Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-02-28 / 9. szám

Szerkeszti Kövesdi Károly VYTAUTÉ ¿1LINSKAITÉ Élő automata Mielőtt kiértek volna az autóbusz­parkból, a vezető a főmérnökhöz ment. — Szeretném — mondta —, megsé­táltatni magát.- Ez meg mire való? - csodálko­zott a mérnök. — Tudja — oktatta, nehezen ejtve a szavakat a vezető —, tökéletesítet­tem a jegyautomatát... Nem nézné meg, hogyan működik? A mérnök kételkedve topogott. A vezető hozzátette:- Tudja maga, mennyi kárunk származik ezekből az automaták­ból? Hol régi pénzt dobnak bele, hol vasdarabokat. És mennyi a potya­utas... Sokáig törtem a fejem, míg rájöttem, miért állnak olyan távol a jegy vizsgálástól... — És miért? — Nincsenek élő kapcsolatban az utassal... De inkább jöjjön velem az út végéig. - S kinyitotta az autóbusz ajtaját. A mérnök engedett a csábításnak és felszállt'. Az autóbusz kifordult a parkból. A szokásosnál nagyobb automata a hátsó ajtónál foglalt he­lyet. Esteledett, és már az első meg­állóban nagy csapat ember szállt föl a buszra. — Ne lökdösődjenek! - hangzott föl élesen egy mérges női hang az automatából. - Ez nem marhavásár! Gyorsan fizessenek! Csengtek a fémpénzek. A mérnök éberen figyelt, csupa fül volt, sőt, kissé fölemelkedett. Arcára csodál­kozás és irigység ült ki; mi lenne könnyebb: beszerelni a készülékbe egy magnószalagot és pár elektroni­kus részt?- Ki nem fizetett még? - dörmögte az automata. - Olyan nagy dolog előkészíteni a pénzt felszállás előtt? Addig matatnak a zsebükben, míg le kell szállni... Ismerem magukat, mint a rossz pénzt. Az autóbusz megállt.- Gyorsabban mozogjanak! - nó­gatta az automata a leszállókat.- Úgy mozognak, mint a csiga! Ne­héz a hátsó felük? - Ki a fene kergeti magukat? — állította meg az előretö­rő új utasokat. - Először fizessenek! Mikor az autóbusz megállt, ezt kiáltotta:- Menjetek félre, varangyosbé- kák, az ajtótól! Úgy álltok, mint a fadarab... Hirtelen bizalmasra váltott:- Ellenőrzés! Készítsétek elő a je­gyeket... És kárörvendően hozzá­tette: — Most lesz nektek, haddel- hadd...- Ne támaszkodj rám, te elefánt!- cincogta kis szünet után. Az út végén ezt morogta:- Hogy a villám csapna agyon minden utast! Az autóbusz kiürült; a vezető és a mérnök kinyitotta az automatát, és megszámolta a pénzt. A mérnök nem hitt a szemének, újra kezdte számolni: a begyűlt pénzösszeg sok­kal nagyobb volt, mint a megvett jegyek ára! Már éppen meg akarta dicsérni a vezetőt, amikor az auto­mata megelőzte:- És te, potyautas! Vezető, vidd ezt a marhát a milíciára! A megbomlott mérnök minden pénzét beledobta az automatába.- Soha életemben nem láttam ilyet... - dünnyögte.- Nesze, a jegy, - rikkantotta az automata - te mamlasz! Bán Péter fordítása Az Az Orc kai felmé akart ^ még minc Az idők a haladás kult a va és harcmt sem volt i látszott t nézni. Ne nak kétel címével 1 zonyossáj emberi s; lemben a alapvető jából hal szentesítő tudottat, zelgő is: i nyörűség. Oroszlán mai, meg jóm, ki A Majom kérő bőd gyot ugrc szolt, ami fa legmag gos, hogy hogy te v Az ^ folytatta megkérde csoló Pa] Oroszlán ugye?