Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-31 / 5. szám

FELELEM A SZABADSÁGTÓL? A kommunizmus alkonyát ugyan­olyan pitoreszk jelenetek kísérik, akár egész történelmét: a puccs­kísértetek Moszkvában alkoholos mámorba merültek, mialatt prágai maradékaik új nevet keresnek a pártnak, hogy elkendőzzék a már számukra is riasztó kommunista ki­fejezést. Egésznapos tanakodás után végre megszületik a név, ám a „kommunizmus“ szó, legnagyobb csodálatunkra, továbbra is megma­rad. A csodálkozás nem helyénvaló: az új név régi kabátot jelöl, s tudtul adja, hogy a mi hazai, új típusú kommunistáinkról lefejthetetlen. Az életrevalóbb testvértörzs tagjai az ideológiát elhajítva, kapitalistákká váltak, s az égvilágon mindennel kereskednek, azzal a csöndes örömmel, hogy a múlt rossz álmát a jövó aranykora váltja fel. A dicken­si tolvajok nem a történelmi félho­mályból sündörögtek elő, ahogyan negyven éven keresztül az ideológia festegette őket: újból csak ők állnak ott, a jól ismert, régi kommunista ideológia vezérei a kezdődő kapita­lizmus pultjai mögött. Prágába ismét beszökött az ab­szurditás, és olyan képet vág, mint­ha nem lenne rég honos errefelé: az utcai árus pultján ugymás mellett hever a pornográf brozsúra és a francia szakácskönyv társaságá­ban Szolzsenyicin Gulagja. Az egész huszadik század, a szétfosz- lott remények, álmok, ízek és bűnté­nyek egész hiperbolája egyetlen asztalon. A polgár érdektelenül ha­lad el az abszurd kép mellett. Nem érdeklik az ételek, a bűntények, sem a pucér nők. Az érdekli, mi van előtte. Megy, maga elé meredve, leszegett fejjel: a jövőjét látja és a félelmét. Európát a szabadság kísértete járja be. Gyere hozzám, majd én meggyó- gyítlak, kiabál a polgárra az amerikai vallási uzsorás a prágai sportcsar­nokban, s veri ki a rokkantak kezé­ből a mankót. Meggyógyítlak én, ordít a cseh baljobbos szélsőséges, gyere velem, hajítsuk a kormányt a Moldvába, a vietnamiakat zavarjuk haza Vietnamba, s majd meggyó­gyulunk. Minden gondot megold a magas szárú cipő, óbégatja az ifjúság kopasz istene, egy szál gitár­ral, s a kaliforniai hippik idejéből elötébláboló bajszos filozófus a bal­oldali totalitások vonzó mágiáját élesztgeti. Az isten tudja, milyen szekta papjai, az ördög tudja, isten melyik arcának hívői, fiatal, nyári ruhába öltözött, hiszékeny lányokat locsolgatnak a kamerák tekintete előtt, valamiféle kádakban. A szent szertartás nevében. A ruha a fiatal lánytestekre tapad. Jogod van a te hitedre, szabad polgár! A polgár azonban fittyet hány az egészre, nem néz se jobbra, se balra, nem bámulja a hitét; a saját félelmére mered, s lassacskán rádöbben, hogy elvesztette a háborút. A hosz- szú, vértelen, nem túl véres, de annál pusztítóbb háborút. A háborút egy utópiával, amelyben az utópia győzött, megverve és megzabálva őt, majd eltelve győzelmével, egy­szeriben, áruló módon bekrepált. A polgár egyedül maradt. Az általam rajzolt tárcaszerű le­írás nem zsánerkép, nem is össz­kép. Bárki mondhatja: sokkal tisz­tábban látja a jelenséget maga, a mások magyarázata nélkül. Nemrég a kertemben ültem, szomszédok tár­saságában, akik szabadon taglalták a cigánykérdést. Megoldását első­sorban a rend, az erős kéz, az igazi börtönök bevezetésében látták. Gondoljuk csak végig a dolgot, mondtam a szomszédaimnak: ha elegen lesznek hozzá, ha elég szor­galmasan szervezkednek, sok szim­patizánst szereznek, előfordulhat, hogy hangjuk elér akár a parlamen­tig, elképzelhető, hogy a parlament megszavazza a végső megoldásról szóló törvényt. Mi lenne az a végső megoldás? kérdezték reménykedve szomszédaim. Kiirtani