilyen önfeláldozók és szerények. Ellenkezőleg: a nagy hangon szétkürtölt szolgálat általában azoknak a mimikrije, akik valamilyen hatalomhoz jutottak s még nagyobb hatalom után ácsingóznak. A kor, amelyben élünk, elég nagy gondot okoz az ilyen embereknek: hogy ma megkaparinthassanak valamit, úgy kell tenniök, mintha tegnap semmi sem lett volna a kezükben. Ennek a színházasdinak, a mostani „szerény szolgáló" szerepében való tündöklésnek még egy felvonással kell gazdagodnia - a tegnapi, a szörnyűséges elnyomók által eltaposott, szegény, szerencsétlen áldozatnak a szerepével. Ez egyenesen elkerülhetetlen, főleg akkor, ha mai helyzetüket azoknak a változásoknak köszönhetik, amelyekért tegnap az ujjúkat sem mozdították, ellenkezőleg, 1989 novembere előtt, akkori vályúikat féltve, szabotálták őket. Nem kétséges, hogy valóban léteztek tegnapi önkényurak, és valóságosak voltak az áldozatok Is. Újra érvényt nyer azonban a régi gyakorlat, hogy éppen az igazi áldozatok felejtettek el kárpótlásukért tülekedni, s ellenkezőleg, a tegnapi áldozat szerepébe ügyesen lavírozott át néhány tegnapi önkényúr a rendszerváltást követően. (Jusson eszünkbe például az Antifasiszta Harcosok Szövetsége, ahol évtizedeken keresztül pattantak ki a meglepetések.) Ezért ma, amikor az á la Rezník vezércikkhez hasonló ömlengéseket olvassuk, amelyekben a mát hasonlítgatják a tegnaphoz, s amikor a szerény szolgálócskák és áldozatok különféle játékainak vagyunk a tanúi, ellenszenvet érzünk, és élünk a gyanúperrel, hogy az orrunknál fogva szeretnének vezetni bennünket. Hogy Így ne járjunk, konkrét nevek, tények, adatok után nézünk. Nem tendenciózusan válogatottak után, de összességüket nézve. Az ilyen adatok azonban az általam említett ömlengésekből általában hiányzanak. A Szlovák írók Egyesületének elnöke A kötekedésekröl a lator keresztjén című vezércikkében például ezt írja: „Míg azelőtt szokás volt hetente „repülni" a közeli „szocialista" világba, a kiválasztottaknak attraktívabb helyekre is, az írószervezetek mai vezetése hosszasan mérlegeli azt is, hogy kifizesse-e az útiköltséget Kassára vagy Eperjesre." Arról, persze, hogy ki röpködött, ki nem röpködött, egy szót se szól. Világos, hogy mi a céljuk az ilyen általánosító kijelentéseknek: azt a látszatot akarják kelteni, hogy ma már nem csak a helyzet más, de egészen * Megjelent a Kultúrny ¿ivót 1992. január 30-¡ számában mások az emberek is. Gondoljuk csak el: olyan nehezére esett volna Rezník úrnak állításait konkrét adatokkal is alátámasztania? Aligha. Konkrét adatokat kapna az írószervezetek Asszociációjának külkap- csolatokkal foglalkozó osztályán, tehát egy ajtóval arrébb, s az ö Egyesületének sajtó- orgánumában, a Literárny tyzdenníkben (Irodalmi hetilap) biztosan akadna hely arra, hogy megtudjuk, kicsoda, hányszor, mennyi időre, milyen céllal és mekkora anyagi támogatással utazgatott az elmúlt húsz év során. * Csakhogy, Rezník úr ilyen áttekintést sosem mer közzétenni. Ha ugyanis publikálná őket, napfényre kerülnének olyan tények, amelyekről ő és a puszipajtásai inkább hallgatnak. Megállapíthatnánk, hogy a Szlovák író- szövetség (amelynek volt mit keresnie hol Nyugaton, hol Keleten, tegnap éppúgy, mint ma) pénzén a legnagyobb utazó sárga trikójában senki más nem tetszelegne, mint Dusán Slobodník úr, a „nemzet szerény szolgálója“. Maga Jaroslav Rezník úr, lehet, hogy nem röpködött a Szlovák írószövetség színeiben. A változatosság kedvéért ő a LITA (irodalmi alap) igazgatóhelyetteseként utazgatott a könyvvásárokra, amelyeken említésre méltó tevékenységet fejtett ki. 1988 őszén, amikor a moszkvai könyvvásáron a LITA képviseletében szerződést kellett volna aláírnia a szlovák balladisztikus próza antológiájának orosz kiadásáról, először is kidobatta az antológiából Olga Feldeková Veverica (Mókus) című novelláját, mondván, hogy „Feldekéknek most nehézségeik vannak". Ezzel a többletmunkával a nehézségekből, amelyek engem nyomasztottak, a feleségem vállára is átrakott egy adagot, s a könyv valóban az említett novella nélkül jelent meg, annak ellenére, hogy a fordítás nyomdakész volt. Nos, így állunk ezekkel a nemzet szerény szolgálóival és a tegnapról és a máról szőtt legendáikkal, amelyekkel bennünket akarnak átejteni, hogy tovább basáskod- hassanak. Post scriptum... Bevallom, Jaroslav Reznik úr vezércikke a Literárny tyzdenník 91 /40. számában elkerülte a figyelmem. Úgy látszik azonban, hogy a dolog bosszanthatta Emília Boldiso- vát, aki a Slovenské národné noviny 91 /45. számában felhívta a figyelmem, hogy olvassam csak el szépen Rezník úr vezércikkét, mert állítólag okfejtései személyemet is érintik. Megtettem hát, ám azt, aminek engem kellett volna érintenie, hiába kerestem. Vagy talán rám vonatkozna Rezník úr alábbi mondata: „tanácstalanul menekülnek a mozgalomból, amelyet állítólag nemrég még létrehozni segítettek"? Hisz az a tény, hogy 1990-ben, a választások után távoztam a NyEE koordinációs bizottságából, és visszatértem hivatásomhoz, egyáltalán nem jelenti azt, hogy hátat fordítottam volna a NyEE-mozgalomnak, amelyet mai változatában is támogatok. Azt hiszem, erről senkit sem kell meggyőznöm, bizonyítják a cikkeim. Ha valaki dicstelenül távozott a NyEE mozgalomból, akkor az éppen Jaroslav Rezník úr volt, aki ugyan nem segített a mozgalom megalapításában, ám 1990 tavaszán, amikor már elmúltak a bársonyos forradalom veszélyei, ó is megjelent a NyEE-nél „szolgálói széket" keresni, mert ami a számtalan „szolgálói szék" elfoglalásának képességét illeti, abban Rezník úr szolgálói feneke gyakorlatilag nem ismer határt. így aztán 1990 májusának végén ott találjuk a NyEE 21 -es jelölőlistáján, a Közép-szlovákiai Kerület képviseletében. Hogy hová tűnt közvetlenül a választások előtt a jelölőlistáról? Vajon miért tűnt el onnan? Erről Emília Boldisová már aligha ír cikket nekünk. Mert ha a Szlovák írók Egyesületének elnök ura, mint a társaság tagját, szíves figyelmességből megfurikáztatja őt a szolgálati limuzinján, a limuzin félhomályában aligha mond köszönetét neki azért az előző cikkéért. Ami személyemet illeti, csak gratulálni tudok a Szlovák írók Egyesületének és a Matica slovenskának az elnökükhöz és az alelnökükhöz. Olyan ember áll az élükön, amilyet megérdemelnek. Kövesdi Károly fordítása A Komáromból elszármazott sikeres budapesti színésztől arra a kérdésre szerettem volna választ kapni, hogy a budapesti színművészeti főiskola befejezése után miért nem jött haza, a Ma- teszba? Néhány évvel ezelőtt ugyanezt a kényes kérdést szerettem volna feltenni egy- szintén odaát maradt - „ha- zánklányának", aki, mihelyt ezt megtudta, elzárkózott a beszélgetéstől. Kaszás Attila elmondta, hogy miért nem jött- jöhetett - haza. A történet közreadásához azonban nem járult hozzá, amit őszintén sajná- kaszás attila a padlás című musicalben „Nagy boldogság számomra, bogy színész lehetek“ Beszélgetés Kaszás Attilával, a Vígszínház művészével lók, mert igazolná öt azok előtt, akik hűtlenséggel vádolják. „Nem akarom felszakítani a régi sebeket. Sokáig tartott, amíg begyógyultak" - mondta. Kérését tiszteletben tartom.- Szerencsés volt-e a választása, amikor a színészi pálya mellett döntött?- Azt hiszem, jól választottam. Nem tudom, meddig tart ez az öröm, de jelenleg nagyon nagy boldogság számomra, hogy színész lehetek.- A tőlünk elszármazott színészek közül jelenleg ön a legismertebb Magyarországon. Milyen buktatói voltak a pályán?- Nap mint nap vannak buktatóim, és voltak bukásaim is, például mindjárt a legelső szerep, Weöres Sándor Kétfejű fenevadjában. Ez volt az első igazán nagy szerepem, úgyhogy a bukás terhét sokáig hordoztam. De most már nem bánom, hogy kijártam ezt az iskolát is.