“ IV gájoknak tönzés ké ismétlésé, megismét Oroszlán, ugye? Ril ugye? Az Orc ve továbf nek újabt lálkozott dezte tők vagyok a; ja?“ „De a Bagoly désből n mert böl pedig est magabiztt magasabb találkozol mondta < vagyok a- És milyen módját választottad az öngyilkosságnak? - kérdezte egy öreglány -, remélem, könnyű és biztos.- Nem könnyű az egyik se - felel­tem már a lépcsőházból -, de biztos­nak, azt hiszem, biztos lesz: az Albá­nia tetejéről akarok leugrani.- És mikor? - kíváncsiskodott tovább.- Holnap délután. Ha érdekel, megnézheted - mondtam. Különös egy teremtés volt, gyű­lölködő és kárörvendő, borongós, búskomor és magába zárkózó. So­sem bocsátotta meg a sorsnak, hogy a fordulat folytán elvesztette udvari állását. Az, hogy közönséges cseléd­lányként szolgált ott, mit sem zavar­ta abban, hogy királynőnek képzelje magát.- Tudod mit, ha te megteszed, megteszem én is, úgysem ér egy fabatkát sem ez a nyomorúságos életem - buzdítgatott, bátorítgatott álnokul.- Ha komolyan gondolod, amit mondasz, ugorjunk együtt - java­soltam. Ó, ahhoz neki nincs meg a bátor­sága, táncolt gyorsan vissza, tudja ö nagyon jól, hiába állítják sokan az ellenkezőjét, mekkora elszántság kell az ilyesmihez, s abban is bizo­nyos, hogy bennem megvan, és mi­helyt ennek tanújelét adom, ő is rászánja magát. Éreztem a tekinte­tén, alig várja már, hogy kiterítve lásson.- Bezzeg, ha hirtelen felvinné az isten a dolgom, nem biztatgatnál így — vágtam a szemébe, mire megszé­gyenülten vonult vissza a lakásába, én meg lebaktattam a lépcsőkön. Egy Vajic nevű kollégám lakása felé vettem az utam, tudtam, hogy ilyentájt ér haza a munkából. Elme­séltem neki, mi a helyzet, megölel­tem és elbúcsúztam tőle. Nem jutott szóhoz a meglepetéstől, el se akarta hinni eleinte, azt hitte, valami sótlan tréfáról van szó. Eljött velem egé­szen a „tetthelyig“, addig az épüle­tig, amelynek a tetejéről készültem levetni magam. Az Albánia előtt búcsút vettünk egymástól, s a lelkére kötöttem, próbálja meg behajtani a szociális alaptól, amivel tartozom neki. Bementem az előcsarnokba, s egyenest nekivágtam a lépcsőház­nak, úgy gondolván, hogy az épület tetején levő teraszra akkor megy fel akárki, amikor akar.- Hé, hova lesz, hova lesz? - kiál­tott utánam az őr a kabinjából, miu­tán észrevett a kis ablakán át. Úgy tettem, mintha nem.hallottam volna, gondoltam, úgyis csak a forma ked­véért kérdezi, nekem meg eszembe sejo volt az orrára kötni, mire készü­lök. Erre kijött a kuckójából, utánam eredt és megismételte a kérdését.- Kímennék a teraszra egy kicsit, nézelődni - mondtam.- Nem lehet. Ahhoz külön enge­dély kell illetékes helyről — jelentet­te ki. Ott álltam, táskámban a búcsúle­velemmel, mint akit fejbe kólintot­ták. Mi az, hát már ebben is utamat állják, már e végzetes lépésemben is megakadályoznak? - kérdeztem ma­gamban a homlokomat kivert hideg verítéket törülgetve. Az őr észrevet­te, milyen felindult vagyok, mennyi­re izzadok, és kíváncsian érdeklő­dött tovább.- Miért éppen odaföntről akar né­zelődni? Nem valami másban sánti- kál maga?- Tudja, én művész vagyok, és valami jó motívumot szeretnék fönt­ről kinézni - mondtam, megpróbál­ván jobb belátásra bírni, miután tud­tam, hogy nála van a teraszajtó kulcsa. MOMA DIMIC a fontos, mit hisznek a fejesek, akik­től az életünk függ - mondtam és kimentem az utcára. Mindjárt megpillantottam a bará­tom, ott sétált az ügyészség épülete előtt, az újságosbódé mellett, szem­látomást a halálugrásra várva. Ami­kor észrevett, elnevette magát:- Mi az, meggondoltad magad, túl magas, mi?- Ne légy cinikus - intettem le, és elmeséltem neki, mi a helyzet. Nem akarta elhinni. Képes volt bemenni és megkérdezni az őrtől, igaz-e.- Miért, mit gondoltál - kérdez­tem tőle, amikor visszajött -, olyan­- Holnap megpróbálom a Száva- hídról — mondtam.- Az nehéz lesz. Mindkét oldalon rendőr silbakol, megakadályoznak. És a táskád meg a búcsúlevél?- Otthagyom a hídon.- De ott megállni sem szabad. Állandóan le-föl sétálnak. Nem fog ez menni.- Akkor is megpróbálom. Jobb, mint a mérgezés - mondtam, és láttam, hogy most valóban komolyra veszi a dolgot.- Csak egyre kérlek - mondta -, ne itt a lakásomban.- Ne félj - nyugtattam meg -, ha- Művészek se mehetnek fel kü­lönleges engedély nélkül — mondta az őr, és megkért, hogy, a kellemet­lenségeket elkerülendő, ne is próbál­kozzam többé.- A fenébe, hát már meghalni sem hagyják az embert! - fakadtam ki, felismervén, hogy újabb áthághatat­lan akadályba ütköztem élet s halál kérdésében.- Na látja, épp ezért nem enged­hetem fel - mondta és egészen a ki­járatig kísért -, azt hiszem, így a leg­jobb, maga is élve marad, engem sem rúgnak ki...- Hogy maga mit hisz vagy mit nem hisz, az nekem nyolc, nekem az (Regényrészlet) nak ismersz te engem, aki nem állja a szavát, vagy hülyének nézel?- Mindent elhittem neked - mondta megilletődve -, de ezt az egyet nem. És ha nem győződöm meg róla személyesen, be nem ma­gyarázod nekem soha, hogy még azt is megtilthatja valaki, hogy megölje magát az ember. Elmentünk ebédelni, aztán meghí­vott magához, hogy kipihenjük a fá­radalmainkat és még egyszer s utol­jára meghányjuk-vessük a dolgokat.- Most mi lesz? - kérdezte kíván­csian. a halálba megyek is, neked nem származhat belőle semmi kellemet­lenséged. Másnap bementem a Társadalom- biztosítóhoz a táppénz és a segély ügyében, hogy kifizethessem a hitele­zőimet. Azt mondták, hónapokba is beletelhet, míg elintéződik a dolog, ne is jöjjek többet, majd elküldik visszamenőleg is a lakóhely szerint illetékes község utján, várjak, míg hazajönnek a hivatalnokok a tenger­parti nyaralásból. Persze, nem ők éheznek, lázadtant föl, fogalmuk sincs róla, micsoda kínszenvedés ma­gatehetetlen madárfiókának lenni és üresen tátongó csőrrel várni a fala­tot, miköz egész nyál a világukat- Kit ér megvan%e ta szemteli asszonyság- Nagyo vinné bőrt - pirította rágyújtott ablakon. Sötét g értem ki a ben, jobbra ívben elkei hér könyö pálcájukat árgus szem gyalogosok hajít-e vak egyebet a fenntartott lantva a fo véletlenül mentene, 1 kapnak adi táján úgy t vegő, előv a -poémát melyben t a halálomr mentum. K tam erre i a rendőrök róka - nag a döntő pil tam a táska átléptem a test meügf tékcsövön nőm, neh közben, va SZABÓ OTTÓ: EX LIBRIS DENISA Szabó Ottó rajza LUZSICZA ÁRPÁD RAJZA

Next

/
Oldalképek
Tartalom