Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-17 / 3. szám

rtelen szakadt le az

z egymás mögött, > feher hegycsúcsok Itak az alacsony fel- be#özután. szinte k az erősödő sötétA turistaszálló szo- ek síelőkkel, s a tá- tsoportok verődtek

igyek között!“ ge így hirdette ezt ’ ötlet, ha nem is volt.

hetett kihagyni, ek. A szálló egészen

A hallban magasra csapott a jókedv. A lány már negyedszer maradt egyedül, amikor a férfi odalépett hozzá, meghajolt, táncra kérte. Hamarosan ott forogtak a többi jókedvű ember között.- Maga is pozsonyi? - kérdezte tánc közben a lány.-- Igen - felelte a férfi. S most ő kérdezett: — Kivel van itt?-Bátyámmal és a feleségével. Fiatal házasok. És maga?- Egyedül.

A tánc véget ért. A lány meghívta a férfit asztalukhoz. Négyesben beszélgettek, szórakoztak tovább.

Éjfél felé járt. A társaságok egyre hangosabbak lettek, a levegő izzott, s az enyhekék fényben, a borgőzben és a cigaZ PÁL

ólt. A hangulatlám- ó párok keringtek, nére.

t síruhás férfi állott, :q^kat nézte. Aztán rembe, leült az egyik art rendelt, álnál hárman ültek:

: egyik nő a felesége, t lehetett a férfinak, las kezét szorongat- lltak és elvegyültek 1.

maradt az asztalnál, jgyszínű ruhája kitü- friss barna arcával, e a lányt. Megérezte, m.

mindent elmondott te. Hogy ők ketten is majdnem szomor- , mulató ember köresik?

rettafüstben a farsangi éjszaka meleg és szép izgalma remegett. Szerpentinszalagok tekerődztek a párok közé, s a nők hajában kék, sárga, piros papírpikkelyek tarkállottak.

Ebben a szép és boldog éjszakában a leány és a férfi ügy érezte, hogy megtalálták egymást. Hullámozva, szinte úszva lejtettek a teremben.

Aztán odasétáltak az ablakhoz. Félrehúzták a függönyt és megálltak az ablakmélyedésben.-És meddig van a minisztériumban, Éva? - kérdezte a férfi.- Nyolctól négyig - felelte a lány, és elmerengett.- Felhívhatom telefonon?

A lány alig észrevehetően megremegett és elkerülte a férfi tekintetét.- Nem, inkább ne. A főnököm nagyon szigorú. Sőt, ígérje meg, hogy nem hív föl.- Megígérem.- Ellenben én, ha akarja, felhívom. Az iskolában lehet?

A férfi a függöny szélével bíbelődött.-Lehet. De talán mégse. Az igazgató nem szereti, ha magánügyben telefonálgatunk.

Villogott, zsongott a terem. A hangulat több volt, szebb volt, mint amikor csak mulat az ember. Kezük félénken kereste egymást a függöny mögött.- De azért - mondta a férfi és közben elhallgatott, mintha belesült volna -, ha akarja, láthatjuk egymást Pozsonyban. Megvárhatom a minisztérium előtt?- Ne, ne várjon ott. Tudja, a kollégák miatt. Inkább máshol találkozzunk.- Hol és mikor?- Még nem tudom. Majd írok magának. De most meséljen: szereti a tanári pályát?

A férfi eltűnődött.

Hallgattak. Kinéztek az ablakon. Kint tiszta volt az ég. A fehér hegycsúcsok fölé fölúszott a telihold, és ezüsttel hintette be a tájat. A völgyből a kis falu ablaksorai pislogtak feléjük, elveszően, gyáván, mint ahogy az ember szeme néz arra, ami messze van, ami elérhetetlen, s ami ráadásul még szép is.- Gyönyörű - sóhajtott a lány.- Szép - tette hozzá a férfi. - Olyan jó magával együtt lenni, Éva.

Nézték a hold ezüstjében fürdő havas éjszakát. Hátuk mögött zene, jókedv, hangulatos fény, enyhe mámor kavargott. Előttük végtelen nyugalomban pihent a téli táj. Az ablak hideget lehelt feléjük, s egyszerre, mintha kezdtek volna kijózanodni.