- Szerencsére több volt a siker, mint a kudarc. Már maga a tény, hogy a Vígszínház tagja, rangot jelent.- Mint gyakorlatos színinövendék kerültem a „Vígbe“, és amikor megkaptam a diplomámat, Horvai tanár úr leszerzödte- tett. A főiskolán az ő osztályába jártam, a másik tanárom Kapás Dezső volt. Ez a kilencedik évadom, amelyet a Vígszínházban töltök.- Milyennek ítéli meg az anyaszínházában folyó munkát, amelyről egyik kollégája kijelentette, hogy ott „... sajnos egyre kevésbé figyelnek a színész személyiségére. Aki egyszer bevált valamiben, az a továbbiakban ugyanolyan feladatokat kap. Azzal addig dörzsölik az adott szerepkört, amig el nem kopik. Ahelyett, hogy vigyáznának rá, formálnák öt, belesodorják egy ,neki való1 szerepkörbe, aztán pedálozhat, amíg kikászálódik belőle“.- Nyugodtan mondhatom, hogy nekem hál’ Istennek nincs szerepköröm. Én mindenfélét játszottam eddig: a karakterszereptől a hösszerelmesig, a naturburschtól a bonvivánig. Némileg mégis egyetértek az elhangzott - talán sarkított - véleménnyel, ami abból adódik, hogy a Vígszínház egy nagy színház, amely nagyon széles közönségréteget szolgál ki. Estéről estére ezerkétszáz embert kell „behozni“ ide, ami egyre nehezebb feladat. A közönségnek viszont velünk, a színészekkel szemben vannak nagy elvárásai, amelyeknek meg kell felelnünk. A Vígszínház egy szórakoztató monstrum, amelynek - ha meg akar élni - nagyon sok zenés darabot kell műsoron tartania. Szerencsénkre kamara- színházunkban, a Pesti Színházban vannak alternatív próbálkozások. Komoly műhelymunka folyik itt.- Ön talált más megoldást is erre a „nagyüzemi“ szalagmunkára...- Szerencsére igen. Van egy „kis csapatunk“, ahogy én azt a négy embert nevezem, akikkel beindítottuk az Asbóth utcai kisszínpadot. Mindannyiunk belső igényéből fakadt ennek a színháznak a létrehozása, s így nagy boldogság számunkra, hogy összejött. Magunk se hittük, hogy lesz belőle valami.- Nemcsak „valami" lett belőle, hanem a tavalyi évad ünnepelt produkciója. Ez Büchner Leonce és Lénája, amelyben Kaszás Attila mellett Papp Vera és Szarvas József játsszák a főszerepet, s amelyet Attila felesége, Eszenyi Enikő rendezett. Milyen volt a munka a rendező feleséggel?- Enikővel együtt kezdtük a pályát, hiszen már főiskolásként összeházasodtunk. Egy nyelvet beszélünk. Mindent megbeszélünk, mert csak úgy tudunk előre menni, ha segítünk egymásnak, ha odafigyelünk egymásra. A Leonce és Léna esetében a szokottnál is hosszabb ideig odafigyeltünk egymásra.- Van még egy darab, amelyben az elejétől a végéig „egymásra figyelnek“, a Hajnalban, délben, este című játék, amely a Pesti Színház repertoárján szerepel. Mely darabokban játszottak még együtt?- A Koldusoperában, s most a III. Ri- chárdban, amelyben azonban nincsenek közös jeleneteink.- A Csókos asszony Dorozsmay Pistájaként most először szerepel a komáromi színházban. A fogadtatásra nem lehet panasza: a nézők majd „szétverték“ a színházat, nagy ovációval fogadták, az előadás jól sikerült, pedig próba nélkül folyt le. Igaz, ön ezt a szerepet már évek óta játsz- sza a Vígszínházban, de itt, Komáromban - Pápai Erikát kivéve - mégiscsak más partnerekkel találkozott. Nem izgult, hogy próba nélkül lépett színre?- Azt nem mondhatnám. De láttam a videofelvételt, tudtam, hogy nagy baj nem lehet, hiszen Erika próbált, s vele van a jeleneteim túlnyomó része.- Az előadás kezdete előtt mindössze háromnegyed órával érkezett meg forgatásról. Milyen filmet forgattak?- Málnay Levente tévéjátékát, amelynek egyelőre csak munkacíme van: Társaságjátékok. Egy úrifiút játszom benne.- Lá'thatjuk-e még a komáromi Csókos asszonyban?- Őreimmel jövök, ha fellépéseimet sikerül egyeztetni az anyaszínházammal, a Rock Színházzal, a Budapesti Kamara- színházzal, a tévével, a szinkronnal és a rádióval is. Hát igen, nagyon elfoglalt vagyok - szerencsére! Szénássy Edit
