Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-05 / 23. szám
ilasárnap 1/ IEGNfAGYARÁZHATATLAN JELENSÉGEI _ (2) MÁGNESES SUGARAK Nincs varázslás, mondhatná valaki, és mondják is sokan. Csak véletlenek sorozatai vannak. Az oroszlánok akkor is feltűntek volna Salisbury utcáin, ha előtte nem ítélik el az öreg varázslót, Brooksra akkor is rázuhant volna a zászlórúd, ha soha nem csinál egyetlen fotót sem- ám mások úgy vélik, nem itt kell keresni a dolog nyitját. Hanem ... de lássuk előbb a következő történetet. Számtalan történetet ismerünk arról, hogy egyesek megmagyarázhatatlan módon eltűntek, nyomuk veszett. Az egyik ilyen eset nem is olyan régen történt. Nem a múlt századokban, amikor az efféle történetek az ördögökkel és kísértetekkel együtt napirenden voltak, a folklór részeként is. 1958-ról van szó, a huszadik század második feléről. Egy oregoni (USA) kisvárosban George Johnson és felesége, Emily kis kertes házban éltek. Mint a helyi baptista egyházközség istenfélő tagjai egy vasárnap délután piknikre hívták magukhoz a helyi lelkészt és másokat. Május volt, szikrázó napsütés, gyönyörű idő. Virágzó gyümölcsfák alatt terített asztalok, felnőttek és gyerekek, jó hangulat. Emily asszony a tizenkét éves kislányával bement a házba, hogy kávéval töltött termoszokat hozzanak a vendégeknek. Jöttek is vissza hamarosan, a kislány pár lépéssel anyja előtt. És ekkor... tízegynéhány vendég szeme láttára Emily asszony egyszercsak eltűnt. Mintha szétfolyt volna a levegőben. A harminchat éves asszonynak nyoma sem maradt- eltűntek a kezében levő termoszok is... Azok, akik alig 2-3 méterre álltak tőle ebben a pillanatban, sem tudtak mást mondani, csak azt, hogy Emily „ nem volt többé közöttük“, egyetlen másodperc alatt eltűnt. A kertet később átvizsgálták- nem volt ott semmilyen süllyesztő, pince, rejtekajtó, vagy bármi. Emily asszony tucatnyi szavahihető polgár és saját családja, valamint a lelkész jelenlétében tűnt el. És soha többé sem látta senki. Kihívták a rendőrséget, sőt a tűzoltókat is, hátha mégis a földbe süllyedt az asszony. A szakemberek mindent átkutattak. Később fel is ásták a kertet, a pázsitot az eltűnés pontjától számított 10 méteres körzetben- semmit sem találtak. A szerencsétlen férj kétségbeesésében jósokhoz fordult; az eseményről beszámolt a sajtó, a tévé. De Emily nem került elő. A jósok azt mondták; Emily átkerült egy másik dimenzióba, ahonnan nem tud visszajönni. A földsugárzással foglalkozó ra- diesztéziás mérések kimutatták, hogy Johnsonék kertjében, éppen az eltűnés pontján rendkívül erős mágneses sugárzás észlelhető - ezt mutatták a „varázsvesszős“ mérések is. De mindez már csak utólag történt, és nem magyarázott meg semmit. Emily Johnson 36 évesen, ereje teljében, jó egészségben egyszercsak mintegy „kiesett“ ebből a világból, itthagyva családját, gyermekeit — és nem tért vissza. KOPORSÓ A VÁLLON A negyedik eset megint kissé más. 1880-ban lord Dufferin, a párizsi brit nagykövet hazautazott szabadságra, és egy írországi barátja birtokán töltött néhány hetet. Egy éjszaka rendkívül nyugtalanul ébredt. Felkelt ágyából és az ablakhoz lépett. Odakünn a telihold fényénél a ház előtti pázsiton egy görnyedt alakot pillantott meg. Az illető bizonytalanul lépkedett, egy nagy terhet cipelt a vállán, amelynek alakja koporsóra emlékeztetett. Dufferin, bár nem ő volt a ház ura, nagyon ideges lett, kiszaladt a házból, a pázsitra lépett. „Hé, maga, mit cipel!?!“ - ri- vallt rá az idegenre. Amaz felemelte a fejét és a lord csaknem megijedt: egy összeaszott, ráncos, iszonyú arcot látott, szinte halálfejet. Ám a lord nem volt félős ember, mert másodszor is feltette ugyanazt a kérdést, mire az alak egyszerűen eltűnt az éjszakában. A lord reggel elmondta az esetet a házigazdának. Az sem értette a dolgot - a környéken nem ismertek ilyen külsejű idősebb férfit. Pontosan tíz évvel később, 1890-ben lord Dufferin Párizsban volt és a Grand Hotel felé tartott, ahol a diplomáciai karnak tartottak nemzetközi fogadást. A szálloda halijában ő és titkára a lifthez léptek, hogy felmenjenek a megfelelő emeletre. Lord Dufferin hirtelen visszahőkölt és hangosan, határozottan kijelentette: márpedig ő nem száll be ebbe a liftbe. Mindenki csodálkozott, mert hiszen addig már nemegyszer használta. De a lord látta a liftkezelőt: ugyanaz a ráncos arcú öreg volt, akivel tíz évvel korábban Írországban már találkozott. A lord és titkára a hallban maradtak, a lift elindult a többi vendéggel. A nagykövet a portáshoz ment, hogy megtudja, ki ez a különös férfi, a liftkezelő? Hirtelen szörnyű dörejjel lezuhant a lift - az ötödik emelet magasságában elszakadt a kábel, és az összes bennülő meq- halt. Ezt az esetet annak idején a Brit Metafizikai Társaság folyóirata is közölte. A vizsgálat szerint a szálloda személyzetében nem dolgozott ilyen idős ember, és lord Dufferinnek sohasem sikerült megállapítania, valójában ki volt az illető... Nos, ha az afrikai varázslókat nehéz is azzal gyanúsítani, hogy közük lehet egy másik dimenzióhoz, a két utóbbi esetben ennek már lehet szerepe. De még az sincs kizárva, hogy a varázslás mint olyan - együtt a jóslással is, például - csak úgy „működik“, hogy egy másik dimenzió van a dologban. Mi van, ha elképzeljük (mert egyelőre nem tehetünk többet), hogy akik jósolnak, azok nem a mi földi jövőnk egy szeletét látják, hanem egy kissé eltolt idősíkban az akkori jelent, ami majd a mi számunkra egy óra vagy egy év vagy tíz év múlva következik be? Emily Johnson eltűnése viszont már sokkal inkább ezt juttatja eszünkbe. A dimenziók, a más tulajdonságú terek talán „összeérnek“ időnként, bizonyos fizikai okokból (amelyek éppen úgy történhetnek itt, mint ott, vagy a kétféle térség fizikai kölcsönhatásának eredményeképpen), és akkor a kétféle terek mintegy összeütköznek, lokálisan és rövid időre egymásba tolódnak. Aki ezalatt e tér- és idő-„darabban“ tartózkodik, az akarata ellenére egyetlen szem- pillantás alatt átkerülhet abba a másikba, és talán nem is tud onnan visszajönni a miénkbe. Mert például a „terek összecsú- szása“ mesterségesen nem idézhető elő, csak afféle természeti jelenségként véletlenül történik olykor-olykor - vagy ha előidézhető, akkor van ott egy másik (?) civilizáció, amely ismeri és használja a módszert, de nem viszi azt túlzásba és csak ritkán, saját céljaira alkalmazza. így a mintegy véletlenül átkerült földi, mai emberek nem térhetnek ide vissza - egy másféle térben és időben kell élniök tovább. Kérdés, hogy ugyanazt a levegőkeveréket lélegzik-e be, ugyanolyan föld termeli az élelmiszereket, ugyanolyan-e a víz ott, a napsütés, a szelek, a talaj, vagyis az egész természetes környezet? Tehát létezik még egy Föld? És ha ezt elvileg elfogadjuk, el kell fogadnunk ennek az elméletnek a logikus folytatását is: hát miért csak egy Föld létezne...? Ha több más tulajdonságú tér létezik, akkor n-szá- mú tér is létezhet, sőt talán kell léteznie, mert ez természeti törvény, ilyen a világűr... Apropó, világűr: a dimenziók kiterjedhetnek az egész világűrre is! Lehet az úgy végtelen, hogy végtelen a benne létező terek mennyisége? Nem is szólva a benne folyamatosan létező, de egymással kapcsolatban nem álló időkről? (Nemere István írása az Ufómagazinból) minden 26 millió évben Talán a Nap ikertestvére okozza az egészet, amelyről még jóformán semmit sem tudunk, azonban tudósok feltevése szerint bizonyos időközökben megközelíti a Napot és meteoritesőt zúdít a naprendszerbe. Két amerikai kutató, Dávid Raup és John Sepkovski teljes bizonysággal állítják, hogy a Föld minden 26 millió évben a világűrből érkező katasztrófának van kitéve. Sokmillió meteorit bombázza, a napfényt eltakarják a por-, és gázfelhők, a földi élet óriási megrázkódtatásokon megy át, s közben állatok és növények többezer fajtája pusztul ki. A világűrből érkező, periódusokban bekövetkező katasztrófák elmélete nem újkeletű. Luis Alvarez No- bel-díjas fizikus (Walter fiával együtt) ugyancsak ezzel magyarázta, hogy 65 millió évvel ezelőtt titokzatos körülmények között kipusztultak a dinosaurusok, amelyek 140 millió évig a Föld abszolút urai voltak. Alvarez elméletét a krétakorszak végéről származó vékony agyagréteg elemzésére alapozta (ugyanis ekkor pusztultak ki a dinosaurusok), amelyek Olaszországból, Spanyolországból és Dániából származtak. Ugyanis ezekben a rétegekben ötször több a meteoritokban is fellelhető nemes fém mennyisége, így az irídium, platina, arany, ruténium, nikkel, kobalt és palládium. Ebből Alvarez arra következtet, hogy ebben az időszakban óriásmeteorit csapódhatott a Földre, amelynek átmérője elérhette a 11 kilométert, súlya pedig 2500 tonna is lehetett. A következmények katasztrofálisak voltak. A becsapódás következtében felvert porfelhő évekig eltakarta a Napot, ezért kipusztult egy sor növényfajta, ami zavart okozott az állatok élelemszerzésében és több állatfaj, így a dinosaurusok kipusztulását eredményezte. Alvarez apokaliptikus elméletét a tudósok többsége hitetlenkedve fogadta és az állatok kipusztulását inkább földi tényezőknek tulajdonította. Most azonban Raup és Sepkovski hosszadalmas és alapos kutatásai igazolni látszanak Alvarez feltevéseit. Gazdag nemesfémtartalmú agyagréteget talált földünk egész területén, Új-Zéland- tól Texasig és a Kaspi-ten- gerig. Egyes tengeri szerves lények maradványainak tanulmányozása is azt bizonyítja, hogy számos élőlény egyszerre pusztult el. Raup és Sepkovski kutatási eredményei meggyőzőek. Nemcsak alátámasztják Alvarez téziseit, hanem még drámaibbá teszik azt. Szerintük ugyanis a másodkor végén kirobbant biológiai válságot valóban földönkívüli testekkel történt összeütközés okozta, és hasonló katasztrófák minden 26 millió évben törvényszerűen megismétlődnek. A két tudós nyolc évig óriási mennyiségű, főleg a tengerfenékről származó kövületet tanulmányozott a tömeges pusztulást figyelembe véve, és arra a megállapításra jutott, hogy az utóbbi 250 millió évben a katasztrófák hihetetlen pontossággal ismétlődnek és mindig egybeesnek valamilyen égitest, meteorit földrehullásával. A nagyobb meteoritbecsapódások feltérképezése is azt tanúsítja, hogy ezek rendszeres időközökben megismétlődnek, ami Sepkovski szerint azt bizonyítja, hogy a katasztrófák a világűrből érkeztek. Mindezekre már a csillagászok is megpróbáltak magyarázatot találni. Eddig a legelfogadhatóbbnak három amerikai csillagász, Mark Davis, Piet Hűt és Ri- chard Muller (Berkeley Egyetem) elmélete tűnik a „halálcsillagról“. „A mi elméletünk szerint- írták az említett tudósok a Natúré című folyóiratban- a katasztrófát kiváltó ok a Nap láthatatlan társcsillaga, amely kissé excentrikus pályán kering, és amikor legjobban megközelíti a Napot, áthalad a körülötte keringő Oort-üstökösfel- hőn. Minden ilyen áthaladás alkalmával a titokzatos csillag megzavarja az üstökösök pályáját és némelyikükét úgy megváltoztatja, hogy az behatol a naprendszerbe.“ Az üstökös- és meteoriteső ezertől-kétmillió évig tarthat. Ez alatt az idő alatt egymilliónyi különféle nagyságú égitest hatol a légkörbe, közülük azonban csupán tíz-kétszáz érheti el a Föld felszínét, aminek következtében por- és gázfelhő árasztja el a sztratoszférát. Ez viszont megváltoztatja a Földön az éghajlatot és az életkörülményeket. Sepkovski szerint az ikercsillagot igen nehéz lesz megtalálni, mivel a csillagok között 150 millió hasonló van. Ennek ellenére a tudósok remélik, hogy közvetve sikerül rábukkanni, s magyarázatot kapnak számos eddig megfejthetetlen csillagászati jelenségre. Sepkovski azonban nem sieti el a dolgot: „A cáfolhatatlan bizonyítékot csak a következő katasztrófa nyújthatja. Ez pedig szerencsére csak 15 millió év múlva következik be.“ (A Partorama nyomán: sz.)
