Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-05 / 23. szám
K isvárosi színésztársulat kis csoportja kisebb városkában játszott, játszottunk egy kedves vígjátékot, amiben kardcsörtetett katonatiszt (aki e mellett még gyakran össze is csapta bokáját), bájolgott vidéki szépasszony, aki férje háta me- gett, titokban... (tetszik érteni...) csetlett-botlott még a darabban ügyefogyott udvarló, (meg is nősült aztán az előadás happyendjeként szegény), volt egy leány még a vígjátékban, aki teherbe esett, mert egyszer véletlenül nyitva felejtette cselédszo- bácskájának ablakát, ahol is fürgén bemászott egy mindenre (még arra is) elszánt élelmes katona, és a szobácskábán, sötétben, megesett a baj, amitől Isten óvjon minden ifjú, ártatlan és jobb sorsra érdemes hajadont... A kultúrház öltözőszerűségében, immár beöltözve szerepeinkhez, vártuk a színházi idő múlását. Ügyelőnk szokta így jelezni: a színházi idő ennyi és ennyi. És miközben vártuk a színházi idő múlását, az akkor még fess katonatiszt kardcsörtetve szidta az élelmiszerhiányt és a feketepiaci árakat, a cselédlány pedig (aki rövidesen a nyitott ablakon bemászó katona áldozata lesz) szvettert kötött otthon maradt férjének, a súgó pedig a valahol elkallódott súgópéldányt kereste... — Nincsen megfizetve a színész — háborgott a katona —, képzeljétek, a napidíjból két kávét ittam. Nyomorúság a színészélet, értelme sincs sok... - hergelte bele magát a leendő apa a szocialista realizmusba -, marha az, aki csinálja, és nem hagyja az ördögbe az egészet... — Igazságod van — vágta kardját az asztalra tokostól az akkor még fess katonatiszt. Minden turnénak nevezett csoportkínlódás egy kész anyagi csőd... A tapsból nem lehet megélni... Mert például én ma vásároltam ... De mielőtt az akkor még fess katonatiszt felsorolhatta volna az őt érdeklődve figyelő művész uraknak, hogy mi mindent vásárolt, egyszer csak váratlanul megnyílt az öltözőnek kinevezett helyiség ajtaja, és belépett rajta egy hatalmas mezei virágcsokor. Amit egy férfi tolt be maga előtt. Egy férfi, aki... Sok évvel ezelőtt történt, amiről beszélek, de most is látom magam előtt azt a férfit. Azt a törpét. Ha leírom, hogyan is nézett ki, akkor azt mondja nekem a tisztelt olvasó, hogy ilyen ember nincs is. Pedig volt ilyen ember: egyik lábára sántított, elöl-hátul púp meredt ki belőle, a kezeit is furcsán tartotta, a kezeit, amikben pompázott az óriási, frissen szedett mezei virágcsokor. Elhallgattak sorra a lázadozó művész urak és művésznők, csak a kellékes csörömpölt tovább kávéscsészékkel és a tortás-desszerttányérokkal...- Kit tetszik keresni? — kérdezte valamelyikünk a nagy- nagy csendben. — X művésznőt keresem - szólalt meg mély hangon a férfi. Favágó vagyok, itt lakom, ide 24 kilométerre (mondta is a falu nevét, de hát ki emlékezhetik minden apróságra), megtudtam, hogy X művésznő, akit a televízióból szeretek, ma itten fog játszani. Eljöttem, hogy tiszteletemet tegyem neki és tolmácsolSzerkeszti Kövesdi Károly jam a falut, hogy mi mind szeretjük őtet. Csak én jöttem el, mint képviselet, mert az autóbusz ma nem járt, másnak pedig nem volt kedve gyalog elindulni.- Gyalog tetszett jönni?