Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-15 / 20. szám
É Erős fénnyel világít. Intellektusa és érzelmi világa a legsűrűbb sötétséget is képes feloldani. Tekintetének erkölcsi ereje, szavainak hitele van. Gálffi László halkan él mostanában. Nem mintha keveset dolgozna, csak éppen nem veri nagydobra. Jancsó Miklóssal forgatott a Kék Duna keringőben. Gárdos Péter színésze a vígszínházbeli Óz- ban, Horvai Istváné a Rino- céroszokban. Jancsónál homlokon lőtt papot, Gárdosnál kibelezett Madárijesztőt, Horvainál gyűrött művészlel- két játszik. Magyar horror, mesemusical, Ionesco-ab- szurd. Gálffi szelíd, Gálffi mulatságos, Gálffi szoronga- tóan magányos. Ahogy a figura kívánja. Most már azt is tudjuk, nemcsak az öngyöt- rés, a kamaszos lázadás, az őrületig fokozott szenvedély, a deviancia, a shakespeare-i királydráma, hanem a komédia is jól áll neki. Énekesi adottságait és tánckészségét eddig nem nagyon fitogtatta. Kár. Megtehette volna. A pedagógus azonban időben megszólalt benne. Színészmesterséget tanít Horvai István és Kapás Dezső osztályában. Nemrég Spanyolországban járt. A Madrid melletti San Lorenzo de El Escorial európai hírű egyetemén tartott előadássorozatot színházi metódusokról. Előtte Ber- nardo Bertolucci adott órákat filmrendezésből.- Honnan ismerik a spanyolok Gálffi Lászlót? Minek köszönhette a meghívásukat? Talán az évekkel ezelőtt forgatott Wagner című tévéfilmsorozatnak, amelyben Richard Burton partnereként játszotta Lud- wigot?- Nem, nem hiszem. Levelükben ugyanis csak arról tettek említést, hogy 1986-ban, Barcelonában elismeréssel fogadták Rimbaud-estemet. Ha ez nincs, talán meg se hívnak, hiszen színházi módszerekről kellett előadást tartanom, arról, hogy én magam milyen metódusokat tanultam, miből mit hasznosítottam és hogyan dolgozom a főiskola elvégzése óta. Egy ilyen színházi kurzusra olyan színészt hívnak előadónak, akinek színpadi múltja van, s ők pontosan tudták, milyen szerepek állnak mögöttem. Egyébként én voltam az egyetlen, aki nemcsak elméleti, hanem gyakorlati előadást is tartott, és nem véletlen, hogy az volt az izgalmasabb. A hallgatók többsége spanyol nyelvterületről, Dél- Amerikából . jött. Húsz-huszonöt éves fiataloknak beszéltem Szta- nyiszlavszkijról, az angol színjátszásról és a legújabb stílusokról, olyan színészeknek, akik elértek már valamit, de az európai színházkultúra nem igazán ismert számukra. A Hamlettel például nagyon sokan most kerültek először kapcsolatba, voltak hallgatóim olyan színházakból is, amelyekben harmincéves kihagyás után játsszák most a darabot, de úgy, hogy újra fordították és nem egy részt teljes egészében kihagytak belőle. Hallottam még ennél is meglepőbb dolgokat. A dél-amerikai színházaknak például nincs klasszikus repertoárjuk. Egyszerűen nem tart rá igényt a közönség. Csak a könnyű műfajra, és ott is csak spanyol darabok jöhetnek számításba.- Gyakorlati órái miről szóltak ezek után?- Képességfejlesztésről, improvizálásról, versmondásról.- Rimbaud-val vagy József Attilával?- Háromsoros japán versekkel. Azokat tudtam a leggyorsabban le- fordíttatni, s mivel gazdag a szimbolikájuk, egy-egy verssel fél órán át bíbelődtünk. Rimbaud a végén volt. Itt dolgozni kell... (Méry Gábor felvétele) A katedrán: Gálffi László A búcsúesten. Megkértek, mondjam el egy versét, s én a Részeg hajót választottam. Előttük volt a vers spanyol változata, én meg mondtam magyarul.