Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-29 / 22. szám
A sevillai Expo-sziget Ha hajdanában Portugália megbízott volna Kolumbusz Kristófban, akkor az idén talán nem is Sevillában, hanem mondjuk Portóban rendezhették volna meg „A felfedezések kora“ témájú világkiállítást. Csakhogy Portugáliában hóbortos kalandornak tartották a génuai utazót, se pénzt, se hajót nem adtak neki. Kolumbusz pedig, minthogy nem tágított tervétől, kénytelen-kelletlen tovább kutatott pártfogók után. Míg aztán a dél-spanyolországi Huelva kikötőváros közelében levő ferencesrendi kolostorban Izabella királynő gyóntatója személyében rátalált emberére. A szószóló papnak sikerült rávennie az uralkodónőt a nagyszabású expedíció finanszírozására, s 1492 nyarán így tudott kifutni Kolumbusz három hajója, a Pinta, a Ni- na és a Santa Maria. Mostanság a három karavella utánzata a gyönyörű andalúziai fővároson keresztül kanyargó Guadalquivir bal partján, a Car- tuja-szigetre telepített Expo’92 kikötőjében horgonyoz. S mint egykoron Kolumbusz - aki a sziget karthauzi kolostorában várakozott álma beteljesülésére ma szintén innen indulhat bárki nagy felfedező útjára. Nem is kell tengerre szállnia, esetleg csupán buszra, egysínű gyors- vasútra, libegőre vagy, ha jól bírja a lába, gyalog vághat neki a „nagyvilágnak“. Nem túlzás. Az Expo 215 hektáros területén valóban körbe lehet járni a világot. Egy soha nem látott, békés, vidám fantáziavilágot. Valóságos földi paradicsommá változott az egykori kopár pusztaság. Árnyékos sétányok, megszámlálhatatlannak tűnő, szebbnél szebb szökőkutak, tavak, vízesések és színes medencék között karcsú tuják, pálmák, hűvös ködöt szitáló fácskák árnyékában távol-keleti minipagodák, mesebeli cifra házikók bújnak meg, japán és mexikói piramisok, magyar templomtornyok meredeznek az azúrkék ég felé, márványpadlózatú, zafírzöld mozaikkal kirakott arab kastély közelében szupermodem amerikai, európai pavilonok, a jövő évszázad hangulatát keltő csodálatos és kevésbé szemrevaló, meghökkentően hatalmas futurisztikus építmények terebélyesednek. Az emberi civilizáció öt évszázadát, az utazók és a felfedezések korát, a természetet és a jövőt bemutató pavilonokon kívül 63 állam, 5 országcsoport, 17 spanyol tartomány, 23 nemzetközi szervezet, cég és társaság saját költségein épített pavilonjaiba látogathat el az érdeklődő. Hát nézzük, mit rejtegetnek. Monumentális fapiramis vonzza messziről a tekintetet. A japán pavilon, melynek bejáratánál palánkokra ragasztott, ember nagyságú fényképeken mosolygó gésák, haragos szamurájok, kedves háziasszonyok, merev tekintetű katonák, komoly üzletemberek hada invitálja a járókelőt a felkelő nap országába. Ott, hol sogunok oldalán harcolhat, ahol kimonóba öltözött falusiak tavaszköszöntő ünnepén vehet részt, teljes nagyságában megcsodálhatja az Azu- chi-palota pazar termét, a minden apró részletében kidolgozott maketteknek köszönhetően betekintést nyerhet a modem japán városok lakóházaiba, üzUrbán Gabriella sevillai riportja a világkiállításról leteibe, irodáiba, majd a szemet kápráztató technika világába. Japántól pár lépésnyire van Sza- úd-Arábia - legalábbis a világkiállításon. Buddha paradicsomából az ember hirtelen Allah oázisába csöppen, ahol, ha kedve tartja, fakó sziklákkal körülzárt nomád sátortáborban töltheti napját. Hang és fényeffektusok keltik a sivatagi hajnal, a félelmetes vihar, majd a csendes, nyugodt éjszaka illúzióját. Lenyűgöző látvány. A „világjáró“ kiönti cipőjéből a sárga szaúdí homokot, s már baktat is tovább újabb élmények felé. Megcsodálja a vidámparkban felállított Szabadság-szobor és Eiffel-torony kicsinyített mását, a Srí Lanka-i cifra palotát. Odébb ráköszönt Curro, a szivárványszínű, hatalmas tarajú madár, az Expo kabalája. Úton- útfélen kisebb-nagyobb reklámtáblák csalogatják a vendéget a méregdrága, általában üresen tátongó luxuséttermekbe, és az elfogadhatóbb árakért pizzát, sült virslit, melegszendvicset, Colát és ásványvizet kínáló falatozókba, a hangulatos keleti bazárba, ahol egyiptomi, indiai, pakisztáni, malájföldi kereskedők biztatják a nézelődőt: vegyen dísztárgyat, apró csecsebecsét. Csalogatnak az Expo-üzle- tek, melyekben megint csak visszaköszön a kabalamadár - műanyagból, szivacsból, plüss- ből jkészült kis és nagy Curro, Curro poháron, tányéron, pénztárcán, kulcstartón, ceruzán, pólón, sapkán... Kint a sétányon bohócok mókáznak, muzsikusok vonulnak óriási csinnadrattával. De jó a sok nyargalás után megpihenni a légkondicionált pavilonok mozitermeiben! Nem is beszélve arról, hogy lábkoptatás nélkül micsoda szépséges tájakat lehet bejárni: a venezuelai indiok labilis csónakjaikon elvezetnek a félelmetes őserdők legsötétebb, legrejtélyesebb zugaiba, a szívélyes Puerto-Rico-i idegenvezetők bemutatják a Ka- rib-tenger „ragyogó gyöngyszemét“, melynek szépsége annak idején Kolumbuszt is megragadta. A modem spanyol pavilon kupolatermében is mozit rendeztek be. Nem akármilyent, de nem ám! A hatalmas termet betöltő vásznon mutatják be Spanyolország csodás tájait, nevezetességeit, miközben a légpárnás, mozgatható műanyagkarosszék- ben helyet foglaló nézővel elhitetik, hogy a levegőbe emelkedő léggömbben ül, teveháton baktat felfelé a szűk hegyi ösvényen vagy éppen helikopterből szemléli a kopár csúcsokat. Végeláthatatlan a meglepetések sora. Szinte megemészthetetlen a látvány, mely olykor hűen, máskor hamiskásan tükrözi a reális világot. Hamisan, ha az ember a szocializmus szorításában kínlódó Kuba „csak azért A pávára hasonlító indiai csarnok hátterében terebélyesedik a vatikáni üvegbazilika (Archív felvételek) is megmutatom“ politikát sugalló hatalmas, hivalkodó építményét veszi szemügyre, vagy a szovjetnek készült, s orosszá „töpörödött“ pavilon félhomályban úszó termét járja, amely paradox módon mélységes nyugalmat áraszt. Némely pavilon oly nagy népszerűségnek örvend, hogy a kíváncsiskodónak órákig kell ácso- rognia, míg bejut a helyiségekbe. Azon töpreng, hogy a perzselő nap alatt a sorban töltse-e drága idejét vagy odébbálljon. Nos, ilyen a helyzet a gigantikus kanadai és olasz, az aprócska monacói, a komoly vatikáni pavilon és a szomszédságában levő magyar „csoda“ előtt. Valóban nap mint nap hosszú sorok kígyóznak a Makovecz Imre tervezte héttornyú fatemplomnál. Kívül- belül gyönyörű. Ékessége a Magyarországról Sevillába szállított hatalmas csupasz tölgyfa, melynek szerteágazó gyökereit csillogó üvegpadló választja el a törzstől. Bezzeg senki sem ácsorog a „fekete lyuk“, mármint a csehszlovák pavilon előtt. A sötét hálóval befedett csúfság elriasztja a látogatót, bár aki kedveli az absztrakt művészetet, annak bizonyára megnyernék tetszését az ilyen-olyan fényben tündöklő „üvegcsodák“, melyeket a kiállítóteremben lehet megnézni. Egy biztos; azok, akiknek most először volt lehetőségük arra, hogy megismerkedjenek Csehszlovákiával, vajmi keveset tudtak meg az országról. Tán csak any- nyit, hogy van üvegünk és vannak művészeink. Csalódást okoz a hatalmas ellipszis árnyékában hűsölő német pavilon zűrzavaros világa, a svájci erődítmény, melyben a „legizgalmasabb“ látványt az üvegvitrinben féltve őrzött „hó- zentróglis“ szoknya kínálta. És úgy igazán a norvég pavilon műsorát sem lehet élvezni, mert hát furcsa érzés botorkálni egy sötét hengerben, melynek oldalán hol itt, hol ott jelenik meg egy homályos kép - csak bírja kapkodni a fejét az ember. Persze mindez szubjektív benyomás. Van ám éjszakai Expo is, s erről nincs vita: mindenkinek tetszik. Hát hogyne tetszene a színes tűzijáték, a tóból emelkedő füstfelhőre vetített film, a megannyi cikázó fénysugár. Ki ne nézné szívesen a talpig feketébe öltözött, markáns arcú, temperamentumos flamencotáncosokat, tűzpiros fodros ruhájukat borzoló karcsú partnernőiket, ki ne élvezné Placido Domingo hangját. Hogyne tetszene a derűs, gondtalannak tűnő spanyolok nagy fiestája, a kellemesen hűvös romantikus éjszakán a barangolás fantáziavilágban. 8 1992. V. 29. ilasémap Curro vagyok, mutatkozik be a látogatóknak a szivárványszínű punkmadár, a világkiállítás kabalája '
