Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-29 / 22. szám
állottám, hogy egy csallóközi kisvárosban akadt valaki, aki a hajadon várandós nőket, illetve a kismamákat és csecsemőjüket segíti, fél évre, míg helyzetüket rendezik, szállást, ételt ad nekik. Megtaláltam azt a várost, meg az emeletes házat, de1 lakóiról, sorsukról, életvitelükről mégsem tudtam meg semmit. Az történt ugyanis, hogy az anyukák elállták a bejáratot, mondván: újságírót nem engedhetnek be, ha nem hozott magával engedélyt az Illetékes pozsonyi hivatalból. Nem tudom, mi a takargatni, eltitkolni való, azt viszont láttam, hogy a szándékomat meghiúsítok gondozatlanok, piszkos melegítőket viselnek, csapzott hajúak, sértettek és sértődöttek, mosolytalanok, a szemükben bút-bánatot hordoznak. És szutykos, gondozatlan volt ott minden: az udvar, a kert, a lépcsőház, a cipóspolc, a szélben lengedező pelenkák, a nők... Gyereket nem láttam... Miután kívül rekedtem, azon gondolkodtam, milyen sors éri majd az ilyen anyák gyermekeit? Mi várhat egy emberpalántára, amikor elkeseredett anyja hajlékot, ételt sem tud biztosítani neki? És magam előtt láttam az ártatlan, semmiért sem okolható kicsik százait, akikkel a közelmúltban az ország gyermekotthonaiban találkoztam. .. Ismét kétségbe vontam az abortusz-törvényjavaslat jogosultságát... Mindig meghat, ugyanakkor felháborít a védekezni, tiltakozni képtelen gyerekek kiszolgáltatottsága, azoké, akiket a felnőttek lelklleg-testileg tudatosan, de sokszor saját primitívségükből fakadóan, kínoznak, deformálnak. Sajnos, túl sok ilyen kiskorúval találkoztam... Gépkocsimmal egy cukorrépatábla mellett haladtam el. Vagy húsz méternyire az úttestöl, akár a nyuszi, a nagy levelek között ott lapult az a kisfiú, akiről azt hittem, hogy eltévedt, elcsavargott. De nem, Miska, így hívták, hatéves volt akkor, apró kezecskéjének tíz körmével ásta ki a jókora répát, mert éhes volt.- Hiszen ez piszkos, fanyar, állatoknak való... - mondtam.- Nem baj, egy kicsit édes is, meg sok van belőle... Idejárok mindennap, amíg el nem szállítják... Kivettem a kezéből a répát, beültettem az autóba, kezecskéjét kissé meglocsoltam a tartalék desztillált vízzel és odaadtam neki a tízórainak szánt sonkás-sajtos szendvicsemet. Az a gyerek nem evett, falt. Szinte fulladozott.- Hazaviszlek.- Elmegyek magam is... A falu szélén lakunk... A roskadozó házat tárva-nyitva találtam. Benne senkit. Kosz, rendetlenség. A padlóra vetett néhány matrac, ételmaradéktól bűzlö fazekak, a sarokban üres pálinkás fiaskók és egy bömbölö csecsemő, akit egy nagykabát alól halásztam elő.- Marika, a testvérkém - mondta Miska. - Biztos bepisilt. Bepisilt, bekakilt. Ott feküdt saját ürülékében kínlódva, tehetetlenül, és - éhesen. A két gyerekkel elmentem az akMéry Gábor illusztrációs felvétele kori helyi nemzeti bizottságra. Ott megtudtam, hogy az apjuk alkoholista, anyjuk elmefogyatékos, öt ép, értelmes, elhanyagolt gyerekük van. Akkor intézték intézetbe való elhelyezésüket. Mindez történt 1986-ban. Itt, nálunk, Csallóközben... A szerkesztőségben felkeresett egy hetvenkét éves férfi.- Három fiam van, kérem. Magamra maradtam, nem törődik velem senki. Megözvegyültem, nincs aki mosson, főzzön. . . Ők meg felém se néznek... Felkerestem a három, ma már felnőtt, családos fiút.- Az apánkat látni se akarjuk - mondták valamennyien. Gyermekkorukat ecsetelték.- Az apánknak sohasem volt egy jó szava. Csak büntetett meg vert bennünket. Az anyánkat is ö kergette a másvilágra. Gyötörte, kínozta, verte, éheztette, a legnagyobb fagyban kizárt bennünket. Szegény anyánk a testvéreihez adott minket, ne kelljen annyit szenvednünk, any- nyi verést tűrnünk. Nem, nekünk nem volt és nincs apánk... Ismerkedésünk, beszélgetéseink ideje 1990, helye: Pozsony. Riportot akartam írni egy gyermekorvos éjszakai ügyeletéről. Vagy egy órát időztem a rendelőjében, amikor belépett az a zokogó asszony, aki a karján egy hároméves kislányt hozott, ájultan, magas lázban, kéken-zölden. A gyereket a saját apja verte el, csak azért, mert alvás előtt nem rakta el a játékait. Az apa eltörte a kislány kulcscsontját és két ujjacskáját, mert azt diótöröbe fogta. Vérzett a gyerek orra-szája, egy tenyérnyit kitépett a hajából is.