Tanárember - mondta magában a lány -, nem hozzám való. Miért hazudtam neki? Elhitettem vele, hogy a minisztériumban dolgozok. Miért?

Gépírónő - sóhajtotta befelé a férfi. - Mit akarok vele? Ha tudná, hogy hétfőn felveszem'a munkaruhát? Miért hazudtam neki?

Megfordultak és beálltak a táncolok közé. Valaki feldobott egy maroknyi színes papírt, s a. kis pikkelyek belepték a lány haját. Az egyik sarokból piros szerpentinszalag repült feléjük, beléjük akadt, s ahogy forogtak, köréjük tekerő- zött.

Mindez olyan szép, boldogító, mámoros volt, és olyan kegyetlenül hazug, hogy nem tudtak örülni neki.

Tudták, hogy a színes szalag szétszakad, a papír pikkelyek leperegnek róluk, a lámpák fénye nemsokára kialszik, elmúlik az éjszaka, és kegyetlenül kivilágosodik.

KULCSÁR FERENC

Csapongások

Láz

Édes heve s fehér hava életednek, drága,

ÚGY ÉU, mintha mindig ö követne.

harma tozik-esedezik arcomra: világra.

s úgy írj, mintha ö fogná kezed. O

•

a szemed és ő a szavad. Őáltala:

beszédében dőlnek le a falak.

Életed itala részegít,

övé e délután, melv verset ír.

káprázat élnem s írnom itt,

s te rovod hűen szavát, hogy

e földön, melynek arannyá

épülj, mint városok, s zúgjon

szülte a méhe mézedet:

lombod, a láz. És zúgjon tengered,

vallója, boldog, én legyek.

simítsd rá tenyered, arca szépség,

0

áramol tűzön, világokon át, nézd a haját, hús homlokát,

Madaram, madaram,

olvasd törékeny életét! Olyan ő,

istengyümölcse-édes,

mint versed, melyet ihlet: kristályt

énekelgetsz, szálldogálsz:

csiszol és ércet éget, s magához

szárnyad fekete-fényes.

von, mert ő a fényed. így növeszt,

0

és így növeszti magát: ÚGY ÍRJ, mintha mindig hallanád szavát.

Mielőtt lettem: lettél.

Egy

Szerettelek, hisz szerettél. Kerestük egymást, fel-le szálltunk. Egy a beszédünk: nincs halálunk.

És...

Veled egy és tőled részeg

... és megtörölközöl.

a semmi és a minden,

Törölköződ a tengerről álmodik,

ó, égess magaddá,

s rólad én... Ki old el

aki vagy s ki nincsen.

tőled engem? És ki old meg

Veled egy és tőled örök

engem? És kicsoda téged, kérdem. Ki old meg minket,

az arcom és az Isten,

kicsoda old fel, szépem?

ó, égess magaddá, aki vagy s ki nincsen.

Bepecsételés

Vallomás

Elvett tőlem az Úr: láthatatlanul. És halhatatlanul. És múlhatatlanul.

Úgy gondoltam, kezed, szemed olyan,

Sírj

mit elgondolhatok boldogan,

Sírj. Úgy, mintha béke lenne.

szabadon, mint Isten s csillagok.

eredendő, tiszta nyugalom. Sírj:

Úgy gondoltam, kezed, szemed vagyok.

harmatban fűszál, esőben fűzfa,

Úgy gondoltam, te is úgy leszel,

sírhalom. Leragadt szemmel:

sírj könnytől gazdagon. Minden,

mint a többi dolgok.

mi holt s ami él, minden véled

verőfényben fürdő,

árad. Add vissza a tenger sírásának

múlhatatlan s boldog.

tűzben ragyogó pupilládat.