őket, mond­tam. Lehet, hogy a maguk parla­mentje megszavazna egy ilyen tör­vényt. A cigány családokat valami­' Karéi Steigerwald (1945) cseh drámaíró. írása a Pfítomnost című hetilap 1991. novemberi, 11. számában jelent meg. lyen idézéssel a járási futballstadio- nokba gyűjtenék, ábécé vagy életkor szerint, s hátul, az irodák mögötti placcon, sörétespuskával lödöznék őket agyon. Vagy önkéntesek lövöl­döznének, vagy hivatásosak, te­szem azt, katonák. Lehet, hogy megbíznák a feladattal a cigányok egy-egy kiérdemesült ellenségét is. Ha szerencsések, akár magukat is... Nyugodtan beszéltem. A faji és a nemzetiségi kérdést népirtás nél­kül nem lehet véglegesen megolda­ni. Hallgasson, mondták a szomszé­dok, aztán sokáig némán ültek. Néz­tem őket, hogyan bizsereg fejükben a félelem. A félelem attól, ami a fe­jükben van, attól, amit én csupán levezettem, amire nekik nem volt bátorságuk gondolni. A félelem, at­tól, hogy mi lenne, ha... hogy meg­történhet a dolog. Hogy nem akadna senki, aki nemet mondana, senki, se fölöttük, se rajtuk kívül. Csak a mi hangunk, az ismeretlen és egyszerű milliók hangja... hogy megtehetnék, ha akarnák. Hogy a demokrácia is elpusztíthatja önmagát, ha úgy akar­ja. A „ha úgy akarja“ kifejezés ma­gánya. A felelősség magánya. A fé­lelem magánya. A szabadságtól va­ló félelemé. A kommunista hittan, a gőzgép feltalálásának ez a groteszk követ­kezménye, amely valamiféle gépe­sített zenekarnak tekinti a világot - itt leütsz egy hangot, ott felcsendül a helyes dallam -, ez az idióta esz­me egy fontos és isteni biztonság- gérzetet adott a népnek: a világ így és így van elrendezve, amihez ne­ked, egyszerű polgárnak semmi kö­zöd, amiért semmilyen felelősség nem terhel. A kommunista nép most keservesen tanulhatja, hogy ez nem igaz, hogy csak a bizonytalanság létezik, s milyen paradox (!), a hozzá társuló felelősség. A biztonság, a fe­lelőtlenség édestestvére, elhagyott bennünket, s első, bizonytalan lépé­seinket árgus szemekkel figyelik a biztonság új exportőrei, az átlátszó nézetek átlátszó megoldásainak, az igénytelen, de világos magyaráza­toknak a szállítói. Az új szállítók már új ruhát viselnek, hajtókáikról le­szedték a vörös csillagot. Nemcsak a biztonság szállítói azonban ők, de jelenlegi nyomorúságunk felelősei­nek a megmutatói is. A felelősöket ismerjük, mindig is ők azok, a többi­ek, a mások, magyarázzák nekünk a szállítók és megmutatók, jóllehet sosem olvasták Sartre-ot. A pokol, mondta nekik ez a tévelygő egzisz­tencialista, az mindig a mások müve. Egy orosz mondás szerint a me­zítlábas gyerekek mindig kinevetik a mezítlábas papákat. Nagyon szép mondás. Arról szól, hogy a papa, mrnt minden áldott nap, berúg, és elalszik valahol a szalmában; csak a bepiszkított, koszos lába lóg ki belőle. A gyerekek minden nap kine­vetik, míg csak a papa fel nem ébred, s jól el nem veri őket. A gye­rekeknek azonban ugyanolyan pisz­kos és koszos a lábuk, s ha felnő­nek, ők is berúgnak, s ugyanúgy elalszanak a szalmában ők' is, s ugyanúgy eltángálják az időköz­ben született gyermekeiket. A mon­dás elárulja, mi köti össze a papákat a gyerekekkel s mi választja el őket egymástól. Összeköti őket a nyomor és a piszok, és elválasztja őket a fé­lelem. Talán megfelelőbb hasonlatot is találhattam volna, de talán ez is megfelel, hogy illusztráljam: Közép- Kelet-Európában piszkosak a lábak. Közép-Kelet-Európa mezítlábas, s az elkövetők, mint ismeretes, min­dig ók, a mások, azok a többiek. Mindig a mások lába. A történet tanulsága is világos: a mezítlábasok és piszkos lábúak serege a cipőt viselők