- ámuldozott a kellékes.- Hát - válaszolta a férfi.- Nincs messze. Ha időben elindul az ember. JANCSÓ MIKLÓS Sz. Anikónak Hallgattunk. Az akkor még fess katonatiszt nagyon halkan az asztalon heverő kardjáért nyúlt és csendben a derekára kötötte. A kellékes sem csörömpölt már. A szép vidéki asszony (aki rövidesen megcsalja az urát a színdarabban), nagyon komolyan keresgélt valamit a táskájában. A férfi, vendégünk, újra megszólalt.- Magukat is szeretjük- mondta —, csak magukat kolozsvári színészeket nem ismerjük, mert mink csak a televíziót nézhetjük, onnan ismerünk, akit ismerünk. Onnan szerettük meg X művésznőt is.- Egy pillanat türelmet - így a polgármestert játszó színész -, azonnal jön X művésznő. Szólok neki.- Ki keres? - lépett be mosolyogva X művésznő, aki, ugye, nyitva fogja felejteni az ablakot, ahol bemászik majd az a katona, aki most nagyon mélyeket szippant a cigarettájából és úgy tesz, mintha a saját arcát tanulmányozná elmélyülten a színház hordozható tükrében.- Én keresem a művésznőt- lendült előre sántítva a favágó és a nagy csokor virág. - Tessék elfogadni ezt a kis figyelmességet a falu nevében. És ha megcsókolhatnám a művésznő kezét hálából, hogy annyit táncolt és énekelt nekünk a televízióban. Mert - hunyorított ravaszul a férfi -, akkor én leszek a faluban az egyetlen férfi. Az egyetlen férfi, aki elmondhatja majd mindenkinek, hogy kezet csókolt személyesen a művésznőnek. Az akkor még fess katonatiszt kinézett a kultúrház piszkos ablakán, nézte a kisváros kiöregedett fáit. A polgármestert alakító művész tenyerébe fektette arcát. X művésznő pedig, az örökké mosolygó és derűs X művésznő, aki sokat énekelt és táncolt a televízióban, odalépett a favágóhoz, átvette tőle a virághalmot, lehajolt a férfihez, átölelte és többször megcsókolta annak borostás arcát.- Köszönöm, hogy felkeresett minket - mondta a művésznő.- Tessék kimenni a nézőtérre, intézkedem, hogy legyen egy szék az első sorban.- Kezdünk - jött be az ügyelő —, a színházi idő szerint tíz percet késtünk a kezdései. Tessék a színpadra fáradni, kezdünk... hogy minél hamarabb indulhassunk a szállodába. És elkezdtük az előadást és játszottuk az előadást és befejeztük az előadást, majd beültünk az autóbuszba, ami szálláshelyünkre vitt minket. A favágóval, aki végignézte az előadást és akit többször is megcsókolt X művésznő, nem találkoztunk többé. Bizonyára előadás után hazaindult gyalog (mi mást tehetett volna), mi pedig, kisvárosban 'játszott kisvárosi színészek, ültünk csendben a zötykölődő autóbuszban és nagy-nagy érdeklődéssel figyeltünk ki a buszablakon a székely- földi éjszakába. Rossz kedve lehetett a társulatnak - ahogy így viszagondo- lok -, mert még azt is elfelejtettük, hogy szidjuk a gödrös-rázós utakat, a kicsi napidíjakat, a piszkos szállodai szobát, egyszóval elfelejtettük szidni a Sorsot. A színészsorsot. * * * Közeledik a kolozsvári színház sokat emlegetett évfordulója, az a bizonyos évforduló, a 200 éves... Ünnep készül, színházi ünnep... És a színházi ünnephez, akaratlanul is hozzátartozik a visszanézés... a hogyan is volt?... Emlékszik, művésznő (hogy én is magázzalak Téged, egykori kolléganőmet, ahogy ezt az a bizonyos