így voltunk mi is: , miből fakad fel, csak azt éreztük, izélyes, hogy ma- (mintegy légköre minél messzebbre

hasonló bűzt sem linni sem tudtam, lyesmi a földön, yvgyár működött k (a Szántó utcá- igától is elégszer le hol volt az eny- íes?! Talán valami lik ott - tűnődtem ccj^el markoltam y ezentúl a nyeltemmel éreztem íjta gázzal kísérle- :sett már a győze- ;kről; most, hogy in feladták a hadiin bevetnek ilyesdt, másfelé terelte a riadót fújták le ozzá, nemsokára Másnap követtem gnagyobb otromött légiriadót fúj- ;int ki kellett vo- ikbe. Nem is tu- ztak a munkások a katonák is napkön kuporogtak, énferegtünk tehát alatt, ugyanott. ) beteltünk a dög- 1 távoli volt most csak álmunkban mert a heringra- tszik, más irányt molt mindenfelé, erészkedtünk. Én nagammal kicsel- tívül, a betonútig. érteties menet vo- c, az út egész be- teljes szélességé- öregek, fiatalok éffrimerülten, ha- ek, egyforma fe- ruhában, holland éppen mezítláb),

kétoldalt álmos, de szuronyos népfelkelőkkel. Hiszen nem lett volna ez számunkra szokatlan látvány, megéltünk mi már effélét. Lengyel- országban, télen, négy teljes napig lovagoltunk egy ilyen kísértetmenet után, úgyhogy csaknem belebetegedtünk a szánalomba, felháborodásba. Most persze meleg tavasz járt, ezek közül - legalábbis a szemünk láttára - senki sem hullt el, de menetük csak annál megrendítőbb volt.

Mert ezek viszont megszólítottak.- Né, magyarok! - hangzott fel valahonnét a sorból egy meglepett, szinte örvendező hang, s máris odatódultak, máris körülvettek minket, nem hajtva a népfelkelőkre, legalább tízen-tizenöten.- Kicsodák maguk, hova valók- tudakolták cseppet sem elfogódot- tan, sőt némi fölénnyel.- Hadapródiskolások; vásárhelyi kadétok.

Egy kissé kedvüket szegte, de azért mind szorosabban, tömörebben álltak körül.- Hát maguk kicsodák?- Deportáltak vagyunk mi, kérem, Kassáról. Hatvanból hoztak el minket az őszön.

Nem emlékszem, miről beszélgettünk, milyen szavakat váltottunk még akkor (túlságosan jelentősek aligha lehettek), de ami a következő pillanatban történt, arra már holtomig visszaemlékszem.

Ott álltunk, ketten vagy hárman, fess katonácskák, mind szorosabb és- minek tagadnám? - egyre bűzösebb embergyűrűbe fogva; ott disku- ráltunk, cigarettáztunk kissé már meg is rettenve tolakodásuktól, de azért eléggé fesztelenül. Én még csak a tizenhatodik évemet töltöttem akkor, ám a dohányzásra már régen rászoktam; szívtam biz én, ha volt mit; szerettem elnézni a füstjét; soha ki nem esett a bagó a számból. Most éppen végére jutottam cigarettámnak, a csikkjét tehát - nehogy valakit eltaláljon közülük - magas, óvatos ívben messzire elhajítottam.

S ők abban a szempillantásban rávetődtek a csikkre.

Rugalmas, elszánt mozdulattal vetették maguk a guruló szivarvég után; szebbnél szebb robinzonádo- kat produkáltak, mint valami futballkapusok, ami annál váratlanabb volt, mert az imént még jártányi erőt sem lehetett róluk feltételezni. Egyetlen szempillantás alatt ott birkóztak, hemperegtek, marakodtak mindnyájan a földön; mindnyájan, kivétel nélkül; igazán restellem a hasonlatot, de semmire sem emlékeztettek jobban, mint egy összedőlt rögbikupacra.