- Hogy fogadták?- Furcsán hatott rájuk. Meglepő volt számukra, hogy „eljátszottam“ a verset, hogy előadássá változtattam és a végére még csak ki sem fáradtam. Ők egyszerűen csak felolvasták, felmondták a szöveget, eszükbe sem jutott, hogy abban érzelmek és gondolatok ^vannak. Azon is elcsodálkoztak, hogy én fejből tudtam a verset. Minek azt megtanulni, kérdezték, hiszen a franciák és az angolok is papírról olvassák. Igen, náluk ez természetes dolog, nálunk viszont sértés a költőre nézve. Persze ez abból adódik, hogy Kelet- Közép-Európában általában több mondanivalót hordozott és hordoz a költészet, mint a világ más tájain. Nálunk tele van politikummal. Arany, Petőfi, Ady és József Attila a szavak mögé rejtették politikai észrevételeiket, így a színésznek az érzelmeivel kell tolmácsolnia mindazt, ami a sorok között van. Ha nem ezt teszi, aligha fogja meg a nézőt, hatni csak akkor tud rá, ha a lelkét adja a szavakhoz. Madrid mellett, az egyetemen, ahol még indián leszármazottak is ültek a padokban, mindez különösen hangzott. Előadásom következő része a színpadi sírásról szólt. Shakespeare-nél, mint tudjuk, mágikus ereje volt a sírásnak, Brecht viszont gyűlölte a színpadi könnyeket. Én Sztanyiszlavszkij és Meyer- hold módszerével mutattam meg, hogy lehet előidézni ezt az érzelmi állapotot, mert igenis, vannak színdarabok, ahol sírnia kell a színésznek.- Hogyan magyarázta el mindezt? Angolul?- Nem, hiszen azt is fordítani kellett volna. Magyarul beszéltem. Egy madridi magyar tolmács állt mellettem.- Nehéz, fárasztó munka lehetett így elérni valamit.- Itthon, amikor az előadásokra készültem, egyetlen percig sem hittem, hogy könnyű dolgom lesz, hiszen bármilyen anyagot állítok is össze, eredményt csak úgy érhetek el, ha befogadják, amit mondok. Nem is volt elakadás semmi, mert figyeltek rám és érdeklődéssel hallgattak, de amikor rajtuk volt a sor, hogy megmutassák, mit tudnak, fel kellett ráznom őket. Amíg ültek, bátrak és vérmesek voltak, de ha ki kellett állniuk, eszkimókká váltak. Egyik percről a másikra teljesen lelassultak, nehezen kapcsoltak, segítenem kellett őket, hogy eljussanak egy olyan állapotba, amelyből megszülethet valami.- Harminc és negyven között általában rendezni kezdenek el a színészek, pedagógiai munkára nagyon kevesen vállalkoznak.- Azért, mert az sokkal nehezebb, valami belső kényszer kell hozzá.- Tehát miközben játszott, szép lassan érlelte magában a gondolatot, hogy egyszer majd tanítani fog. Vagy nem így történt? Egyszerűen csak felkérték és igent mondott?- Hozzám rengetegen jöttek már jó tanácsért, segítségért, évekkel ezelőtt már magánórákat is adtam, felvételire készítettem fel nem egy jelentkezőt és amatőr társulatoknál is dolgoztam. Tapasztalatom tehát volt elég, éreztem, hogy sok mindent át tudok adni, mint ahogy azt is láttam; hisznek nekem, figyelnek rám, adnak a véleményemre. A legtöbbbet természetesen abból profitáltam, hogy neves kollégákkal dolgozhattam. Bilicsi Tivadarral, Páger Antallal, Ruttkai Évával, Bulla Elmá- val, Gobbi Hildával, Sulyok Máriával és sorsolhatnám a külföldi nagyokat is, Richard Burtont, John Gielgudot, Vanessa Redgrave-t. Amit megszereztem: rendszereztem. A monodrámákból, a legjelentősebb szerepeimből is rengeteget tanultam. És az sem véletlen, hogy a Horvai -Kapás osztályban tanítok. Ők voltak az én tanáraim is, a Vígben és a Pesti Színházban nagyon sokat dolgoztunk már