- Asszonyom, hogy engedhette ezt meg? - kérdezte az orvos.-Hogy, hogy...? Engem becsukott az egyik szobába. Dörömböltem, kiabáltam, de nem engedett ki. örültem, hogy a másik két gyereket nem bántja...- Miért nem jelenti ezt a rendőrségen? Miért nem hagyja ott? A saját férjemet, a gyerekek apját jelentsem föl? És hová menjek a gyerekekkel?- Ittas állapotban tette ezt?- A férjem nem iszik, csak dührohamokat kap.- Kezelik?- Hát nincs neki semmi baja... Néha verekszik, ez minden.- És maga eltűri, hogy csépelje a gyerekeit?- Mit tehetek? Ök még kicsik. Mire felnőnek, el is felejtik... Kötve hittem ezt, 1989-ben, amikor az eset szemtanúja voltam. A házunk előtt van egy homokozó. Már reggel hét előtt ott játszadozik egy óvodáskorú kisfiú. Többnyire késő délután, estefele, hat-hét óra között szoktam hazatérni - akkor is ott látom. A minap gondoltam egyet, fogtam egy tábla csokoládét és szóba elegyedtem a gyerekkel. Megtudtam, hogy a szomszéd házban lakó diplomatának és annak az anyának a fia, aki vagy öt bundát visel telente, meg Mercedesszel furikázik a város ékszer- és divatüzleteibe, akit a környék legelegánsabb dámájának tartanak.- Leó - mondta a gyerek, amikor a nevét kérdeztem. - Hogy tudsz ennyi időt a homokozóban tölteni?-Csak akkor mehetek haza, ha a mamám hív.- Miért?- Mert ő fürdik, aztán alszik, mossa a haját, festi az arcát... Tudod mennyi festéke van? De én nem játszhatok velük, mert tönkre tenném. Aztán jönnek a vendégek, este meg a papa. De nekem akkorra már ágyban kell lennem.- Nem vagy szomorú? Nem hiányoznak a barátok?- Igen. De én nem járhatok óvodába, mert az én papám diplomata.- Nekem is van egy ilyen unokám! Tamáska. Játszhat veled?- Elhozod? Én itt vagyok mindig. Minden nap. Reggeltől estig... 1992-ben ismerkedtünk meg egy pozsonyi lakótelepen. Ez az eset a legszomorúbb. A négy testvér árva, gyermekotthonban él. Nem azért, mert a szüleik nem törődtek velük, nem szerették őket, nem gondoskodtak róluk. Azért, mert apjuk, anyjuk meghalt. Rokonuk lakodalmára mentek, baleset érte őket, haza már nem térhettek. Arra a bizonyos szombatra a gyerekeket a szomszédasszony fogadta be. Az eset után kénytelen volt állami intézetbe adni őket, mert neki is három gyereke van és az elhúnytak hozzátartozói az árvákat nem vállalták. Ez 1988-ban történt. ermeknapi meditációk, sorsok sorolása. Több is lenne, sajnos. Úgy szoktuk, hogy június elseje alkalmából arról beszéltünk, írtunk, milyen fényes, pompás, gondtalan a szocialista társadalomban nevelkedő gyermekek sorsa, mennyire biztos a jövője. De a hátrányos helyzetűekről nem ejtettünk szót. Pedig szerintem azokra kellene odafigyelnünk. Mert sok az elesett. Sok a segítségre szoruló. Egy odanyújtott nyalóka egy percre örömöt szerez, de nem gyógyítja a sok-sok sebet. Ozorai Katalin VAsarnapt rlmrlkrdés Az elmúlt évtizedekben mit nem adtunk volna azért, ha nemzeti kisebbségünknek legalább egy pártja lett volna! Akkor a hatalmon levő egyetlen párt sajátította ki az itt élő magyarság képviseletét is. Az a párt, amely a háború után nemzeti kisebbségünk felszámolását szorgalmazta. Elképzelhető, hogy nézhetett ki az ilyen érdekképviselet ... Most egyszerre négy magyar párt is verseng szavazatainkért. A maga módján mindegyik a mi érdekeinket képviseli. Csakhogy! Nincs szándékomban választási matematikába bonyolódni. Tény az, hogy a négy párt együttes fellépéssel jelentős erőt képviselne. Együtt igen. De megosztva esélyeik lényegesen csökkennek. Pedig mennyire kellene most az összefogás! Utólag ne keressünk bűnbakot a „nagy“ koalíció meghiúsulásáért. Mindenesetre már most megállapíthatjuk, hogy magyarságunk parlamenti képviseletének lehetőségét kockáztatták azok, akik akár ilyen, akár olyan oknál fogva lehetetlenné tették pártjaink együttes fellépését a választásokon. Ilyen körülmények között különösen meg kell fontolnom, kire adjam le a szavazatomat. Ez a kérdés mindannyiunkat nemcsak foglalkoztat, hanem aggaszt is. Külön-külön egyetlen magyar párt becsületes szándékát és törekvését se vonom kétségbe. Azonban bizonyos kérdések nemcsak bennem, hanem a választók többségében is felvetődnek, amelyekre az elmúlt két' évi megbízatási időszak eredményeit és kudarcait egybevetve keressük a választ. A volt Független Magyar Kezdeményezés - FMK (azóta Magyar Polgári Párt - MPP), bár a két év előtti választásokon a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnál és az Együttélésnél jóval kevesebb szavazatot kapott, az ugyancsak volt és azóta két pártra szakadt Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalommal koalícióban vett részt a kormányban. Tekintsük követendő példának, hogy egy nem nagy választói háttérrel rendelkező kisebbségi párt is bejuthat a kormányba, ha megfelelő szlovák partnerre talál? Ez így szép is, jó is lenne, ha kormánypártként nemcsak a szlovák és az országos, hanem ezen belül a nemzetiségi politikára is kedvező befolyást gyakorolhat. A.választó azonban felteheti a kérdést: mennyiben sikerült az FMK eme szándékának megvalósítása? A mérleg sajnos nem a legkedvezőbb. Nemzetiségi helyzetünk, ha nem rosszabbodott, de nem is javult. Persze ezért csak az FMK-t és utódát nem tehetjük felelőssé. S megkérdezhetjük, vajon a kormányon belül kifejtett ténykedése nélkül helyzetünk nem lenne-e a mostaninál is kedvezőtlenebb? Ugyanakkor eleve adódik a másik kérdés is: nem tehettek-e többet kisebbségünk érdekében? Természetesen ezek már inkább csak elméleti kérdések. Az MKDM és az Együttélés a konstruktív ellenzéki szerepet vállalta. Szerintük így cselekvésüket, magatartásukat nem korlátozta a kormánypolitikával történő azonosulás. A szavazó itt is felteheti a kérdést, vajon kis számú képviselő ellenzékisége gyakorolhat-e jelentősebb befolyást a kormánypolitikára a nagy többséggel szemben? A kívülállós lehet erkölcsi alibi, de eredményessége úgyszintén megkérdőjelezhető. A dolog még ettől is jóval bonyolultabb. Hisz a kormánykoalícióban részt vevő FMK (MPP) is szinte ellenzéki szinten emelt szót a magyar kisebbség érdekében, ha nem értett egyet a parlament vagy a kormány bennünket érintő álláspontjával. És hát egy- egy esetben az ellenzéki MKDM és az Együttélés képviselői is a kormánypártokat támogatták, ha a szlovák ellenzék javaslatainak megszavazása az eddiginél is kedvezőtlenebb helyzetbe hozhatta volna magyarságunkat. Egyetlen pillanatra se vonom kétségbe képviselőink őszinte szándékát. S helyénvaló, hogy megbízatási időszakuk lejártával köszönetét mondjunk nekik érdekeink eddigi képviseletéért. Ha nem is minden sikerült úgy, ahogy azt mi - s bizonyára ők is- elképzelték. Most viszont újabb döntés előtt állunk: kire, melyik pártra adjuk le szavazatunkat. Milyen egyszerű lenne minden, ha megvalósult volna a remélt koalíció! De nem jött létre. Így kerültünk nehéz helyzetbe mi- választók is. A választási százalékszámítás feltételezett eredménye könyörtelen. A koalíciónak a szavazatok hét, az egy pártnak a szavazatok öt százalékát kell elnyernie, hogy képviselőik bejuthassanak a törvényhozó szervekbe. Ez így együtt túl sok ahhoz, hogy megvalósulhasson. Sajnos, a szavazatszerzésben a két magyar választási szubjektum egymás ellenfele. Az egy pártra leadott minden szavazat gyengíti a koalíció esélyeit. S természetesen így igaz ez megfordítva is. Mindért szavazat megszerzése csak a másik rovására történhet. Ebben a szavazathajszában az egyiknek vagy a másiknak ugyan sikerülhet elnyernie egy-egy voksot, de ha egyikük se éri el a megszabott százalékhatárt, a pártok vetélkedésében magyarságunk lesz az igazi vesztes. Befejezésül talán azt a sokat hangoztatott, immár közhelynek számító megállapítást idézném, hogy minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. így a választóknak is olyan képviselőik lesznek (ha bejutnak a törvényhozó szervekbe), amilyeneket választanak, tehát amilyeneket megérdemelnek.., Zsilka László Csak a választó veszíthet 1992. V. 29. B i/asárnap