Engem első pillantásra szinte felháborított ez a látvány. Szóval emiatt vettek körül, ezért tolakodtak- örültek, ennek szólt egész érdeklődésük: a csikknek, nem pedig, mondjuk, a hazai szónak! De aztán felmértem lassan, milyen óriási ínség bírhat rá meglett (s valamikor bizonyára önérzetes) férfiakat efféle naiv dulakodásra, milyen hallatlan nélkülözés bújhat meg emögött, s bosszúságom helyét akkor már megint a szánalom foglalta el. Rosszul mondom, nem is a szánalom, hanem a megrendültség meg a szégyen. Hogy itt álltam köztük teljes öt percig, itt beszélgettem, cigarettáztam, de eszembe sem jutott megkínálni őket, holott minden jól nevelt ember legelőször is ezt tette volna. Még csak jól neveltnek sem kell ahhoz lenni, elég, ha valaki ember. Nem gondoltam no, nem tudtam, hogy dohányosok; amilyen kísérteties soványak voltak, meg sem fordult a fejemben, hogy talán ők is kívánják a füstöt. Megszégyenülten tukmáltam rá a kárvallottakra egész doboz cigarettámat (miközben tisztán éreztem: ez bizony már semmit helyre nem üt), ilyen kegyet gyakoroltam éppen velük, amikor újabb szégyen ért engem. A díszes dobozban, amelyet engesztelésképpen, nagylelkűnek szánt, szerény mosollyal nyújtottam át, a dobozban, mondom, már csak egyetlen cigaretta lapult. Nem három, nem kettő - mindössze egy. És ők még ezért az egyetlenegyért is hálásak voltak.

Micsoda tébolya ez a pedantériának, uram isten, micsoda átka egy

népnek! Kiadja a főparancsnokság az utasítást, hogy a frontövezetet mindenütt ki kell üríteni, s akkor ők tényleg az utolsó szögig kiürítik, lelkiismeretesen elhordják azt is, ami fölösleges, ami csak terhűkre van. így hajtották végre negyvenöt telén- tavaszán a közelgő frontok miatt például a koncentrációs táborok kiürítését; így terelték össze rabjaikat mind szűkebb és szőkébb területre, teljesen esztelenül, mert hiszen felhasználni sem, élelmezni sem tudták már őket. Régóta recsegett-ropogott minden Németországban, mindenkin erőt vett már ott a világvég hideglelése, elszéledtek lassan a harcoló csapatok is, de az országutak még mindig eleven közlekedési akadályokkal: óriási tömegben fel-alá hajtott (s már alig vánszorgó) deportáltakkal voltak tele.

Egy ilyen útra kelt munkatáborral találkoztunk mi Bergenben akkor. Hosszan, rendetlenül, kínos lassúsággal vonult a menet az útmenti nyárfák alatt; tízezer lábon csoszogott, távolodott; kitartó lidércnyomásként lebegett még egy darabig a horizonton, s tűnt el végül látókörünkből, pontosan ott, ahol az a távoli füstoszlop lengett. És ahogy eltűnt, ahogy már csak a füst látszott azon a helyen, ahogy szegény nyomorultak mintegy belevesztek a füstbe, hát énbennem egyszerre különös vízió támadt. Különös vízió, rettentő balsejtelem: mintha csakugyan, szó szerint abba a távoli - de talán nem is olyan távoli - füstbe gyalogoltak volna bele. Mintha tényleg belőlük táplálkoznék a füst. Azért olyan fekete, azért olyan ocs- mányul, émelyítően büdös, azért juttatta eszünkbe mindjárt a poklot, mert csakugyan tűzön égő emberi testekből tör fel. Az elviselhetetlenül súlyos és terhes szag, ami az éjjel eljutott hozzánk, s fuldokló menekülési reflexet váltott ki zsigereinkben, akár a szúnyogokból a pipafüst: a hosszan és tömegesen égő emberhús bűze!

És ez szó szerint így volt. Mint később megtudtuk, nem kísérleti laboratórium, nem is mérges gázokat

gyártó vegyi üzem, hanem a régi és nevezetes koncentrációs tábor működött ott a füst irányában, ahol mi katonai távcsővel is csak holmi kerítéseket, barakktetőket tudtunk kivenni. Nyílt máglyán égették ott a halottakat, állandóan lobogó máglyán (egy sor hasábfa, egy sor halott) ; reggeltől estig, és estétől reggelig égették heteken át, s még így sem győzték elégetni mindet. Mert közben újabb meg újabb tömegeket tereltek oda a közelgő frontok elől, s azok ott mind éhen pusztultak - azokat szintén el kellett hamvasztani. Csakugyan állandó jelleggel égett ott valami: mi égtünk; esendő, bűzlő, rothadó emberhús égett.

A katonai tábornak, ahol mi laktunk, Bergen bei Celle volt a neve. A másik tábort, amely messziről (bár nem nagyon messziről) odarémlett, Bergen-Belsennek hívták. S én saját szememmel láttam annak a füstjét, noha nem éppen közelről, aminthogy szerencsére az ellenfüstöket is csak messziről láttam.

Mert voltak ott ellenfüstök, voltak bizony, nem lenne méltányos hallgatni rólak! Nagy, hamvas viharfelhőkként gomolyogtak itt is, amott is a kerek horizonton; milliók otthona, keze műve (és húsa) szállott az égre azokban is; jól tudtunk róluk, hiszen nevük is volt, mint manapság a forgószeleknek; úgy hívták őket: Essen, Köln, Dortmund, Hamburg, Düsseldorf, Münster. Távolról láttam csak ezeket az óriási füstoszlopokat, de aztán be is jártam nem egy vidéket, ahol azelőtt lengtek. Két irányban is végigutaztam például a Ruhron, egyszer vonaton, másszor teherautóval, de egyebet, mint téglát, nem láttam ott. Európa legnagyobb városi agglomerációja, legsűrűbben lakott iparvidéke egyetlen téglamező lett. Sosem felejtem: egy ízben valami hídon (vasúti felüljárón) állt meg a vonatunk, mert tilosat jelzett a „bicska“; jó negyedórát vesztegeltünk akkor tán Münster felett, s így bőséges alkalmunk volt szemügyre venni a várost. Téglasivatag, téglamező; tégla, és semmi egyéb! Nyirkos idő volt; szépen,

sötéten vöröslöttek a téglák; szépen, sötéten vöröslött az egész vidék; pontosan olyan benyomást tett, mint valamely évszázadok óta működő téglagyár eladhatatlan téglaraktára. Épp csak egy hajdani sugárút helyén hányták el ott keskeny sávban a romokat, épp csak ezen az arasznyi ösvényen lézengett még egy-egy vézna kísértet, amely nyilvánvalóan a föld alól járt fel. Ök voltak a pincelakók: az ártatlanokat pusztító német nép ártatlanul pusztuló maradéka.

A tűznek csak a vas, csak a tégla áll ellen; ahonnan elszáll a füst, ott legfeljebb tégla marad. Kérem, ne tekintsék költői túlzásnak, amit most leírok, vegyék egészen betű szerint: kétszer, két irányban is bejártam akkor a Ruhrt, tíz és száz kilométereket utaztam én ott, de az egész vidéken egyetlen lakható házat sem láttam. Egyet sem, véletlenül sem. Illetve hát, hogy ne hazudjam, egyetlen ép ház mégiscsak feltűnt egyszer a téglamezőn; nem tudom pontosan, Düsseldorfban-e, Essen- ben-e, de jól emlékszem még: anyagából és környezetéből pontosan meg tudtuk ítélni a rendeltetését. Vasból épült, üszkös fatörzsek, kiszáradt tómedrek között állt - nyilvánvalóan állatketrec volt. Egyetlen ház, a majomház maradt ott épen, valamely elnéptelenedett állatkert mélyén, más minden füstté vált, téglává omlott. Öntöttvas oszlopok, drótháló, bádogtető - jól, nagyon jól emlékszem még rá; úgy tartom számon, mint egy egészen képtelen eszme (tudniillik a kollektív bűnhődés) szimbólumát.

Füstök a lengyel síkságon, füstök a tenger felett; füstök a Dunántúlon, Bergenben, Poroszországban; hamvasán lengő vagy feketén gomolygó füstök; füstök, amelyek nyurga minaretekként, egyenest törnek az égre; mások, amelyeket egy bizonyos magasságban elkap, derékszögben megtör s vízszintesen sodor tovább a szél; az elfogadott meg a visszautasított áldozat füstjei; a téboly füstjei - hányféle füstöt nem láttunk mi egykor a füstbe ment Európában!