szórakozása mellett püföli egymást, s mindig későn jut el a fel­ismerésig: a félelmet, sajnos, nem altatja el a vér, s a cipőt nem pofo­nokból varrják. A mi Európánkat, mint említettem, a szabadság kísértete járja be, s fel­zabálja tanácstalan gyermekeit. Az üresség kozmikus tere, amely min­dig veszélyezteti a szabad lelket,. megtelik a szolgaság aranykora utá­ni sóvárgással. A megaláztatás, amelyet mindenki átél, aki a szolga­ságot ismeri, nem csak az elnyomók ellen fordul, de azok ellen is, akiket megaláztak. S a megaláztatástól sajgó sebekre gyógyító, hazug, na­cionalista kötszer kerül. Horvátor­szágban, Szerbiában, Lengyel- országban, nálunk, mindenütt. Már tekerednek a kötszer-szalagok. A népek ismét a pótolhatatlannak hitt nemzeti identitásba és specifiku­mokba révednek. A specifikum azonban lehet a saját korlátoltsá­gunk, az identitás a saját butasá­gunk, amely különbözik a külföld butaságától. Félelmük okozóját is­mét a környezetükben keresik; az első, legközelebbi szomszédnál, le­gyen az lengyel, orosz, magyar vagy zsidó. S mint mindig is, Közép-Euró- pa, a történelem eme abszurdisz- tánja tájain, ismét magányos lelkek készülnek bolyongani, félreismert és félreértett lelkek, a honi közössé­gekből elűzöttek. Számunkra a nemzet a legnagyobb érték, mondjuk. Az önmagából, a lényegé­ből adódó, kétségbevonhatatlan ér­ték, míg ellenben a szabadság egy fáradságos, véget nem érő erőfeszí­tés az általános emberi értékek kö­zötti keresgélésben. A mennyekbe azonban, kiáltjuk, mindig a.nemze­tek emelkednek, sosem a polgárok. Európába akarunk jutni, holott rég oda tartozunk, abba az Európába, amely a szabadság szinonimája. Amelytől rettegünk. ,,A világ a mi számunkra", írta húsz évvel ezelőtt Jan Grossman, „mindig a haza el­lentétét jelenti. A világ nekünk csak arra való, hogy kifessék, hogyan kellene visszahúzódnunk belőle. A világ az, amit a jobbágy lát, amikor megrendültén kapja le süvegét az úri hintó előtt, ám alig tűnik el a hintó a láthatáron, fenyegetően megrázza a fütykösét, fejébe csapja a sipkáját, s az első kocsmába siet, hogy ki­eressze a gőzt egy dalocska mellett. A világ az, amit a paraszt lát, aki bekukucskál a várablakon, hogy meglesse, hogyan él az úri nép: a zongoránál ülő hölgyike előtt fran­cia könyvek, bálozni Bécsbe jár, svájci sziklákon szökdell, itt is, ott is otthonos. Pedig Európa nem külföld. Az európaiság nem pusztán ügyes ex­port kérdése. Az európaiságot az az intenzitás jelenti, amellyel tapaszta­lataimat (amelyeket talán a legki­sebb térben és a legrövidebb időn belül, Itt és most szereztem) az álta­lános emberi és meghatározó ta­pasztalatokká bóvithetem. Kérdése­ket feltenni, s nem csupán elfogadni őket, ez a nyitja mindennek. “ Azért mondom ezt, meri a kultú­ráról beszélek, annak hatalmáról és erejéről. Általános hiedelem, hogy a kultúrának mérhetetlen emberi és gyógyító hatása van. Megfosztja az embert a magánytól és a félelemtől. Hogy átlépi az elhagyott lelkek és az elhagyott nemzetek határait. Hogy borogatást rak a fájó magányokra és sajgó félelmekre. Hogy a kultúra a szabadság reinkarnációja, amely után annyira vágyunk. De nézzünk csak körül: hol zeng a művészet szabad hangja? Ki kiált­ja el magát, mint Gogol szerette volna, s mondja határozott hangon: erre, előre! Ki adja meg az irányt? A régi, szabadság nélküli világban a művészetnek erős volt a hangja, és kiállt a szabadság mellett. Most megkapta, és nem hallani a hangját. Hallgat, mert haldoklik? Tévedés. Haldoklik, mert hallgat. S ha beszél, csakis önmagáról, a saját kínjai­ról. Mintha félne a korától. Lehet, hogy