Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1992-05-29 / 22. szám

A idős amerikai tanárnő, lejárván szerződése, a minap visszatért ha­zájába, az Egyesült Államokba. Kisvárosunk­ból, ahol néhány hónapon át angol nyelvet tanított az egyik középiskolában. Nem sokkal elutazása előtt vendégül láttuk öt otthonunk­ban, nyugdíjas férjével együtt, aki átrepült érte Connecticut állam Nortbfield nevű kisvá­rosából. Tulajdonképpen így akartuk megkö­szönni neki, hogy egy másik középiskolába járó lányomnak megengedte: látogathatja délutáni óráit. Sok mindenről beszélgettünk, említenem sem kell. Természetesen arról is, hogy érezte magát nálunk, Csehszlovákiában, a mi kisvá­rosunkban. Megvallom, azt vártam, a csaló­dott ember szól majd a tanárnőből, aki meg­bánta, hogy annak idején egyáltalán eszébe jutott Közép-Európa és jelentkezett a misszi­óként is felfogható feladatra. Ó, nem. Csupa kedves és szép dolgot mondott, az emberek­ről, városunkról, az országról, s amikor köz­beszóltam, hogy de hiszen, a mi életünk..., akkor biztatott, igen, észrevett egy s mást, de ne legyünk elkeseredve, elóbb-utóbb megje­lennek a szabadság, a demokrácia kézzel fogható gyümölcsei nálunk is, és ne gondol­juk, hogy Amerikában fenékig tejföl az élet, nagyon keményen kell dolgozni, hamar utcá­ra kerülhet az ember, a nők hatvan százaléka ott is állásban van, majd látható fájdalommal szólt arról, ami Los Angelesben történt nem­régiben. Ez szintén Amerika. Az meg Cseh­szlovákia, gondoltam közben, hogy számom­ra, a lányom, de a legtöbb honfitársam számá­ra is legfeljebb csak álom: lesz valamikor annyi pénzünk, hogy legalább egyszer repülő­jegyet válthatunk, például a tengeren túlra. Mert egyelőre az kérdés számunkra, telik-e banánra, egyre vagy egy egész kilóra, gyer­mekünknek. Dehogy is panasz akar ez lenni - tény, sajnos. És ekkor a gyerekek kerültek szóba. Vajon a kedves tanárnő milyennek látta a mi lányainkat, fiainkat, amerikai szem­mel? A régi igazságot ismételte újra: ó, a gye­rekek egyformák az egész világon, önöknél is ugyanolyanok, mint nálunk. S a pedagógus megértö-megbocsátó szíve szólhatott belőle, amikor azt mondta, örömmel tanítottam itt, és az utcán is aranyos gyerekeket láttam. Egyéb­ként, ha van hibájuk, ne bennük keressük elsősorban, hanem magunkban, felnőttekben. Amilyenek mi vagyunk, ugyanolyanok ők is. A felnőttek világában kell minél előbb rendet teremteni, mert attól függ, mennyire lesz egészséges és gazdag a gyermekek világa. De Isten mentsen meg attól, hogy úgy történjék a rendcsinálás, mint Jugoszláviában. Bárho­gyan van önöknél, Közép-Kelet-Európa és a volt Szovjetunió legtöbb országához képest Csehszlovákia a béke szigete. Ha „csupán“ a gyerekek felől nézzük, a legfontosabb, hogy maradjon is az. Eevelomálm o dun k Hát igen. Nálunk ugyan nincs háború, de azért ránk is ránk férne már egy kis béke. A letűnt rendszer hamis, ideológiával kozme­tikázott, mesterségesen fenntartott szájkosa­ras békéje után. És az újabban múló eszten­dők annyi viszálya után. Ránk férne egy kis béke, országos, mely aztán a családokba is beköltözhetne. A gyermekekre kellene gon­dolni. Csakhát éppen ők azok, akik a legin­kább háttérbe szorulnak ma is a politikusi és közgondolkodásban. Ők a mellékesek. És tör­heti fejét a szülő megannyi megoldhatatlan­nak látszó gondon, közben egyre idegesebbé, türelmetlenebbé válva csöppnyi pocsolyába lépő, ártatlan tekintetű gyermekével szem­ben, és küszködhet az iskola. Bezzeg a nyelv­törvény! Arra még bizottságot is alakítanak mifelénk, betartjuk-e. Bizony. Igen, a gyerekek egyformák az egész vilá­gon. Csak a körülmények különböznek egy kicsit, melyekbe beleszülettek, melyek között élnek és növekednek. Mindenesetre, köszö­nöm önnek, kedves tanárnő, hogy biztatott bennünket. Jólesett. S lányom álma talán egyszer majd valóra válik. Bodnár Gyula Méry Gábor felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom