Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-31 / 5. szám
ínyének szerint életem első portáján, affé- jttem el. oiOtiő, éspedig /nek meghatá- is emberéletre várták. Erőnek attól a világélni szerettek. >Uk, abnorma- iorábbi testvé- röviddel meg- első súlyos, de n után a szü- ondoltak arra, r. d, óvnunk kell Óvnunk minó hit kell ah- leássa a holna- ő hit, bizonyos bben a fanatiz- ugyan hogyan ostobaságának téglát téglára szárazokon élt Élt és terem- Szigeteket né- imokat épített ókat-fészereket at. És termőre földet, a konti- Világot teremtett. Élt. És a vízzel, nyi emberáldolységes, három volt. A kertünk dani Bács folyó éhány méteres akik korábban at nem emeltek unkához láttak, eket, hogy élve mot a Gyerek- tlen pillanatban nk a Víz, a Víz, g ér...!“ Oszlo- . Magas kerítést tek. A rezerválj közé tartozik _Y KIVÁLASZ- DNALAK PON- iZÁSA, A TEÁNAK KÉRDÉ- <IALAKÍTÁSA, -vátum felett ott ynek érdekében iletet létre kell ;tű tettének hát- lappanganak az ból visszaköszö- nyek, a mózesi- jsí életsorok... t rezervátum fó- an nagy távolság i a kínai, illetve vig. Az erőszak- langjairól sokat nt mondom. Le- Túlzottan emo- jnális. Nem fei? Hitvány áruló :gérdemled a hanem túl korai, veid. Egyre többbet kürtölsz vi- viselni csak a ki- . Ne kérj egyet- 1, úgysem adok. ted be. Ütött az innyira kora haj- jltaképpen éjsza- jg az eső, puhára a udvarát. A kiég fölsorakozott. ;, zubbonyukból égnék a dobok, z ágyban fekvő rövidebb oldalá- lyet, de különös k ki belőle a ben- vzóra a katonák a cuppanó sárba, ki tiszteletét az [tiszt vízbe ázta- izzal köti be az :jgpk valami szo- k. Az elítélt halá- róbálja szájával mentésként mondom. Ugyanis soha semmire nem érkezhet felmentés. Nincs fölmentés. Mert: VÉGSŐ SORON NINCS! Ahogy a mondat végére pont kerül. Vagy kérdőjel. Egyszerűen: írásjel! Az életünk végső pillanatában: maga a Ráció vár ránk! És nem az Emóció, amely erkölcsi rendszerünket áttételesen befolyásolja. És éppen ezért! Éppen emiatt! Éppen ezért kellene - nem csupán jónak és nem csupán erköl- csöseknek-etikusoknak lennünk, VAJKAI MIKLÓS mert ez édeskevés! Az önmagához felnövő férfi - ember! - végül is elhagyja a kedvenc templomait, amelyeket önnön dicsőségére emeltetett, és amelyekből azt hitte, hogy száműzte Istent! Elhagyja a szenté- lyeket-kápolnákat és megleli az Úr palotáját a világegyetemben... Nem önmagunkért! Nem az etikáért-er- kölcsért! Kőtáblákra vésett, kőhideg és kőmerev parancsolatokért kell emberségesnek, emberinek lennünk, nem! Ne feledjük, a hit nem egyéb, mint gravitáció! Nem a mának, az adott pillanatnak kell főt hajtanunk, de az egyetemességnek, a gravitációknak, az erővonalaknak, a Végtelennek, amely nem más, mint szű- nös-szüntelen reinkarnációja az Egésznek, örökös körforgás az anyag és a szellem kölcsönös ráhatásaival. És éppen emiatt, éppen ezért kell az emberi tökéletességre törekednünk, mert evilági életünk utolsó pillanatában nem lesznek jól beváltható zsetonjaink, s az Úr színe elé csupán a mindenkori pőre lélek lép, és földi pályafutásának cicomái, jó és rossz szokásai, megvalósult és megvalósíthatatlan álmai, vágyai, badar elszólásai földi emberek hagyatékaként lappang majd tovább. Éppen emiatt! Éppen ezért! És csakis ezért - közhelyeinkről letörölve a homályt - mondom: éppen ezért kellene nem csupán jónak lennünk, mert ez édeskevés...! 5. — A Fiú itt van már közöttünk! Az én választottam! - atyámnak tetszett a bibliai fogalom. Arra gondolt, valahányszor az ember tökéletesen megfogalmazza gondolatát, magával Istennel teremt kapcsolatot. És ez történik megannyi célirányos cselekedetünkkel is! „Az én választottam, akiben kedvem telik! Megmenekülvén a testi kórságok elől, immár a védelem alatt fejlődhet, testben és lélekben gyarapodhat!“ A porta köré emelt magas kerítés. Kapu. Ajtó. Atyám elégedett lehetett új alkotásával. És mögötte az asszony. Atyám elképzelését mindétig híven pártfogolta. Anyám a zárt elefántcsonttornyából sohasem tudott a földre szállni, ahol halandók játszották és játszszák kisded játékaikat. Túlexponált- sága egy teljes életre szólt. A világ- egyetem végtelen mezsgyéi, dimenziói, naprendszerködök, napfáklyák világában létezett, földi ember számára túlzottan távoü és elvont dolgokkal foglalkozott, de érzései nem rendszereződtek egységes világlátássá, mert ehhez sem ereje, sem ideje nem volt. Önnön hevületei, az egója eltorlaszolta előle a szellemi megvilágosodáshoz vezető utat. Atyám a rezervátum eszméjét nyújtotta, anyám pedig mérlegelést nem ismerve elfogadta. A Fiú, aki életének első hónapjait spitálokban töltötte, most kapott egy másik spitált. Nem fehérre festett, vakító falú folyosókat, nem fityulás ápolónőket, gyógyszeres tálcákat. Féltudatú fogdmegek sem köszöntek rá a folyosósarokról. Ez itt: ismerős segély! A porta. Három ámyi udvar. Az udvaron egyetlen helyiségből álló ház. Télidőben a mestergerendás kégliben elképesztő a zimankó. A hó bokáig ér az ágyak mellett és alatt. A mennyezet deszkáit befogja a dér. Limbus. Jégverem ez! A ház mögött fészer. Tört lábú, kivénhedt kecske tengeti itt utolsó napjait. A fészer mögött iker-akác! „Megvettem ezt a portát 1932-ben! Az akácok akkor még csupán csak cserjék voltak. Megtartottam őket a portavétel emlékezetére!“ — biblikus hangulatot keltő monológ atyám magánbeszéde. A kert. Húsz ámyi terület. Két oldalán hat-hét méter szélességben a hajdani bibliai Éden elvadult változata. Sűrűség. Növények iszonyatos erejű akamok-burjánzása. Negyvenhét szilvafa; és kőrisek, szilfák, akácok, bodza- és iglicebokrok váltották itt egymást... A fák közé nemigen merészkedtem, kiváltképpen azután tartóztattam meg magamat az efféle bújócskától, midőn a macskánkra tojástörő kígyócska tekerődzött. Életem következő öt esztendejét ebben a rezervátumban — immár tökéletesen elszakítva a külvilágtól — éltem le. A porta határvonalai a testemre égtek. Az udvar, vagy a kert valamelyik zugába húzódtam, és átadtam magamat a reám testált időtlenségnek. Léteztem. És imádkoztam. Az ima pedig... A mennyiség imája fokozatosan átalakult a minőség imájává. Erőt adott. A tárgyi- anyagi fogságból a szellemi szabadság felé mutatott utam, ahol már nem voltak határvonalak. És egy idő után nem csupán léteztem már. A kert zugában álltam, és tudtam, hogy túlélem ezt a korszakot, túlélem, mert nincs más választásom! Túl kell élnem ezt a rezervátumot. És majd bizonyos idő elteltével túllépek e teljes körleten... A kerítésen túl az 1813-ban rendeltetésének átadott, római katolikus templom eklektikus stílusban megépített épülete, akár földi fogságok jelképe is lehetett volna. S a kert. Repedezett földkéreg a talpam alatt. Imádkoztam. És a meditációk által mind többet érzékeltem a kerítésen, a határaimon túli területekről. Tudtam már, hogy a kertek alatt, ahol a Bács folyó egyetlen létező szakasza véget ér, szíjas út vezet. S az úton túl hatalmas és mély tó terjeszkedik el. A tó mögött felázott kertek. És vaksi parasztudvarok. S a falu északi határában ikertó van, ahová a születésem előtt bombákat szórtak le. Vasárnaponként a szomszéd településről keresztanyám látogatott hozzánk. Sohasem beszélt nekem a hozzánk vezető útról. De egy bizonyos idő elteltével már olvasni tudtam az élményeit és ismereteit: csak reá kellett pillantanom, és behunynom a szememet. Tudtam, hogy a két községet összekötő utat meggy- és cseresznyefák sora határolja. Megidézvén azt az útszalagot: a tudatommal elindultam K. falva felé. (A szellemi fejlődésem ekkor váltott először magasabb fokú minőségbe.) Betértem a hetven házból álló faluba, és megcsodáltam a község centrumában emeltetett, üdén magasodó kápolnácskát. Kecses, karcsú épület. S a kápolnán túl szűk utcácska vezetett ama portáig, ahol keresztanyám lakott, s ahol valósággal telített, materiális életét, rendezett napjait élte. Ott, azon a másik településen mit sem tudtak a rezervátumokról. Éltek. És szerettek. Határvonalak, ok- tondi kikötések nélkül léteztek. Nem emeltek vesztegházakat a testnek és a szellemnek. Koldusok, kéregető férfiak jöttek hozzánk, akiknek ez volt a mesterségük. Lehettek volna üstfoltozók, tetőfedők, vagy bányászok. De az utak, a messzeségek elszólították őket. Községről községre haladtak. Sehol sem tartózkodtak túlzottan sokáig. És mégis. Boldogok, derűsek voltak. Tartoztak valahová, amit nem ildomos néven nevezni. Egyre több időt töltöttem meditá- ciós állapotban. S a meditációkon tűi egyre többet tudtam meg földi ember számára nem könnyen elérhető területekről. Ismeretlen dimenziókon suhanhattam, Naprendszer-örvényeken jutottam át. Félhomályban vagy teljes sötétségben. És az univerzumból apróbb-nagyobb fényforrások közelítettek felém. Kard-ívű fénysávok közelítettek... Pontosabban: én magam zuhantam az űrfolyosókon ... Eközben, mintha a szellemem megkettőződött volna... S úgy maradtak mögöttem el a fénycentrumok, bolygók - mint ahogyan az útszéli fák a haladó ember mögött elmaradnak... Mígnem egy újszerű, eddig nem tapasztalt, hatalmas horizont merült fel a térből ... Horizont. Látóhatár. Sohasem tudtam meg, hogy minek a látóhatára. Az óriási félkörív mögül homályos, körív, félvak fényforrás... S amint feléje zuhantam: a fény mind erősebbé vált, majd reflektorként felém fordult, és én zuhantam, zuhantam a mind fehérebb fénybe, amely nem volt vakító... Azóta tudom, hogy minden Út végén ott a kezdet! A végtelenség pedig nem más, mint a végességbe öntött újrakezdés állandósult lehetősége. A világban ezért nem vesznek el a dolgok. Csupán állandóan ala- kulnak-változnak! Na, és a fényközpont! A reád irányuló Fényforrás! Ő a mindent magába fogadás kútfője. Az átalakulás középpontja. Középpontja az' egyetemességnek. Egyszerre helyezkedik el a dimenziókon túl, túl az univerzumon, ugyanakkor magában az univerzumban! Dualizmusa emberi értelemmel felfoghatatlan. 6. Időmet töltve a szüleim portáján egyre többet foglalkoztam e körleten túli, elvont dolgokkal. Szüleim ösztönös cselekedetei szomorúságot okoztak. Arra gondoltam: — Lám, lám, ma ők még ilyenek! Ösztönösek! Mert csupán nemrég szakadtak el a természettől. Ellentmondásosak. Sokdimenziósok! És boldogtalanok. Mert az ellentmondásaik gyengítik őket. Ám, egy bizonyos fejlődési fokon túl az emberben, mint élőlényben — törvényszerűen — megszűnnek majd az ösztönök harcai és inváziói: megszületik majd a tudatos, Egydimenziós Ember! Akinek majd nem kell tartaniafélnie önmagától. Sem pedig embertársaitól. Többé nem lesznek erőszakos cselekedetek. Háborúk. Megszállások. És nem lesznek ostoba kitöréskísérletek sem. A rezervátumon túl történő eseményekről általában már a történés pillanatában parapszichológiái úton értesültem. Utazásaim pedig a tökéletes mozdulatlanság szintjén történtek. Tudtam, hogy majd felesküszöm a világ dolgaira. De esküm éppen minőségétől függően, akár a szalmaláng, korán ellobban. Ami maradandóbb az eskütételnél: az értelem. A szellem és a tudat közös terméke... a tudás pedig mindig egyetemes, mert isteni eredetű... Isten pedig nem más, mint az egyetlen, univerzális gravitációkon túli világgravitáció... Befogad. És átalakít. Istenképem persze önnön „használatomra“ készült. S a szabadgondolkodáson alapul. 7. Múltak az évek. A bezártságom hónapjai testvérem születésével véget értek. Az utódlás kérdése a családban a sors jóvoltából végérvényesen meghatároztatott. És a rezervátum további fenntartása feleslegessé vált. Felszabadultam a szülői óvintézkedések alól. Bementem a házunk mélységes gyomrába. A polcról leemeltem anyám kézitükrét. Az arcom. Aztán atyámra pillantottam. Majd nagyapám fotográfiáját szemléltem meg. Sok-sok ábrázat következett. Arc- erdők. Arc-rengetegek. Azt kellett tudatosítanom, hogy ábrázatom nem helyezhető el ezekben az arcrengetegekben. Mint ahogyan nekem sem jut immár megfelelő hely ezekben a közösségekben. A rezervátumi esztendők. Az időleges elszakadásom az embemyájtól, lám, egy teljes életre megváltoztatott. Az evilági kapuk megkésve tárultak ki előttem. Tériszonyom volt. Utcán haladtomban szinte lebegtem. A magasságtól pedig iszonyodtam. A folyót védő gáton csupán kúszva mertem haladni. Egy emberéletnyi időre idegenné lettem. Mássá. Atyámék foggal-körömmel, növő szigorral és fenyítésekkel igyekeztek a materialista életbe visszatoloncol- ni. De interdependenciális képességem e regionális világ szintjén nem volt használható. Kínoztak. Nyugtalanítottak. Üldöztek. Másságom zavaró tényezőként hatott iskolaudvarokon és parasztportákon egyaránt. Életem görbületei ijesztően egyediek. Sorsomban csupán kevés pártfogóm, annál több pártütőm akadt. Közöttük éltem. De valamiképpen az emberiségen kívül. A ráció, a befolyásolhatatlan értelem, a világgravitáció „égboltja“ alatt. Az emberiség számára elvónt dolgok körletében ... (1991 november) (A rezervátum) NAGY ATILLA KRISTÓF Emlékek elhallgattatása Ha volna ennek a mondatnak értelme. Talán akkor. Talán mikor volna, ha. Ha. Hah! Ez volna akkor is. Éjjel volna, út, utazás, vagy csak mozgás utazás nélkül, öntudatlan vonszolódás a sötétben, talán nem is az úton, mellette a földeken, ha volnának földek, talán akkor, vagy keresztbe az úton, rajta, és észre se venném, ez volt, ez lett volna az út, amin át, ez pedig egy mondat, ez pedig értelem, milyen értelem?, agyról lehasadt öntudat, s a szégyen ereszkedik lágyan, paplanból kihulló pihe, szélcsendes idő, egy balkon, görbülő, indázó vasrács, rozsda pereg, közeledik a toll, ide, a mélybe, telik az emlékezet porzsákja. Kavargó porszemek, sugarakat láttató por, és porszemeket láttató sugár, ferde nyalábok, pászmák, gyümölcsök ezüsttálcán, elfolyó körték, fölöttük muslicák raja, parkettán árnyak, metszett ablaküveg elnyújtott ábrái, de most sötét, újra csak este, úszni beljebb a semmibe, magamba, úszni könnyedén, vas úszik így higany színén. Valamit mondtál, ha itt vagy, mondtál valamit, vagy nem valamit mondtál, de itt vagy, vagy nem vagy itt, és úgy; de hallottam, ne mondd, hogy nem vagy itt, mert akkor hogy mondanád, hogy bennem beszélsz, belőlem, ki, a számon, kibeszélsz egy mondat erejéig, egy erőtlen mondat erejéig, az értelem lehasad, szóról a jelentés, agyról az öntudat, a zsákba hull, felcsap a por, felfény- lik az emlék, rozsda szitál, aztán sötét megint, megint csak higany és vas, út, tél, nem látni az utat. Csillag- talan. Távolodik. Nem te vagy, aki nincs itt. Aki nem beszél. Nem a te tested, nem a te sebeid, nem a te eszméleted, nem is tudom, mit jelent az, hogy: nem. Nem állítom azt, hogy bármi valós lenne, nem állítom azt, hogy bármit is állítok, de tagadni se merném, és mi az, hogy valós?, marad a lenne, és a merném, de miért is lenne? Ha nincs a van, miért lenne a lenne, és mi az, hogy merném?, csillagok egy üstben, kimérném, kimerném valami tányérokba, vagy csak állnának sorban, és a tenyerükbe bele, abból innák, és én is innák, már mér’ ne innák?, marad a mernék, vagy az sem, csak a marad marad, egyrakásnyi maradás, valami mindig ott marad, nem lehet sose rendesen ezt a zsákot, a porból ott marad az alján, többször nem írom már le, hogy marad, se most már ez így marad. Hiába mondod, hogy nem beszélsz, vagy nem te, vagy nem vagy itt, és máshol mondod, hogy nem beszélsz, de hogyan tudsz beszéd nélkül ilyesmit mondani, ilyesmit vagy bármit, és hogy beszél egy emlék?, ebből a beszél szóból is kezd elegem lenni, elképzelem most, milyen az elegem, egy jól megtermett elegem, elég telt, amőbaszerű az elegem, kicsit olyan, mint a fene, a fészkes, miután mindent megevett, vagy máskor egészen más, és fészke sincs, mármint az elegemnek, ellentétben a fenével, hülyeségeket beszélek megint, helyetted, hogy addig se te beszélj, beszélj ki belőlem, vagy az az emlék, ami (aki), azt hiszem, te vagy, bár azt is akarom hinni, hogy nem te vagy, és különben sem vagy, nemcsak ott lent, mélyen, ahonnan kibeszélsz, mikor éppen nem én beszélek helyetted hülyeségeket, hanem máshol sem, sehol, és legkevésbé mikor kibeszélsz abból a porzsákból, belőlem, a lelkemből, de mi az, hogy lélek, valami kavarog, napfény ferde sávjai, por, rozsda, mi az, hogy lélek, mi az... i Tóthpál Gyula felvételei