a huszadik század olcsón, utó­pisztikusán megalkotott művészete nem tud világos válaszokat adni ko­ra kérdéseire, mintha nem értené az újat. Mintha nem lenne tisztában feladatával, értelmével, mintha nem tudná megemészteni a nagy utópiá­kat a legvéresebb század fényében. Mindaddig azonban Szolzsenyi­cin keserű feledésbe merül a por­nográf folyóiratok tompa és agresz- szív környezetében, az utcai árus pultján, mintha az a meztelen ag­resszió a halottak millióit akarná visszaebrudalni a maga halott, szi­bériai világába, hogy mi, élők, a por­nográfia barátai, nyugodtan ebédel­hessünk a francia szakácskönyv re­ceptjei szerint. Gogol azt mondta rólunk, hogy a házunk fölé ez van írva: Londoni és párizsi idegenek. Kövesdi Károly fordítása l/l r\fi földi helytartói Friedrich Nietzsche idő előtt megöl­te az Istent. Az Isten hajlandó megölet­ni magát, de csak abban az esetben, ha lehetősége van halottaiból feltámadni. Ebben a termékenység régi mítoszai megegyeznek a kereszténységgel. Nietzsche Marxszal, Durkheimmel, Le­ninnel, WelIsszel, Shaw-val és a többi racionalistával együtt arra a megállapí­tásra jutott, hogy az Isten a gyenge elmék szüleménye; létezése bizonyít­hatatlan, ám sok függ attól, mit értünk létezés alatt. Ha az ember szükségét érzi valaminek, ami megnyugtatja, ak­kor az Isten szükségessége az ember szempontjából nézve kellőképpen megindokolja a létezését, és megfelel a gyakorlati szempontoknak is. A szekularizáció és a militáns ateiz­mus a múlt századba nyúlik vissza. nagy műveltségű filozófus. XXIII. János Pápa kezdeményezésére vett részt 1962- ben a II. vatikáni zsinaton, hogy segítsen az egyház modernizálásában. Ez az „ag- giornamento" új szabadságot kínált a hí­vőknek. A pokol nemléte is körvonalazó­dott, s a nők nemcsak mint gyerekek kihordására szolgáló lények jöttek volna számításba. Sót, távoli lehetőségként a papi nőtlenség felszámolása is felvető­dött, és az is, hogy a nők is teljesíthesse­nek papi hivatást. VI. Pál azonban ismét megerősítette a régi doktrínákat, s ezzel keresztülhúzta a világ katolikusainak vá­rakozását. Amikor Wojtyla felvette a Pál nevet, figyelmeztette a világ katolikusait, hogy nem hajlandó kompromisszumra, mely lehetővé tenné a vallástól és az egyháztól való elfordulást. Arisztotelész azt mondta, hogy az emberi nem a fáj­ót S •$ V. o-o (3 I A Szovjetunióban viszont csak nemrég számolták fel az istentagadó múzeu­mokat és a tudományos ateizmus tu­dományos fokozatait. A pravoszláv és görög katolikus egyházak a volt Szov­jetunióban életképesek, a világi alter­natívák pedig szégyenteljesnek, üres­nek és tartalmatlannak bizonyulnak. A szomszédos Lengyelországban az egyház elpusztíthatatlan vitalitása vált­ja ki csodálatunkat. Nem véletlen, hogy éppen ebben az országban született és nevelkedett a világ lelki atyja. De csak most, a kelet-európai kommunizmus romjain érthető megválasztásának in­dokoltsága. AZ IMÁDSÁG ÉS A CSODAKERESÉS Karol Wojtyla a 263 római pápa, 1522 óta az első nem olasz nemzetiségű, 1866 óta a legfiatalabb s a pápaság történeté­ben az egyetlen, aki Kelet-Európa szláv közösségéből származik. II. János Pál olyan ország szülötte, ahol a lakosság 95 százaléka katolikus. A hitet rendszerint az üldöztetések erősítették, s lényege- a szabad akarat, a választás joga - nem különíthető el az üldözöttek politikai törek­véseitől. A Szolidaritás mozgalma a kato­likus vallásnak köszönhetően bontakozott ki. Lech Walesa buzgó katolikus. Amikor Lengyelországban nem kommunista kor­mányt választottak, Tadeusz Mazowiecki- abban az időben egy katolikus lap kiadója - lett a miniszterelnök. II. János Pál aktívan nem vett részt a lengyelorszá­gi változásokban, de példájával és nem­zetközi tekintélyével a változások hátteré­ben állt. Jézus Krisztus világosan kifejtette ál­láspontját, amikor azt mondta: nem sza­bad, hogy a vallásnak köze legyen a poli­tikához. Nem csatlakozott azokhoz a ra­jongókhoz, akik meg akarták dönteni Pa­lesztinában a római uralmat. Cézár az Cézár, az Isten pedig Isten, birodalmuk nem köthető össze. Viszont Krisztus olyan országban élt, ahol gyarmati hata­lom uralkodott, s amelyet csak az adó és a polgári rend érdekelt. A másokat szol­gáló hatalom eltüntette a politika és a val­lás közti különbséget, mivel mindkettő törvényekben szabja meg, hogyan visel­kedjenek az emberek. Ezért látjuk néha úgy, hogy a különféle egyházak vezető személyiségei alá vannak rendelve a vilá­gi törvényeknek. Az egyszerű emberek, akiknek szükségük van a vallásra, csaló­dottak, úgy érzik, indokolatlanul avatkoz­nak bele jogaikba. Az egyházi méltóságok nemritkán kénytelenek végigutazni a kon­tinenseket, hogy megoldják a konfliktus­helyzeteket. II. János Pál rendkívüli egyéniség, fenntartásra hivatott - saz egyházi méltó­ságok magukévá tették ezt a gondolatot. A világi hatalom által jóváhagyott plakátok azt tanácsolják, hogy a szexnél használ­junk óvszereket. Az egyház semmit sem tanácsol, mert már mindent elmondott. Ami a poklot illeti, Wojtyla bebizonyította létezését. A dogmatikus kommunizmus felbom­lásával talán fokozódik a dogmák elutasí­tása is. Ha az érsekektől, pápáktól, ajatol- lah-któl azt várjuk, hogy kitöltik azt az űrt, amit a világi hatalmasságok hagytak ma­guk után, alighanem tévedünk. AZ EMBERISÉG MEGÚJHODÁSÁT VÁRVA II. János Pál minden nehézség ellené­re is képes lebilincselni a híveket. 1990 végéig 200 millióan hallgatták meg miséit a templomokban, a stadionokban. Érde­kes megfigyelni, miképpen fordulnak felé­je a hívők. A legfőbb lelkipásztoruknak tekintik, de egyúttal készek ellenállni a pápa konzervativizmusának. A katolicizmus Fekete-Afrikában és Latin-Amerikában is tért hódított, 1950- ben 25 millióan, 1990-ben már 125 millió­an voltak. A gazdaságilag fejlett orszá­gokban azonban a katolicizmus hanyatló­ban van. Az Amerikai Egyesült Államok­ban csökkent a templomjárók száma. Ez annak a következménye, hogy a pápa nem hajlandó olyan kérdésekkel foglal­kozni, mint például a születésszabályo­zás, a homoszexualitás, a válás és hogy a nők is teljesíthessenek papi hivatást. Nagy-Britanniában az 1991 márciusi sta­tisztika szerint az utóbbi 10 év alatt félmil­lióval kevesebben járnak a vasárnapi szentmisére. A katolikus egyház híveinek 14 százalékát, az anglikán 9 százalékát veszítette el; a baptisták száma nem csökkent, s az evangélikus egyházak fel­lendülőben vannak. Ez utóbbi keresztény mozgalom misz- szionáriusai többnyire amerikaiak, jelen­tős összegekkel támogatják őket, s oda is eljutnak, ahol korábban ez elképzelhetet­len lett volna, például a Rio Grandetól (az USA és Mexikó határa) délre. Ezek a har­cias fundamentalisták Nyugaton főképp a televízióból ismertek. Némelyikük in­kább a Mammont részesíti előnyben az Istennel szemben. A ma már 73 éves Billy Graham méltóságos alakja a rendíthetet­len, hithú baptista felekezetet képviseli. Fellépései rendkívüliek, de nem hivalko- dóak. Az emberiség megújhodásáért kiál­tó szavának szilárd bibliai alapja van. Jobban ismeri a Bibliát, mint a követői. Mindenfajta fundamentalizmus rossz, de a keresztények számára nem kötelező. Az iszlámmal más a helyzet. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom