Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-29 / 22. szám
A idős amerikai tanárnő, lejárván szerződése, a minap visszatért hazájába, az Egyesült Államokba. Kisvárosunkból, ahol néhány hónapon át angol nyelvet tanított az egyik középiskolában. Nem sokkal elutazása előtt vendégül láttuk öt otthonunkban, nyugdíjas férjével együtt, aki átrepült érte Connecticut állam Nortbfield nevű kisvárosából. Tulajdonképpen így akartuk megköszönni neki, hogy egy másik középiskolába járó lányomnak megengedte: látogathatja délutáni óráit. Sok mindenről beszélgettünk, említenem sem kell. Természetesen arról is, hogy érezte magát nálunk, Csehszlovákiában, a mi kisvárosunkban. Megvallom, azt vártam, a csalódott ember szól majd a tanárnőből, aki megbánta, hogy annak idején egyáltalán eszébe jutott Közép-Európa és jelentkezett a misszióként is felfogható feladatra. Ó, nem. Csupa kedves és szép dolgot mondott, az emberekről, városunkról, az országról, s amikor közbeszóltam, hogy de hiszen, a mi életünk..., akkor biztatott, igen, észrevett egy s mást, de ne legyünk elkeseredve, elóbb-utóbb megjelennek a szabadság, a demokrácia kézzel fogható gyümölcsei nálunk is, és ne gondoljuk, hogy Amerikában fenékig tejföl az élet, nagyon keményen kell dolgozni, hamar utcára kerülhet az ember, a nők hatvan százaléka ott is állásban van, majd látható fájdalommal szólt arról, ami Los Angelesben történt nemrégiben. Ez szintén Amerika. Az meg Csehszlovákia, gondoltam közben, hogy számomra, a lányom, de a legtöbb honfitársam számára is legfeljebb csak álom: lesz valamikor annyi pénzünk, hogy legalább egyszer repülőjegyet válthatunk, például a tengeren túlra. Mert egyelőre az kérdés számunkra, telik-e banánra, egyre vagy egy egész kilóra, gyermekünknek. Dehogy is panasz akar ez lenni - tény, sajnos. És ekkor a gyerekek kerültek szóba. Vajon a kedves tanárnő milyennek látta a mi lányainkat, fiainkat, amerikai szemmel? A régi igazságot ismételte újra: ó, a gyerekek egyformák az egész világon, önöknél is ugyanolyanok, mint nálunk. S a pedagógus megértö-megbocsátó szíve szólhatott belőle, amikor azt mondta, örömmel tanítottam itt, és az utcán is aranyos gyerekeket láttam. Egyébként, ha van hibájuk, ne bennük keressük elsősorban, hanem magunkban, felnőttekben. Amilyenek mi vagyunk, ugyanolyanok ők is. A felnőttek világában kell minél előbb rendet teremteni, mert attól függ, mennyire lesz egészséges és gazdag a gyermekek világa. De Isten mentsen meg attól, hogy úgy történjék a rendcsinálás, mint Jugoszláviában. Bárhogyan van önöknél, Közép-Kelet-Európa és a volt Szovjetunió legtöbb országához képest Csehszlovákia a béke szigete. Ha „csupán“ a gyerekek felől nézzük, a legfontosabb, hogy maradjon is az. Eevelomálm o dun k Hát igen. Nálunk ugyan nincs háború, de azért ránk is ránk férne már egy kis béke. A letűnt rendszer hamis, ideológiával kozmetikázott, mesterségesen fenntartott szájkosaras békéje után. És az újabban múló esztendők annyi viszálya után. Ránk férne egy kis béke, országos, mely aztán a családokba is beköltözhetne. A gyermekekre kellene gondolni. Csakhát éppen ők azok, akik a leginkább háttérbe szorulnak ma is a politikusi és közgondolkodásban. Ők a mellékesek. És törheti fejét a szülő megannyi megoldhatatlannak látszó gondon, közben egyre idegesebbé, türelmetlenebbé válva csöppnyi pocsolyába lépő, ártatlan tekintetű gyermekével szemben, és küszködhet az iskola. Bezzeg a nyelvtörvény! Arra még bizottságot is alakítanak mifelénk, betartjuk-e. Bizony. Igen, a gyerekek egyformák az egész világon. Csak a körülmények különböznek egy kicsit, melyekbe beleszülettek, melyek között élnek és növekednek. Mindenesetre, köszönöm önnek, kedves tanárnő, hogy biztatott bennünket. Jólesett. S lányom álma talán egyszer majd valóra válik. Bodnár Gyula Méry Gábor felvétele