mezei virágcsokros férfi tette), emlékszik még, kedves művésznő, akit a Sors más országba vitt... emlékszik még arra az egykori fess katonatisztre, aki már nagyon rég nem az az egykori fess katonatiszt... De aki sokat gondolt arra a bizonyos csókra, amit nem is neki adtak, amit nem is ő adott, de azért, vagy pontosan azért - annak az egykori fess katonatisztnek nagyon sokat jelentett az a csók. Az a másnak adott csók... Mert íme, most is, annyi sok év után, emlékszik reá. J ókora szamarat csináltam magamból egy beszédemben; a Kormányzati Társaság ebédjén szólaltam fel, utána Nicky Welt mindjárt másnap bekerített a „Kék Hold“-ban, ahová mindketten betérünk időnként egy-egy étkezésre, mégpedig célzatosan azért, hogy botlásomat orrom alá dörgölje. Elkövettem azt a hibát, hogy eltérve előkészített szövegemtől, elődömnek a kerületi ügyészi hivatalban egy - a sajtónak tett - megjegyzését bíráltam. Egy csomó következtetést vontam le kijelentéséből, tág teret hagyva így ellentámadásának, ami persze nyomban bekövetkezett és amiben jómagam becstelen fajankó- ként szerepeltem. Zöldfülű voltam ebben a politikai játékban, hiszen csak néhány hónappal előbb végeztem el a jogi kart, ahonnan egyenesen a reformpárt jelöltjeként indultam a kerületi ügyészi választáson. Ennyit tudtam mondani igazolásomra, de Nicholas Welt, aki soha nem tudta levetkőzni tanár voltát (Snow- "donban adott elő angol nyelvet és irodalmat), ebben a hangnemben adta tudtomra, hogy ilyen magyarázatot még másodéves hallgatójától sem fogadna el határidős dolgozata ügyében; „Ez nem kifogás.“ Bár csak két vagy három évvel idősebb nálam, negyvenes éveinek második felét tapossa, úgy kezel, mint egy tanár az ügyefogyott tanítványát. És én ezt, talán mert annyival idősebbnek tűnik ősz hajával és ráncos, manószerű ábrázatával, elnézem neki. „Tökéletesen logikus volt minden következtetésem“, tiltakoztam. „Kedves fiam“, dörmögte, „bár az emberek közti érintkezést elég nehéz lenne következtetések nélkül elképzelni, a legtöbbje hibás. A hibaszázalék a jogi pályán különösen nagy, ahol nem szándék feltárni azt, amit az ember elő akar adni, hanem inkább azt, amit el akar rejteni.“ Fölemeltem a számlacédulámat és kitekintettem az asztal mögül. „Gondolom, a tanúkihallgatás keresztkérdéseire céloztál. Nos, ott mindig jelen van a védőügyvéd, aki azonnal tiltakozik, ha a következtetés nem logikus.“ „Ki beszél itt logikáról?“ - vágott vissza. „A következtetés lehet logikus, és mégsem fedi a valóságot.“ Követett, le az előcsarnokba, a pénztárfülkéhez. Fizettem, majd türelmetlenül várakoztam, mialatt ő régimódi tárcájában kotorászott apró után, darabonként halászgatva elő az érméket, és lerakosgatva őket a pénztáros pultjára, míg végül úgyis az derült ki, hogy az apró nem elég a számla kiegyenlítésére. Visszaszórta az egészet a tárcájába, majd halk sóhajjal a tárca másik rekeszéből bankjegyet húzott elő és átadta a pénztárosnak. „Mondj bármilyen tíz-tizenkét- szavas mondatot“ - szólt, „és én olyan logikus következtetések láncát vezetem le belőle, amilyenről nem is álmodtál, amikor a mondatot fogalmaztad.“ Más ügyfelek érkeztek, és mivel a pénztár előtti tér kicsi volt, úgy döntöttem, kint várom be, míg Nicky befejezi a pénztárossal való ügyletét. Emlékszem, még derűre is fakasztott a gondolat, hogy Nicky úgy véli, mellette állok és tovább folytatja elmélkedését. Mikor ismét csatlakozott hozzám a járdán, így szóltam: „Kilenc mérföldet gyalogolni, az bizony nem tréfadolog, különösen esőben nem az.“ „Nem nem hinném“ - helyeselt szórakozottan. Aztán hirtelen megállt és élesen rám tekintett. „Mi az ördögről beszélsz te itt?“ „Ez egy mondat, méghozzá tizenegy szavas“ - hangsúlyoztam. Aztán elismételtem a mondatot ujjai- mon számlálva a szavakat. „Na és akkor mi van?“ „Te akartad, mondjak egy tíz- tizenkét szavas mondatot“. „Persze, igen.“ Gyanakvóan nézett rám. „Honnét vetted?“ „Csak úgy, eszembe jutott. Nos, gyerünk, lássuk a következtetéseidet.“ „Komolyan gondolod?“ - kérdezte, miközben kis kék szeme élvezHARRY KEMELMAN kedve csillogott. „Tényleg akarod?“ Ez épp rá vallott, provokálni az embert és aztán csodálkozni, ha beválik. Fel is dühített. „Láss hozzá, vagy kuss“ — mondtam. „Rendben“, válaszolt szelíden. „Nem kell erőszakoskodnod. Benne vagyok. Hm-hm, lássuk csak, hogy is van a mondat? .Kilenc mérföldet gyalogolni, az bizony nem tréfadolog, különösen esőben nem az.‘ Kezdetnek nem is sok.“ „Több mint tíz szó“, ismételtem. „Jól van.“ A hangja felfrissült, ahogy értelmével felmarkolta a feladatot. „Első következtetés: az illető bosszankodik.“ „Ez biztos“, feleltem, „bár ez nehezen nevezhető következtetésnek. Tulajdonképpen benne van a mondat állításában.“ Türelmetlenül biccentett. „Következő következtetésem: az eső váratlanul érte, különben azt mondta volna .Kilenc mérföldet gyalogolni esőben nem tréfadolog', a .különösen' kifejezés kiegészítésképpen való használata helyett. „Ezt elfogadom", válaszoltam, „bár eléggé nyilvánvaló.“ „Az első következtetések általában nyilvánvalóak“, szólt Nicky fanyarán. Nem akadékoskodtam tovább. Úgy tűnt, nem boldogul a feladattal, és nem akartam zavarba hozni. „Követ tőnk nem szabadbai „Ezt m nád", szó: „A vetkezik“ „Illetőnk esőben te lás nem t a gyaloglá volság - most, kile tenetes n nyolc lyul mint a fel« hát az az hozzá húr „Nos, e sós körülr ellen, „de tőnk lehet ben az esi det gyalof esőben, va „Igen", sá vált, „é bú is. Tova lehetne, al a kedélyál hogy felsi dolgot. Ne néhány f< tatnám." „Hogy é nakvóan. „Ne fel vacuo vés zott. Nem lyen alkati mondat va illik.“ „Jól v: lenne szó? „Előszó emberünk hogy egy i lásról van dás megny volt.“ „Ez elfi lyeseltem. „Továbl történt.“ „Úgy ér „Nem s tem, itt val „Rendbí „Tehát, kell fogadr tésemet is sporttípus ; „Jól van „Akkor tésem, hog gyón későn reggel kerü reggel öt-h; „Ezt m ki?“ kéi^Jp „Vedd a föld. Arány vagyunk. E nál, kilenc lésre akads; van, Hadié; tón tizeneg; csak nyolcr tonba érsz A goretoni a többi irá utak eléggé bárkinek is golnia esőt éjszaka, an nem közle autós, ame! venne fel id „Esetleg sák,“ vetetti mosolygott, vésbé lenni szélén bakté lekedési eí úgyis az újsá „Hagyjuk szóltam mof „Akkor n nübb, hogy nem elfelé.“ Helyeslőé lem, igen. f szerezhetett dési alkaln doltál?“ „RészŐwi volságértékr mérföldről v szám.“ Kassák Lajos: Buldog (Ludmila Misurová reprodukciója)