együtt. Az alaphangot minden órán ők adják meg, ehhez teszem én, mint színész a magamét. Vagyis lefordítom a növendékeknek azt, amit ők rendezőként mondanak el. Azzal, hogy „közelebbről“ szólok hozzájuk, rengeteget tudok segíteni nekik. Horvaiék mellett nagyon sokat kell dolgozniuk a növendékeknek. Híresen agyonterhelt osztály voltunk mi is, négy éven át reggel héttől este tizenegyig a főiskolán éltünk. Onnan tudtuk, hogy december van, hogy vitték a körúton a karácsonyfát. De így volt jó; élményszámba ment minden egyes vizsgaelőadásunk.-A vígszínházbeli Óz... —... nagy élmény az is. Ilyet még sosem csináltam. Madárijesztő, egerekkel a hasában. Megszólal a zene és visz fel az égbe, ráadásul énekelhetek és táncolhatok. Tele az öltözőm a gyerekek rajzaival. Imádják, hogy felemás zokniban játszom, és hogy kilóg a kóc a hasamból. Ez az én ötletem volt, és a jelmezt is én találtam ki. A Ionesco-darab nem újdonság számomra. Mrozek Tangója után már nem lehet az, a szerep viszont így sem könnyű. Bérenger az egyetlen, aki nem változik orrszarvúvá, aki emberségét is, hitét is meg tudja őrizni a történet során. Passzív figura, nekem mégis meg kellett dolgoznom vele. De hát így van ez rendjén. Dolgozzon az ember, munkáljon benne a kötelességtudat, lazaságot ne nagyon engedjen meg magának. Szakmailag nekem most igazán jól megy a sorom, tudom, hogy mit akarok, tudom, hogy mi vár rám, vígszínházbeli kollégáim Ruttkai- gyűrűvel biztosítottak arról, hogy jó úton járok, méltányolják, amit csinálok. Ha nem érezném azt, hogy közben sok minden elmegy mellettem az életben, akkor azt mondhatnám: boldog vagyok.- Tehát mégsem az?- Néha. De akkor is csak pár perc az egész, aztán kezdődik elölről az öngyötrés, mert még mindig nem úgy élem az életem, ahogy szeretném.-A múló idővel milyen viszony- ban van?- Arra, hogy értelmesen, hasznosan töltsem el minden órámat, nagyon odafigyelek, de akármit csinálok is, állandóan az van bennem, hogy mi mindent lehetett, mi mindent kellett volna még elvégeznem. Befejezetlen, félbehagyott dolgaim egyébként nincsenek, ilyen gondok nem aggasztanak. Engem a felelősségtudat nyomaszt, az önkontroll, az nem engedi, hogy lazítsak.- Olyasmit, hogy öregszik, érez-e mostanában?- Csak annyiban, hogy fáj a térdem, ha hideg van... most jön ki rajtam, hogy nyolc évig Rimbaud- ként kavicsokon térdeltem. Különben semmi, nem érzem, hogy öregszem. Még vannak vágyaim, ambícióim, még rakom a tüzet.-Ha azt hallja: Wagner, mi jut elsőként az eszébe?- Furcsa, olyan távoli már...- Távoli, mert lezárult egy világhírrel kecsegtétő időszak az életében?- Persze, ezzel szembe kell néznem.- Nehéz?- Messziről, fájó nosztalgiával jön vissza, hogy mi mindent szalasztottam el... folytatni kellett volna, de nem tudtam, mert nem voltam elég ügyes.- Majd legközelebb.- Nincs legközelebb. Ezt érzem, tudom, felnőttem már. Ha elpasz- szolsz valamit, az elmegy és vissza nem jön soha. A csodák nem ismétlődnek. Ebbe bele kell nyugodni. Én már nem tudok álmokat kergetni, kamaszos lélekkel reménykedni, inkább önmagamat építem. Nem, nem vagyok kiégett, egyszerűen csak reálisan gondolkozom. Az önáltalás visszavetne, és még azt sem tudnám elvégezni, amit tervbe vettem. Itt dolgozni kell, dolgozni, s ha történik valami jó, akkor tessék, lehet örülni. Szabó G. László %% 12 1992. V. 15. Dráma a vadászaton. Esztergályos Károly tévéfilmjében Kováts Adéllal (Inkey Alice felvétele)
